24. FEJEZET – A VÉR NEM VÁLIK VIZZÉ II.





Reggel Ron a halálfalók zörgésére ébredt. Óvatosan kinyitotta a szemét – nem akarta, hogy észre vegyék, fent van – a szokásos két nagydarab mamlasz volt. Itt tartózkodása alatt, hamar rájött, nem éppen a legeszesebb lények a földön. Volt valami bennül, ami Crak és Monstróra emlékeztette őt.

- Végül is lehetséges – gondolta – hogy a két idősebb trollhoz van szerencsém…

Ráadásul, ha minden igaz, ők lesznek akkor is szolgálatban. Mindenesetre remélte, ma nem látogatja meg semelyik „kedves barátja”, ugyanis ezek az észlények nem szokták őt kínozni. Addig is, pihennie kell, hogy este indulásra kész legyen. Minden erejére szüksége lesz, ha ki akar innen élve jutni.

A szíve egyik fele még mindig tiltakozott a szökés ellen, nem akarta itt hagyni Elisabethet. Szörnyen fájt neki, hogy nem tud segíteni a lánynak, szinte szétszakította a lelké mardosó gyötrő érzés.

Elisabeth -től kapott táska valóban bevált, a halálfalók tényleg nem vették észre, bár Ron a biztonság kedvéért bedugta az egyik sarokba. Mindent ebben tárolt, a pálcáját, a hopp-port, az erősítő bájitalt, a tőrt, és a kis papír cetlit, amim az egyik oldalra az igézet volt felfirkantva, a másikra pedig a térképet rajzolta fel.

Ron Weasley nem gondolta volna, hogy valahol három emelettel feljebb, egy hosszú, barna hajú lány róla álmodozik.





***




Elisabeth az öltözőasztalnál ült, és elmélázva fésülte a haját. Nem bírt másra gondolni, csak Ronra és az előtte álló éjszakára. Görcsbe rándult a gyomra, ha eszébe jutott, mit fog tenni. Pedig most nagyon fontos nagyon fontos, hogy nyugodtnak és vidámnak lássa a külvilág, különben Voldemort nem kapja be a „csalit”. Bár enyhén ironikus volt, hogy magát „csalinak” nevezte, de tulajdonképpen az volt.
Belenézett a tükörbe: egy sápadt, karikás szemű lány nézett vissza rá.

- Hát ez nem éppen a legjobb formám – gondolta – látszik, hogy mostanában nem alszom rendesen. – az alvás szóra eszébe jutott az éjszakai álma, John Cornwaldról. Még mindig nem hitte el, hogy megtette. Hiszen megöletett egy embert! Soha nem akart idáig eljutni, mégis, itt kötött ki. Egy rohadt gyilkos lett! – Ezt verd ki a fejedből! Szépnek kell lenned! Délután majd alszom egy kicsit, talán addigra elmúlnak a karikák… Addig is, mosolyt fel! – és felvette a vidám-Elisabeth arcot.

Halk kopogtatás törte meg a csendet, majd a szoba díszes, kétszárnyú ajtaja kinyílt.

- Az uram már várja az ebédlőben, s kéri, reggelizzenek együtt. – hajolt meg Alfréd.

- Köszönöm – válaszolta a lány és nagyot sóhajtva elindult lefelé.

Voldemort nagyurat a szokásos helyén találta, mikor belépett a terembe.

- Jó reggelt! – köszönt jókedvűen a feleségének.

- ’Reggelt!

Elisabeth helyet foglalt a férjével szemben, és nekiállt az előtte lévő tojásrántottának.

- Látom, éhes vagy…

- Egy kicsit – vallotta be a lány és szélesen elmosolyodott – tudod, reggel van és még nem ettem semmit…

A teremben Lucius Malfoy sietett be, majd bizalmasan megállt az ura mögött és valamit súgott neki, miközben a kezében egy levelet tartott.
A nagyúr szeme dühösen a feleségére villant, majd kinyújtotta a kezét. Malfoy oda adta neki a pergament.

- Megtudhatnám, hogy mi ez, Elisabeth?

Oké, csak nyugi kislány – villant át a fején – bármi is történjen, ne ismerj be semmit!

- Nem tudom – vonta meg a vállát – mi az?

- Ugyan már, Elisabeth – sziszegte Voldemort és a szemeiben olyan düh kezdett tükröződni, amilyet már rég nem látott a világ – ne játszd meg magad! Mit jelent ez az egész?

- Szerinted honnan tudjam? Ha megmondanád nekem, hogy mi az…

- Egy levél Szelim Ahmedtől – vágta rá, s gúnyolódva folytatta – és nézd csak, ki a címzett… Elisabeth Amarah Malazár Voldemort…

- Szelim írt nekem? – a lány arcára őszinte döbbenet ült ki.

- Ne csinálj úgy, mintha ez új lenne neked! Na nézzük csak, mit ír az ifjú Rómeó…

- Az az én levelem! – csattant fel Elisabeth és felpattant – Nincs jogod elolvasni!

