23. FEJEZET – HOZZÁ TARTOZOM!




Elisabeth Malazár Voldemort nem volt mindig őszinte ember. Bár a lelke mindig tiszta maradt, pontosan tudta, hogy ki előtt szabad megnyílnia, és ki előtt kell játszania magát. Az élet megtanította neki, hogy mutassa a külvilág felé azt az erős arcot, amelyet oly sokszor viselt. Mert erősnek kellett lennie! Már rég nem abban a szerető környezetben élt, ami egykoron segített neki. Már csak egymaga maradt a sodró áradatban, s ő nem akart egy vergődő fadarab maradni.
Mégis fájt neki, hogy ilyen döntést kellett hoznia. Soha nem akarta egy ember halálát okozni, de John Cornwald veszélyeztette a tervet, Ron életét és az ő épségét, ezért választott.

- Hogy meri még idetolni a képét?! – csattant fel a lány.

- Mire véljem ezt, Elisabeth? – kérdezte a feleségét Voldemort.

- Miért nem kérdezed meg a kedves halálfalódat?

- Cornwald?

- Én nem tudom, miről beszél, kegyelmes uram – probálta magát összeszedni a fiatal aranyvérű, de a gondolatai elárulták.

- Megátkoztad a feleségemet? – sziszegte Voldemort nagyúr. Elisabeth még csak kétszer látta ilye dühösnek férjét, egyszer amikor Szelim és az apja elment, és egyszer amikor az esküvő után véglegesen „szabadulni” próbált… - Hogy merted? Crucio!

A fekete hajú férfi összeesett és rángatózni kezdett a fájdalomtól…

John életében először elismerte, hibázott, amikor halálfaló lett. Annyi mindent meg kellett volna még tennie… családot alapítani… Emlékek tódultak a fejébe: a Roxforti birtokon a barátaival boldogan nevetett… teliholdkor egy szőke, csinos lánnyal sétálgat… Annie… hogy szerette! Őt is eldobta azért, hogy halálfaló lehessen… Majd jött a legfájdalmasabb emlék az életében, a beavatáson meg kellett ölnie Annie-t… Ott a sárban kuporogva, a lány még egyszer a szemébe nézett azokkal a gyönyörű szemekkel… de a lány nem haragudott rá…

Még mintha látni vélt volna egy zöld fénysugarat…

- Annie… - suttogta még utoljára, majd holtan rogyott össze.


(…)


Elisabeth fél órával később a folyosón álldogálva sem hitte el, hogy megtette. Hiszen meg ölt egy embert! Megpróbált nem erre gondolni, de mindhiába. Csak mikor megkapta a táskáját, akkor eszmélt fel valamennyire.

Az idő alatt, míg itt volt, megtanulta a gyógyítás mesterségének egy részét. Persze nem tudta varázslattal gyógyítani az embereket, de már kiválóan alkalmazta a bájitalokat, gyógyfüveket. Így hát besegített Tinának, aki az ilyen kisebb sérüléseket látta el. Persze komolyak maradtak Alexis Nestrallnak, de ezek…

És hát ma is volt kit kúrálni, ezért – Voldemort külön engedélyével – a halálfalók szintjére tartottak. Az egész egyetlen hosszú folyosóból állt, kis zsúfolt szobákba nyílt kb. 100 ajtó.

- Én Dolohovnál kezdem – szólt oda Elisabeth a manóhoz, majd bekopogott a halálfaló ajtaján.

- Gyere! – hallatszott bentről egy durva hang. A lány benyitott. A férfi ott ült a szoba közepén meztelen felsőtesttel, s egy mugli módszeres kerek, lábhajtásos fenő késen élezte a késeit.

- Oh… - hagyta abba a kő forgatását, majd egy lendületes mozdulattal a fa tartóba állította a tőrt.

- Szép dobás. De miért nem varázslattal élezed a késeket? – kérdezte értetlenkedve Elisabeth.

- Így sokkal élvezetesebb – vigyorodott el Dolohov – Megnézed az új szerzeményemet? Egyenesen Magyarországról hozattam – mutatott egy antik, szépen megmunkált tőrre.

- Sajnos nem lehet. Mutasd inkább a sebedet… Aha, látom, mintha kezdene elfertőződni…


(…)



Már dél is elmúlt, mire a lány és a manó végzett mindenkivel.

