Az éjszaka ijeszto csendjét csak a hangos dörgés törte meg. A koromfekete égen villámok cikáztak. Az este szinte semmiben nem különbözött a nappaloktól. Napfényt már hosszú idok óta nem lehetett látni. Mióta elszabadult a pokol minden sötétségbe borult. Még a levego is baljóslatú volt. Az utcára csak a legbátrabbak merészkedtek ki, mindenhonnan veszély leselkedett. Fákra, növényekre igen ritkán lehetett bukkanni, szinte minden felperzselodött. A legtöbb házat lerombolták, bár még most is használnak egy-kettot rejtekhelyül. Csak a legügyesebbek tudnak életben maradni, akik képesek harcolni, küzdeni. A háború szinte mindent és mindenkit elpusztított, az élet, mint fogalom, szinte megszunt létezni.
Voldemort Nagyúr halott, azonban a hívei megmaradtak, s a legerosebb halálfalók még mindig ölik az ártatlanokat, és senki sem tudja megállítani oket. A jók oldalán már igen kevesen maradtak, és kicsi az esély a túlélésre. Sok kiváló aurort megöltek, noket, gyerekeket szintén, de vannak olyanok is, aki fogságban vannak, azonban ok a megmento halálért könyörögnek, ami megszabadíthatná oket a kínzásoktól, megaláztatásoktól, gyötrelmektol.
A Mágiaügyi Minisztériumot már másfél éve lerombolták, úgyszintén az Azkabant is. Nem tudták az összes dementort elpusztítani, egy ketto még ma is szabadon kószált. A törvények már régóta nem léteztek, mindenki az életben maradásért küzdött, minden módszerrel.
A Roxfort viszont még állt. Ha nem is egykori fényében, de még állt. Sok családnak, nonek, egykori és új diáknak adott menedéket. Azonban már rég nem funkcionált iskolaként. Mióta Dumbledore életét vesztette a Voldemort elleni harcban, s kirobbant a valódi háború, már csak lakhelyként szolgált. A régi tanárok közül is sokan meghaltak, az épület McGalagony és Piton professzor vezetésével állt fent. Rengeteg védovarázs vette körbe, sokkal több, mint hajdanán. A romladozó iskola köré hatalmas fákat telepítették, amely surun határoltak a Roxfortot, s ezek még inkább nehezítették a bejutást. S az erdobe csak az juthatott be, akit a jó szándék vezérelt. Persze a halálfalókat sem lehetett megfélemlíteni egy könnyen, így volt egy-két csoport, akik a közelbe férkozött, ám azoknak aurorokkal és több bátor varázslóval, boszorkánnyal kellett szembe néznie. Így többé-kevésbé, de a Roxfort mégiscsak azon kevés helyek közé volt sorolható, amelyek biztonságot nyújtottak.
A másik ilyen hely a Grimmauld tér 12 volt, a megmaradt aurorok hadi szállása. A házat még mindig nem fedezték fel, s mivel Dumbledore meghalt, o sem adhatta meg már tovább a címet. Bár erre nem is volt szükség, mert egy varázslattal olyan is beléphetett ide, aki nem olvasta korábban a helymeghatározó adatokat, de kizárólag csak olyan kíséretében, aki már korábban is ebben a házban lakott. A régi Black házban tanyáztak az aurorok, a harcosok, a mindenre elszánt varázslók és boszorkányok, valamint néhány házimanó, akik a betegek gondozásában segédkeztek Madam Pomfreynak. Ugyanis ha súlyos sérültek találtak azt idehozták, majd ha már jobb állapotba került az illeto, és a saját lábán is tud menni, akkor átviszik a Roxfortba.
