Hermione egyedül ült a szobájában, az elötte lévö asztalon egy vastag könyv hevert érintetlenül. A tavaszi nap sugarai beáramlottak az ablakon, megcsillantak barna haján, és lágy fénybe vonták alakját.

Odakint téli álmából öntudatra ébredve tombolt a természet, megmelengetve a szíveket, ám Hermionét ez hidegen hagyta. Arcát kezébe temette, és kitörni készülö könnyeit próbálta visszafojtani. Miért kell mindennek olyan nehéznek lennie, mikor egyszerü is lehetne? Miért kell fájnia annak, ami olyan szépen indult…Ron. Talán azóta tetszett neki a vörös hajú fiú, mióta megismerkedtek. A kócos haja. A huncut szemei. Az imádnivaló szeplöi…

Finoman megremegett, ahogy felrémlett benne a fiú arca. És mikor annyi küszködés és félreértés után végre összejöttek tavaly nyáron, olyan boldog volt…Mikor elöször megcsókolta, soha nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába, mintha ezer apró pillangó rezegtette volna szárnyát a gyomrában. De aztán mindez elmúlt…az elsö édes hónapok után ismét elöjöttek a régi veszekedések, csak most jobban fájtak, mint akkor. Néha már-már úgy érezte, hogy semmiben nem tudnak egyet érteni, de aztán mindig elhessegette magától ezt a gondolatot. Hiszen szeretik egymást, mégis, akkor miért kell örökösen marakodniuk? Mintha képtelenek lennének megállni…

?Talán Ront nem is érdekli” gondolta keserüen. A fiú nemtörödömsége nagyon tudta bántani, föleg, ha vele szemben alkalmazta. Most is, ahelyett, hogy itt lenne vele, hogy kibéküljenek, inkább fogta magát, és elment kviddicsezni a fiúkkal. Mert a kviddics fontosabb, mint ö. Hermione hálát adott az égnek, hogy az ablaka nem a pályára néz. Tudta, hogy ha látná az önfeledten szórakozó Ront, nem állná meg sírás nélkül. Könnyekre pedig semmi szüksége. Hiszen csak elárulják…

Felsóhajtott, és felemelte arcát a tenyeréböl. Az elmúlt évek alatt az okoskodó kislányból gyönyörü nö lett, aki szépségét természetes egyszerüséggel, söt, arról mit sem tudva viselte. Ron soha nem halmozta el öt bókokkal, nem volt az a fajta, a többi fiú elismerö pillantását pedig észre se vette, hiszen számára csak Ron létezett.

Az egyetlen, amire büszke volt, az az esze; hogy mugli származásának ellenére iskolaelsö lett a Roxfortban. Ezért kapta ezt a gyönyörü szobát is, a sok tanulás meghozta az eredményét. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a szomszédságában a másik iskolaelsö, Draco Malfoy volt…

Felállt az asztaltól, és körbe nézett. A napfény balzsamos fénye szétterült a vörös szönyegen, a hatalmas, vörös baldachinnal díszített ágyon, és a gazdag könyvespolcon. A szobát a személyes tárgyak csak még otthonosabbá tették, az apró emlékek, Csámpás kosara, és persze a fényképek. Az ágya melletti éjjeliszekrényen állt egy kép róla és Ronról, ami azután készült, hogy összejöttek. Hermione odasétált és a kezébe vette a képet. A fényképen ö és Ron egymásra nevet, majd szégyenlösen megcsókolják egymást. Milyen boldogok voltak akkor…Érezte, hogy a szíve összeszorul, és szemét ismét könnyek szúrják. Hogy gyengeségét elnyomja, kihúzta a komód fiókját és beletette a képet. A múlt boldogságának és a jelen kiábrándító csalódásának az ellentéte elviselhetetlen volt.

Elfordult az ágytól, mohón kutatva valami után, amivel lekötheti magát. Hogy ne kelljen üresen lézengenie ebben a csendes szobában. Persze, tanulnia kéne, hiszen vészesen közelednek az évvégi RAVASZ vizsgák, de képtelen lenne koncentrálni. Nem akar látni egyetlen tankönyvet sem.