- A feleségem vagy!

- Pontosan! Csak a feleséged vagyok, és nem a rabszolgád! Add ide a levelemet!

- Mi az, hogy csak a feleségem vagy? Engedelmességgel tartozol nekem!

- Te féltékeny vagy?

- Nem szeretem, ha valaki hozzá ér a tulajdonomhoz!

- Mi az, hogy a „tulajdonodhoz”?! Ez vagyok én? Csak egy értéktárgy, ami a tulajdonodat képezi?...

Lucius Malfoy úgy döntött, biztonságosabb odakint. Óvatosan kihátrált. Jobb ilyenkor elkerülni mindkét viperát. Persze örömmel nézte volna végig a lány „betörését”, de ilyenkor nem biztonságos a közelükben lenni…



***



11 óra körül Elisabeth még mindig ideges volt – bár ezt nem mutatatta kifelé – amikor kiengedte a haját. A veszekedés most nem igazán hiányzott neki, bár még jól is jöhet, hiszen kellőképpen féltékenyé tette Voldemortot. Persze a levélbe nem volt semmi érdemleges, Szelim mindössze hogy létéről kérdezősködött és elújságolta, hogy nem rég hosszabb időt töltött el Európában, főleg Közép-európában országaiban. Aztán egy halvány utalást rejtett el egy apró megjegyzésben: „persze még mindig Anglia fényes csillaga ragyog a szívem közepén”. Ezt végül is egy kívülálló simán nézhette egy költői mondatnak, de a lány számára mindent megmagyarázott. Na nem mintha Voldemort nem sejtett volna valamit…

Kényelmesen bevackolta magát az ágyba, s szinte azonnal elaludt. Tina fél 6-kor ébresztette fel. Nagy nehezen felkelt, majd elment fürödni és haja mosni. Hosszasan áztatta magát a megnyugtató illóolajos vízben, miközben gondolatai idegesen cikáztak. Mert ideges volt, sőt egyenesen rettegett az éjszakától. Tudta mit kell tennie, és azt is tudta, meg kell tennie…

Lassan megszárította a haját, s közben elégedetten vette észre, a szemei alól eltűntek a karikák, és a bőre is visszanyerte eredeti színét. Hosszan kifújta a levegőt. Már majdnem készen áll.



***




Ron megpróbált nyugalmat erőltetni magára, miközben óvatosan kortyolgatott az előtte lévő poshadt vízből. Most kezdte csak igazán felfogni, miért olyan nehéz az okklumenciát megtanulni. A feje tele volt a menekülés tervének részleteivel, s ő akárhogy küzdött, képtelen volt kiüldözni az árulkodó gondolatokat. Az órájára pillantott. Fél kilenc. Már csak három óra.


***




Elisabethnek nem volt étvágya. Mégis leerőltette a spagetti felét, miközben a szobájában takarító Tinát nézte. Voldemort még mindig gyűlést tartott, így ő „nyugodtan” készülhetett az estére. Miközben kitervelte, hogy milyen ürüggyel menjen a férje közébe, a falon lévő óra 9 órát ütött. Hanyatt vágódott az ágyon, és mereven bámulta a plafont.

- Meg kell tennem – gondolt újra mindent – hogy Ron újra szabad lehessen. Ő nem erre született. Neki élnie kell és családot alapítani… Nekem pedig tűrnöm kell. – egy mondat villant át a fején, ami valaha annyira képtelennek tűnt – „ha eljön az ideje, nem mondhat nemet a sorsának” Ők tudták, hogy feláldozom magam – szomorúan elmosolyodott – akkor hát ne várassuk meg őket…

Elisabeth 11-kor kilépett a gyéren megvilágított folyosóra. Csak egy szatén hálóinget és fürdőköpenyt viselt. Ahogy lépett, ki-kivillantak formás lábai, s hullámos, derékig érő haja lágyan lengett. Nem sietett. Kívülről egy gyönyörű lánynak látszott, de ha valaki igazán megfigyelte, rá kellett jönnie, valami nem stimmel. A méltóság teljes lépések nagyon is hasonlítottak a kivégző terem felé lépkedő emberéhez. Az arca pedig túl nyugodtnak látszódott. Sokkal inkább egy megfáradt és beletörődött ember arcát tükrözte. De nem félt. Már nem.



***



Voldemort nagyúr a lakosztályában, egy kényelmes karosszékben ült. A tűz halkan ropogott a kandallóban, bár már meglehetősen kialvóban volt. De nem igazán érdekelte. A délutáni gyűlésen járt az esze. A beépített embere egy-két igen fontos információt tudott meg a főnix rendje tegnapi gyűlésén. Albus Dombledore fél. Ugyanis az utóbbi időben Harry Potter meglehetősen furcsán, egyenesen sötéten viselkedett – Voldemort gúnyosan elmosolyodott – Ráadásul a múltkori tartelecundai éjszakáról is lemaradtak…

A gondolataiból egy halk kopogtatás zökkentette ki. Felemelte a kezét, amire az ajtó kinyílt. Elisabeth lépett be.