Itt lakott minden idok leghíresebb embere is, Harry Potter és barátja Ron Weasley is, és azok az évfolyamtársaik, akik elvégezték az aurorképzot. Ok voltak a fiatal nemzedék, a húszéves korosztály, három év telt el, mióta kiléptek a Roxfort kapuján, ok voltak az utolsó évfolyam, akik befejezték az iskolát. Persze idosebbekkel is találkozhatott itt az ember. Lupinnal, Mordonnal, Bill, Charlie Weasley-vel és még sokan másokkal. Legtöbbjük csak szinte enni járt ide, és néha aludni egy-két órára. Csapatokban váltották fel egymást, mindig járták a terepet sebesültek, túlélok után kutatva, valamint halálfalók irtására, s ama kevés reményében, hogy egyszer talán majd minden jobb lesz.
Harry Potter azzal a kis reménnyel dolgozott, nap mint nap, hogy egyszer megtalálja eltunt barátnojét, Hermione Grangert. Mindenkori legjobb barátját úgy szerette, mint a saját testvérét. A lány egy éve tunt el egy nagyobb csata közben. Azóta se híre, se hamva nem volt. Harry-t többen gyozködték arról, hogy feleslegesen remél, ne várjon csodát, azonban o nem adta fel a küzdelmet. Nem törodött bele barátja elvesztésébe. Amíg nem találják meg élve, vagy halva, o addig hisz benne, hogy elo fog kerülni, s ha még esélye a lehetetlennel is egyenlo, o élete végéig keresni fogja.

*

A Malfoy-kúria egy sötét, kihalt dombos vidéken volt megtalálható, távol a Roxforttól, Roxmortstól és a többi varázsló várostól. Ezt az épületet megannyi fekete varázslat védte, amit csak az itt élo két férfi tudott feloldani. A házból sugárzott a fekete mágia, aki csak a közelében járt, annak szívét elöntötte a hideg reszketés. A birtokot még a család szolgálatában álló sötét varázslók is orizték. Többen is próbáltak bejutni elhurcolt családtagjaikért, ismerosükért, de mind hiába. Próbálkozásaiknak általában kínkeserves halál lett a vége, vagy csak nagy nehézségek árán tudtak megszabadulni a csapdákból, mert azokból is volt boven a kúria körül. A birtokot több titkos alagút is körbevette, de ezekrol is csak a két tulajdonos tudott. A háznak két emelete és egy pincéje volt, ahol az elejtett noket, fiatal lányokat tartották fogva.
Az egykori boszorkányokat szolgálóknak - a házimanókat már rég elzavarták a háztól, ahogy a többi varázserovel bíró lényt is - és játékszernek használták. Általában 8-10 not tartottak egyszerre, ha valaki már nagyon gyenge volt, hasznavehetetlen, azt megölték, s mindig újakat hoztak ide. Mindenki hamar megtanulta, hogy jobb nem ellenszegülni az idosebbik Malfoy akaratának, ha életben akarnak maradni. Ha valaki mégis csak ellene fordult, az hosszú kínzások után rájött, hogy jobb ha o is behódol, s alázatot gyakorol. Eroszakkal vagy anélkül, de ki kellett elégíteniük Lucius minden kívánságát.