Inkább…olyan jó lenne most beszélni valakivel…akire számíthatna. Akiben megbízhatna. Ginny meghallgatná, de ö Ron huga…bár ez sose volt indok rá, hogy ne vele beszélje meg a személyes ügyeit. Csakhogy Ginnynek most volt elég baja, mióta Harryvel szakított. Nyílt titok volt a Roxfortban, hogy Amanda elcsábította a fiút, hiába tagadta az. Amanda bezzeg mindig csak titokzatosan mosolygott, ha szóba jött a téma, de az a mosoly többet mondott minden szónál. Természetes, hogy Ginny annyira ki van borulva, hogy a saját fájdalmán kivül nem tud másra figyelni.

Amanda. Hermione keze ökölbe szorult. Gyülölte. Gyülölte, mert hidegvérrel tette tönkre a barátai kapcsolatát, mert képes volt bárkit behálózni, mert mindenki oda volt érte, holott a szépsége hideg volt, mint egy téli, havas tájnak. Haragudott Harryre, amiért hagyta magát, még ha tisztában is volt vele, hogy benne is meg vannak a férfi ösztönök. De a pillanatnyi szenvedélyért megbántotta Ginnyt, Ront, és öt is…Bár azóta a fiú hallgatagabb lett, és ritkábban kereste a társaságukat, és Hermione tudta, hogy össze van törve. Némi büntudattal ébredt rá, hogy azóta ö se nagyon foglalkozott vele. Végülis akármit is tett, Harry a barátja…Hirtelen elfogta a vágy, hogy beszéljen vele, hogy kiöntse neki a szívét. És hogy lássa, ö nem fordult el töle…hiszen Harry olyan neki, mint a bátyja.

Aztán eszébe jutott, hogy Harry Ronnal van a kviddicspályán…Keserüen vette tudomásul, hogy pillanatnyilag nincs senki, aki meghallgatná. A szobában még se akart maradni, a rátelepedett csend már nyomasztóan hatott. Akkor már inkább felmegy a Griffendél klubhelyiségébe, amíg Ron játszik, hátha lesz ott valaki, aki eltereli a gondolatait.

Elhatározását tett követte, kilépett a szobából, és elindult a hosszú folyósókon.
A kastély kihalt volt, mivel a hétvége és a jóidö a parkba csalogatta a kisebbeket, csupán a felsöévesek tanultak a vizsgáikra a klubhelyiségeikben. Aztán feltünt egy magas alak a folyósón, akivel a legkevésbé sem akart találkozni. Draco Malfoy laza léptekkel közeledett felé, és mikor ajkát mosolyra húzta, Hermione már tudta, hogy nem fogja megúszni szóváltás nélkül.

- Nocsak Granger – szólalt meg Malfoy. – Hogyhogy a kastélyban lézengsz egy ilyen szép napon?
Hermione megtorpant és hitetlenkedve nézett rá. Malfoy majdhogynem kedves hangnemet ütött meg vele szemben.

- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá, Malfoy.
A fiút láthatólag nem hozta zavarba a rideg válasz, nyugodtan mosolygott tovább.
- Úgy látom nem vagy a legjobb hangulatban.
- Akkor nagyon jól látod! És ha most megbocsátasz… – vágta rá Hermione, és tovább indult.

- Felesleges azt eröltetni ami nem megy. Nem hiszem, hogy pont te ne találnál mást.
Hermione ismét megállt, és elkerekedett szemekkel nézett vissza Malfoyra.

- Honnan veszed… - kezdte fenyegetö hangon.
- Ugyan már – vágott a szavába Malfoy. – Mindenki látja. De szerintem felesleges ezen emésztened magad. Hogy is mondjátok ti nök? Á, igen. ?Egy pasi se érdemli meg…?

- Kösz a tanácsot Malfoy, ennyire már rég rájöttem magamtól is, úgyhogy most törödhetsz a saját dolgoddal! – sziszegte Hermione, majd sarkon fordult és ott hagyta a fiút.

Mégis, hogy képzeli, hogy beleszól a magánéletébe?! Hogy tanácsokat osztogat azok után, hogy lesárvérüzte, megalázta számtalanszor! Ha valami még tovább ronthatta a napját, akkor az ez volt. Malfoy gúnyolódása…ami igazából nem is hangzott annak; szólalt meg egy vékony hang a fejében. Malfoynak se a szavaiban, se a hangjában nem volt gúny. És a szemei olyan furcsán csillogtak…
?Talán tényleg megörült mindenki” gondolta.