|
25.fejezet-A falon túl I.
pitypang 2007.09.21. 21:27
Ismételten vissza tértem egy új fejezettel. Ez a rész az elején nem túl izgalmas, de a vége azért remélem tetszik, ugyanis ez a fordulat határozza majd meg egy jó darabig :-) Egy jó darabig hanyagolni fogom a roxforti szálat, de még kétsze vissza fog jönni.
25. FEJEZET – A FALON TÚL I.
Albus Dumbledore az irodájában ült és komoran meredt maga elé. A finom kis műszerek halkan zakatoltak, s az igazgatói portrék is alvást tettetve csendbe burkolóztak. Az idős mágus még át sem öltözött, a nappali díszes talárját viselte, pedig már éjfél is elmúlt. De ez most egy cseppet sem érdekelte. Ron Weasley még mindig nem került elő, s a rend fölött is összecsaptak a hullámok. Túl sok minden történt mostanában, túl nagy volt a nyomás. Ráadásul tartelecunda éjszakájáról is lemaradtak…
Azonban ebben a pillanatban olyan történt, ami őszintén meglepte Dumbledoret. A kandallóban hirtelen zöld láng csapott fel, majd Ronald Weasley botladozott ki. A fiú talárja cafatokban lógott, és több sebből is erősen vérzett.
- Dumbledore professzor – suttogta Ron, majd összeesett.
Az idős varázsló azonnal felpattant, és a vörös hajú fiúhoz sietett. Felhúzta az egyik kényelmes karosszékbe, majd megitatott egy pohár vizet vele.
- Mi történt, fiam? – kérdezte gyengéden. – El kell mondanod nekem mindent elölről!
Fawkes, a főnix rászállt az ifjú vállára és neki kezdett egy megnyugtató, trillázó dallamnak.
- Vasárnap kora reggel – kezdte suttogva Ron – elindultam a kviddiccs pályára… repülni. Nagyon ideges voltam, s gondoltam, kiszellőztetem a fejem. Fél uton… halálfalók támadtak rám. Elkábítottak…
A fiú behunyta a szemét és a kezét fájó oldalára tapasztotta. Menekülés közben észre sem vette, hogy a sebei újra felszakadtak, ráadásul a fájdalomcsillapító bájital hatása is kezdett elmúlni. Nyelt egyet és újra belekezdett.
- Egy pincében tértem magamhoz. A halálfalók bezártak egy cellába.
- Tudod, hol voltál?
- Voldemort főhadiszállásán. Lucius Malfoy ezt maga mondta el kínzás közben. Velem akarták odacsalni Harryt. A terv az volt, hogy pár nap múlva felhasználnak, majd mindkettőnkkel végeznek. Az egész olyan reménytelen volt, a mindennapi kínzások és verések… Nem hittem volna, hogy valaha is kijutok onnan.
Időközben Fawkes begyógyította a fiú mélyebb sebeit, s visszaszállt üllőrúdjára és onnan folytatta bátorító énekét. Ron suttogva számolt be minden egyes részletről, amit képes volt felidézni. Nehezére esett a beszéd, egyrészt, mert erős fájdalmai voltak, másrészt, mert nem volt kellemes felidézni a borzalmas emlékeket. Természetesen kihagyta Elisabethet, ahogy azt a lány kérte.
- De hogy sikerült megszöknöd?
Ron nem felelt.
- Hogy szöktél meg? – tette újra fel a kérdést Dumbledore.
Csend.
Az igazgató elővette a pálcáját – Ellenőriznem kell, hogy nem állsz Imperius átok alatt. Mivel nem akarod elörülni, könnyen lehet, hogy „elengedtek”. Ne ellenkezz!
- Ohne Gehemniss!
A fiú neki feszült a széknek, miközben a bűbáj átjárta egész testét. Aztán az egésznek hirtelen vége szakadt, s Dumbledore elégedetten bólintott.
- Miért nem mondod meg, hogy ki segített?
- Mert megígértem – válaszolta csendesen Ron. – Megígértem, hogy senkinek nem beszélek róla.
- Tudom, hogy nem akarod megszegni a szavad, hiszen szemmel láthatóan sokat jelent neked az a személy. Én mégis azt kérem tedd meg – szólt Dumbledore – mert háborúban állunk, Ron, és minden elhallgatott információ végzetes lehet.
A vörös hajú griffendéles felsóhajtott. – A neve Elisabeth Malazár Voldemort…
(…)
Harry és Hermione szélsebesen futottak a folyosón. Belökték a gyengélkedő kétszárnyú ajtaját, majd barátjuk ágyához siettek.
- Ron, oh, Ron! – borult rá a fiú mellkasára Hermione – Én azt hittem, hogy…hogy – a lány egyszerűen képtelen volt befejezni a mondatot.
Harry zavartan álldogált az ágy mellett. – A halálfalók voltak? Miattam raboltak el, igaz?
Ron alig észrevehetően bólintott, majd csendesen megszólalt:
- Ne hibáztasd magad miatta. Én voltam a hibás, hogy egyedül elhagytam a kastélyt.