- Igen?

- Én csak bocsánatot szeretnék kérni – suttogta lehajtott fejjel a szoba közepén állva. A férfi felállt és odalépett elé. – tudom, hogy nincs jogom így viselkedni veled, mert a férjem vagy, s ezért megillet minden tisztelet. Én tényleg nem állok semmilyen kapcsolatban Szelim Ahmeddel, fogalmam sem volt a levélről. Bocsáss meg nekem, hogy megszégyenítettelek!

Voldemort lenézett a feleségére. Elisabeth arcán két könnycsepp csordult le. Gyönyörű volt a telt ajkaival, hosszú hajával, napbarnított, selymes bőrével. Végig simította arcát, és magába szívta a bódító illatát. Lecsapott a lány puha ajkaira, olyan szenvedéllyel, mint még soha. Nyelvük szédült táncot kezdett járni, miközben Voldemort felfedezőútra indult felesége testén, majd lassan az ágy felé húzta…



***



Ron Weasley fél 12-kor előhúzta a rejtekhelyéről a pálcáját és a rácshoz kúszott.

- Mondom, hogy a babfőzelék szalonnával finomabb, mint a nyúl pástétom! – csapott társa vállára Monstró, miközben egy hatalmas füstölt csülköt evett.

- Nem igaz! – bődült fel Crak – A nyúl gyorsan fut, és amióta nyulat eszek én is, leelőzöm még a szelet is!...

-Stupor! - mondta Ron, mire Crak összeesett. Monstró még elindult felé, mikor őt is telibe találta egy piros fénycsóva. – Idióták! – szólt a fiú és felállt.

Gyorsan bevette az erősítő főzetet, majd izgatottan elővette a tőrt és a teleírt pergament. Hangosan felszisszent, mikor az éles penge bemetszette a húst. Halk, kántáló hangon elkezdte az igézetet, miközben a vére apró cseppekben a padlóra hullott.

- Lasto be nixto, staren garat… Lasto be kero, hammeln garat…

Egyre erősödő hangon kántált, s megpróbált nem törődni a fájdalommal, amit a bűbáj okozott. Mire a 17 csepp vér is leesett, befejezte az igézetet.
Bizonytalanul emelte fel a pálcáját, és mondta ki a varázsszót:

- Alahomora!

A rács pedig kinyílt. Olyan mámor futott át rajta, amit még sosem érzett. Felkapta a táskát, és egy-két óvatos lépés után belegyorsított. Belebegtette a két mamlaszt a cellába, elvette a varázspálcáikat, majd rájuk zárta az ajtót. Fellopakodott a lépcsőn, majd óvatosan kidugta a fejét. Sehol senki.

- Elisabeth azt mondta, hogy forduljak jobb, s utána csak egyenesen – töprengett – míg el nem érek a baloldali falépcsőt.

Elindult, de az első sarkon olyat látott, amitől megfagyott az ereiben a vér. Egy csapat halálfaló tartott arra felé.
Megpróbált eliszkolni, de késő volt, a varázslók észre vették őt. Szaladt, ahogy csak bírta, de a folyosó hosszú volt. A háta mögé irányította a pálcát, és elkiáltotta magát:

-Gefrissen!

A padló jégpályává változott, a halálfalók pedig megcsúsztak, majd egymás után hasaltak el.

-Stupor! - kiáltotta a legközelebbi felé Ron, mikor a férfi épp lendítette a pálcáját. - Petrificus Totalus! - mondta a következőre. De hiába, a halálfalók túlerőben voltak, s már újra záporoztak rá az átkok. Folyamatosan hátrálva védekezett és támadott. Az egyik halálfaló – akiben felismerte Rodolphus Lestranget – sikeresen feltápászkodott, és már nyitotta is a száját, amikor a fiú képébe robbantotta az egyik szobrot. Közben egyre több csuklyás alak özönlött ki, s Ron jobbnak látta újra futni. Végre megtalálta a kívánt lépcsőt. Felszaladt, de a harmadik foknál járva eltalálta egy gumiláb rontás.

- Obstructo! - kiáltotta a közeledő alakok felé, mire azok a falhoz csapódtak - Finite! Stupor! - még egy ember összeesett, de még így is maradt jócskán. A feje mellett elsuhant még egy átok. Újra hátra fordult, és elsuttogott egy titokban tanult bűbájt:

-Brenentex! - a falépcső lángba borult, felgyújtva két halálfalót is. Felért a kandallóhoz, s egy suhintással tüzet gyújtott. Belemarkolt a hopp-porba, beleszórta a lángokba, s mielőtt bárki valamit tehetett volna, beugrott a kandallóba és elkiáltotta magát:

- A Roxfortba!