Draco Malfoy szobájának erkélyén üldögélt már hosszú órák óta. Tekintetével csillagok után kutatott az égen. Mind hiába, az égbolton teljes sötétség honolt. Az elmúlt éveken töprengett. Hogyan jutottak idáig? Hova lett a világ? Az egyik pillanatban még a Roxfortban kviddicsezett, a másikban, pedig már a halálfalók jegyét égették a karjára, s gyilkolásra kényszerítették. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor a tizennyolcadik születésnapján, s egyben beavatásának napján, délelott megpróbált beszélni az apjával, hogy o nem akarja azt az utat követni, amire életétol kezdve terelték. Kiskorában még naivan azt hitte, hogy a halálfalóság jó dolog, ami hatalommal, büszkeséggel jár, de rá kellett döbbennie, hogy ez egyáltalán nem így van, és a gyilkolás nem dicséretre méltó tett. Az idosebbik Malfoy egy átokkal jutalmazta fia véleményét, s Draconak nem volt több ellenvetése. Nem mert szembeszállni az apja akaratával, úgy ahogy senki más sem. Gyáva volt. Nem is próbálta tagadni. Mégis kitol kért volna segítséget? Kiben bízott volna meg, és egyáltalán ki bízott volna meg benne? A válasz magától értetodo volt, senki. Az egyetlen ember, akit valaha is szeretett, s aki szintén szerette ot, az édesanyja, Narcissa meghalt. Egy eltévedt átok találta el, bár Draconak sokszor eszébe jutott, hogy talán az apja rendezte így az egészet. Keseruen felnevetett. Tulajdonképpen miért hívja ezt az embert az apjának? Egyáltalán nem úgy viselkedik vele, mint a saját gyerekével, sosem tett érte semmit. Úgyhogy nem tudott mit tenni. Azon a napon megkapta a Sötét Jegyet, s ezzel megpecsételodött a sorsa. Sokat gondolkodott azon, vajon milyen lett volna az élete, ha mégiscsak a másik utat választja. Lehet már nem is élne, vagy valahol a mocsokban kéne rejtoznie., vagy esetleg a Roxfortban a sok szánalmas között. Nem köszöni, o abból nem kér. Volt iskolájának kituno védelmi rendszere volt, de tudta, hogy az aurorok nem ott tanyáznak. Az épület messze feküdt mindentol, s a bejutás is körülményes volt. Nem, ennek a rejtekhelynek valahol közelebb kellett lennie, de tudta, ha a halálfalók eddig nem találták meg, akkor ezután sem fogják. Biztos volt benne, hogy a helyet úgy helyezték el, hogy csak ok láthassák.
Elmélkedésébol egy fájdalmas sikoly hangja zökkentette ki. Már megint. Az apja újból azt a lányt kínozza, aki még mindig nem adta meg magát neki. Ez a fogoly körülbelül egy éve sínylodött itt. Azóta számtalan éjszakán halotta ezt a kiáltást, s minden egyes alkalommal kirázta tole a hideg. Volt benne valami hátborzongató. Tudta, hogy csak akkor szokta így kiadni szenvedését, ha már tényleg nem bírta, különben máskor nem adta meg az idosebb Malfoynak azt az élvezetet, hogy lássa a fájdalmát. Lucius számtalanszor legszívesebben megölte volna a lányt, de tudta, ezzel az o kívánságát teljesítette volna, s ezért inkább életben hagyta. Sokszor volt már a halál küszöbén, ekkor két másik rabot átengedett mellé, akik pár napig gondozták, hogy javuljon az állapota. Malfoy ot elkülönítve tartotta a többiektol, mert állandóan csak ellene hangolta a többi not. Arra próbálta rávenni oket, hogy ne adják meg magukat Lucius minden óhajának, küzdjenek. Azonban erre ok nem voltak hajlandóak, ok a fizikai fájdalom helyett a megaláztatást választották, de o nem. O csak turte és turte a legkülönfélébb kínzó átkokat, legtöbbet a Cruciot, valamint a verést. Draconak elképzelése sem volt arról, hogy egy fiatal noben, hogy lehet ennyi ero, legfoképp egy Malfoy-jal szemben. A fiú egyetlen lányt ismert, aki mindig is szembe mert vele szállni, de arról, hogy o most hol lehetett, fogalma sem volt. Többször gondolt rá, hogy lemegy a pincébe megszabadítani ot a kínoktól és megöli, de tudta, hogy apja cseppet sem díjazná ezt a tettét, így mindannyiszor lemondott róla. Valójában volt benne egy fajta tisztelet a lány iránt, mert benne meg volt az, ami belole hiányzott. A küzdés szelleme, ami arra sarkallta, hogy tartson ki, ne adja fel, harcoljon az élethez való jogáért, a szebb jövoért, és szembe mert szállni Luciusszal is. Draco azonban már nem hitt ezekben a dolgokban.
A sikoly abbamaradt. Vége. A fiú felállt a székébol, s az erkély széléhez sétált. A szél bele-belekapott szoke tincseibe. A hold még megcsillant a kifejezéstelen szürkéskék szempáron, majd a volt Mardekáros megfordult, s alakját elnyelte a sötét szoba.