- Nem az számít – rázta a fejét Hermione – hogy miért raboltak el azok a szörnyetegek. Hanem az, hogy épségben visszatértél.
A vörös hajú fiú végignézett barátain. Amikor ott volt, végig csak ők jártak a fejében. Az éltette őt, hogy ők itt várják. S mégis, most az egész nem tűnt olyan fontosnak. Minden olyan távolínak tűnt, a tanulás, a kviddiccs, a barátok… már nem volt lényeges, hogy ki nyeri a házkupát, vagy a kviddiccs bajnokságot. Akaratlanul is, de másfél hét alatt fel kellett nőnie, elvették tőle a gyerek korát, s nem tudta, vissza kapja-e még valaha.
(…)
A sötétnagyurat kora reggel halk kopogtatás ébresztette fel. Szemhéjai azonnal felpattantak, s a vörös szempár éberen kémlelt körbe. Elisabeth ott feküdt mellette, s mélyen aludt. Óvatosan kicsusszant az ágyból, hangtalanul belebújt a talárjába, majd kinyitotta az ajtót.
Lucius Malfoy állt a folyosón.
- Uram – kezdte, de Voldemort csendre intette. Finoman becsukta maga mögött az ajtót, s csak utána szólalt meg:
- Mit akarsz, Lucius?
- Rossz hírem van, nagyuram – suttogta Malfoy – a Weasley fiú… megszökött.
- Mi az, hogy megszökött?! Rád bíztam a varázslatot, s te olyat alkalmaztál, amit egy 16 éves meg tud szüntetni?
- A bűbáj nagyon összetett és alig ismert, uram – hebegte a szőke férfi – egyszerűen nem tudok rájönni, hogy honnan ismerte…
- És mégis hogy hagyta el a kúriát?
- Hopp-porral utazott.
- Hopp-porral?! – sziszegte dühösen Voldemort – A hopp-hálózatot csak én tudom használni! Azt mondtam, mielőtt elkapjátok Weasley, tudjatok meg mindent róla!
- Úgy is történt, nagyuram…
- Ne hazudj! Ezek szerint mégsem! Esetleg nem kötöttek az én kis kedvenc Potteremmel vértestvérséget?
- Nem tudom, sötétnagyúr…
- Crucio! - Malfoy elesett és a kíntól rángatózni kezdett.
- Szenvedj csak, Lucius – suttogta Voldemort, majd egy „rövid” idő múlva megszüntette az átkot. – Már megint elszúrtátok. Kezd nagyon elegem lenni… De most még megkegyelmezek nektek, mert jó kedvem van. Nagyon jó… A terv cél állomásba ért.
- A terv? A lány?
- Az ágyamban alszik…
(…)
Mikor Elisabeth kinyitotta a szemét, a nap már fényesen ragyogta be a szobát. Lassan kimászott az ágyból, s az éjszaka képei akaratlanul is felrémlettek előtte…
Megpróbálta összeszedni magát, de hiába. Fáradt volt és rettenetesen meggyötörtnek érezte magát. Belebújt a ruhájába és kilépett a folyosóra. Nem volt messze a szobája, de az út végtelen hosszúnak tűnt. Minden lépést, minden másodpercet egy örök életnek érzett. Egy túl hosszú életnek! Végre megpillantotta a lakosztálya ajtaját. Belépett rajta és elfordította a kulcsot. Pillanatokig csak állt, aztán térdre rogyott. Könnyei patakokként kezdtek előtörni. NEM bírta tovább, hangosan felzokogott. Az emlékek megállíthatatlanul előtörtek, bármennyire is akarta, hogy vége szakadjon. Ahogy Voldemort hozzá ér, ahogy csókolja, ahogy az ágyra dönti… - mintha minden pillanatban kést döftek volna a szívébe.
Mocskosnak, piszkosnak érezte magát. Fertőzöttnek – és hiába fürdött meg naponta többször is, nem tudott szabadulni az érzéstől. Eladta magát. Eladta magát a sorsának. És ez a gondolat még hangosabb zokogásra késztette.
Egész nap csak a szobájában tengette az időt. Nem akart emberek közelébe menni, nem bírt a szemükbe nézni. Este ruhástul befeküdt az ágyba, de hiába volt fáradt, nem tudott aludni. Éjfélkor nem bírta tovább, és kiszökött a sziklához.
Ott álldogált, hosszú, hullámos haját lágyan lengette a szél. Kezét rárakta a láthatatlan falra és ekkor nagyot dobban a szíve. A fal – ami eddig itt tartotta – NEM létezett. Hitetlenkedve tapintotta meg újra azt a helyet, de a keze csak a semmit markolta. Ahol csak tudta, ellenőrizte, és rá kellett jönnie, hogy egyfajta keskeny rés keletkezett. A lyuk nem volt túl széles, de Elisabeth könnyen átférhetett rajta.
Idegesen kapkodta a szemét a ház és a rés között. Majd cselekedett. Mondhatni ösztönösen. Odaszaladt a sziklapárkány kezdetéhez – ami ott csak másfél méterre volt a föld felszínétől – egy utolsó pillantást vetett gyűlölt otthonára, és ugrott.
***************************************************************************
Mi a véleményetek?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
