Hermione hiába reménykedett benne, hogy újra gyakrabban msn-ezhet a professzorával, a következő napokban a férfi egyszer sem volt elérhető. Hiába töltött majdnem egy hetet az ágyban, a rend így is bőven el volt látva bájitalokkal, most sem akadt semmilyen új teendője, naphosszat elmélkedhetett a Piton iránti vonzalmáról és saját magáról is.

„Teljesen megváltoztam, már nem vagyok a régi önmagam… Miért kellett így alakulnia az életemnek? Miért kellett elveszítenem a szüleimet? Ők semmiről sem tehettek… Az utolsó években már alig jártam haza, szinte semmit sem tudtak arról, hogy mi zajlik a világunkban. Felelőtlen voltam, amikor azt hittem, őket nem érheti baj. Kislánykoromban annyira közel álltam hozzájuk, de valahogy beszippantott a varázsvilág… A végén már a Roxfortot tekintettem az otthonomnak, és csak úgy jártam haza, mintha nyaralni mennék… Pedig mennyi titkos búvóhelyem volt a házban és a kertben is! Lenéztem azokat, akik sárvérűnek neveztek, de közben én is hátat fordítottam a mugli életemnek, pedig akkor még nem kellett félnem semmitől, nem kellett harcolnom… Már lassan két hónapja végeztem a RAVASZ vizsgákkal, és még egyszer sem néztem meg, hogy minden rendben van-e a házzal. Valószínűleg minden úgy van, ahogy anyáék hagyták: a bútorok, a ruháik, az én régi holmijaim… Ideje lenne haza látogatnom…”

Végül elhatározta, hogy kivesz pár nap szabadságot, és elutazik Ainsdale-be, hogy végre megtalálja régi önmagát. Nem akart sietni, ezért vonattal utazott a Liverpool melletti településre, csak késő délután érkezett meg a szülői házba, ahol minden pontosan ugyanúgy nézett ki, amikor utoljára látta, hiszen Dumbledore említette neki, hogy intézkedett, hogy valaki rendszeresen rendben tartsa azt. Az első útja a szobájába vezetett, ahol az ágyán és a polcain ott sorakoztak a régi plüssállatok, babák és mesekönyvek. Úgy érezte, hogy végre átszakadt benne a gát, és az ágyára dőlve sírni kezdett, és csak órák múlva tudta összeszedni magát. Ezután körbejárta az egész házat, egyedül a szülei szobájába nem volt képes belépni, inkább befészkelte magát a nappaliban levő kényelmes fotelek egyikébe, ahol elfogyasztotta a magával hozott vacsorát. Nagyon kimerültnek érezte magát, ezért egy gyors zuhany után azonnal nyugovóra tért, és kivételesen semmilyen rémálom nem kínozta őt…

Piton napokig rohamtempóban dolgozott, hiszen az utóbbi időben a Grangerrel kapcsolatos gondolatai túlságosan elvonták a figyelmét a munkáról, és amíg utol nem érte magát, nem engedélyezhette magának a kis vidéki kiruccanást. Végre befejezte az utolsó szükséges főzetet is, a fürdőszobában rendbe hozta magát, aztán elegáns, de nyárias ruhát öltött, végül az íróasztalán heverő térképre vetette a pillantását. Pár másodpercig tanulmányozta Nagy-Britannia településeit, végül megakadt a szeme egy Liverpool közelében levő kisvároson, és már indult is az iskola birtokán kívülre, hogy oda hoppanálhasson. Már volt gyakorlata az utazás e módjában, elég volt a település nevére és egy elhagyatott utcára gondolnia, és máris ott termett. Szerencséje volt, pár lépés után a városka főutcáján találta magát, sejtette, hogy hamarosan rátalál egy kiskocsmára, ahol a koraesti órán talán egy könnyűvérű nőre is gyorsan szert tehet. Komótosan ballagott, jobbra-balra nézegetett, hátha megpillantja végre, amit keres, így történhetett meg, hogy az utcán lehajtott fejjel közlekedő, barna hajú lány nekiütközött, és kis híján hanyatt vágódott, csak a férfi gyors reflexeinek köszönhetően úszta meg az esést.

- Piton professzor?

- Granger? MAGA MEG MIT KERES ITT?

- Ezt inkább én kérdezhetném magától, uram. Én itt nőttem fel, de maga hogy kerül ide?

Piton úgy érezte, hogy forog vele a világ, próbálta elhitetni magával, hogy csak egy újabb rémálomba csöppent. Ki akarta űzni a fejéből a lányt, erre Nagy-Britannia települései közül pont azt választja ki, amelyben az okoskodó griffendéles sétálgat.

Nem válaszolt Granger kérdésére, csak vérben forgó szemekkel bámult rá, és úgy érezte, még ismeretségük óta egyszer sem járt ilyen közel ahhoz, hogy megfojtsa a lányt. Mintha még az ég is ellene fordult volna, a következő másodpercben a nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor is. Ő azonnal a pálcája után nyúlt, hogy elővarázsoljon egy esernyőt, de Granger gyorsan lefogta a kezét.

- Itt nem varázsolhat, meglátják a muglik. Inkább jöjjön, itt lakom a szomszéd házban! – azzal a férfi kezét továbbra sem engedve el, futni kezdett a ház felé.

Hiába voltak gyorsak, így is bőrigázva léptek be a bejárati ajtón, ahol végre a pálcájuk segítségével szárazzá varázsolhatták magukat.

- Szóval hogy került ide, professzor? – kérdezte barátságosan Hermione, miközben egy csésze gőzölgő teát nyújtott át a férfinak.

- Nem fogom beavatni a titkos megbízatásaimba… És maga hogyhogy itt van? Tudtommal a Grimmauld téren kellene bájitalokat főznie a rend számára…

- Mostanában sokat dolgoztam, úgy éreztem, rám fér egy kis pihenés… Gondoltam megnézem, minden rendben van-e itthon…

- Szóval maga itt nőtt fel…

- Igen, mióta az eszemet tudom, ez volt az otthonom…

- Nagyon, öhm… barátságos… De most már ideje visszaindulnom a Roxfortba…

- Maga is tudja, hogy nem tanácsos sötétedés után útra kelni… Szívesen vendégül látom éjszakára, megkaphatja a vendégszobát. Sajnos normális vacsorával nem tudok szolgálni, nem számítottam rá, hogy vendégem érkezik, de készítek gyorsan néhány szendvicset.