- Én felmegyek a szobámba – szót oda Tinának és elindult a lakosztályába. Izgalmában hármasával szedte a lépcsőfokokat. Sikerült megszereznie Ron pálcáját! Egy óvatlan pillanatban becsempészte a táskájába, mikor Dolohov nem figyelt rá.

Ledobta a cuccát, majd mindent összekészített estére, és végül jól elrejtette a kis csomagot. A délutánt Voldemorttal töltötte, majd este még lepihent egy kicsit, hogy fitt legyen, amikor lemegy Ronhoz.

A fiú éppen aludt, amikor Elisabeth lelopakodott a lépcsőn.

- Ron! – suttogta, és finoman megrázta az alvó vállát. – Ébredj!

- Elisabeth? – fordult felé a Griffendéles.

A lány a szája elé kapta a kezét ijedtében. Ron testét minden bizonnyal összeverték, a talárja csupa vér volt, és a fején pedig egy vékony vágás virított.

- Mi történt?

- Ma meglátgatott a Lestrange házaspár… szerintük eddig túl jó dolgom volt.

Elisabeth nem felelt, csak elővett egy bájitalos fiolát, és megitatta a fiúval. Aztán óvatosan végigsimította mindkét oldalát, amire Ron egy fájdalmas szisszenéssel válaszolt.

- Szerencséd van – suttogta a rabnak – nem tört el egyetlen bordád sem. Már nem fáj annyira, igaz?

- Nem. Már alig érzem.

- Remek. Van egy jó hírem. Megszereztem a pálcádat – mondta és lerakott a földre egy táskát. – Visszaloptam Dolohovtól.

- Te loptál Athony Dolohovtól?!

- Na igen, így elsőre talán durvának hangzik, de hidd el, nem is volt olyan nehéz. – magyarázta csendesen Elisabeth. Furcsa mód a hangja színtelen volt, hiányzott belőle a megszokott vidámság. – Tudod, imádja az egzotikus fegyvereket, különös képpen a késemet. Ő adta nekem az első tőrömet, azóta pedig mindig megmutatja az új szerzeményeket. Egyszerűen gyönyörű gyűjteménye van…

Ron megköszörülte a torkát.

- Bocs. Felírtam a papírra a pontos idézetet. El tudod olvasni? – kérdezte és benyújtotta a pálcával együtt.

- Igen. – bólintott a fiú. – Mi az ott még a kezedben?

- Az egyik tőröm. – felelte Elisabeth és könnyedén megforgatta a kezében. – Én nagyon szerettem. Remélem szerencsét hoz neked. Jól figyelj, Ron! Elmondom, merre kell menned.
Menj fel a lépcsőn, a folyosón fordulj jobbra, és csak egyenesen kell menned, míg baloldalon észre nem veszel egy keskeny falépcsőt! A lépcső tetején ott van az első kandalló. Ha azt nem tudnád valamiért használni, egy emelettel feljebb találsz még egyet. Csak tovább kell menned a lépcsőn! Oda adom ezt a táskát. Van benne egy kis hopp-por is. Csak a tulajdonosa láthatja, szóval ne kell félned. Holnap este fél 12-kor indulj e!

- Én nem hagylak itt!

- Dehogynem! – vágta rá a lány – Egyedül kell menned! Megjegyezted az utat?

- Elisabeth, gyere velem! Nem mehetek el nélküled!

- El kell menned, Ron. Én nem tudom elhagyni a kúriát!

- Nem-nem – rázta a fejét a Griffendéles – maradok még pár napig… Addig csak kitaláljuk, hogyan törhetjük meg a téged itt tartó varázslatot!

- Értsd meg, én NEM tudom elhagyni a házat! – felelte a lány, majd nyelt egyet – nekem amúgy is le kell foglalnom őt hogy nyugodtan megszökhess…

Pár pillanatig néma csend következett, amíg Ron felfogta a hallottakat.

- Ezt nem teheted! – suttogta a fiú, és elkapta a másik csuklóját – Nem áldozhatod fel magad értem! Inkább meghalok! Elisabeth, kérlek! Ne tedd!

De a lány kitépte magát Ron kezéből, s arcát ellepték a könnyek.

- Azt hiszed én szívesen teszem? Azt hiszed, én akarom ezt? Tudod milyen volt egész életemben azt hallgatni, hogy az övé leszek? Hogy minden egyes nap a szemembe vágták, nem menekülhetek? Hogy miatta születtem meg, miatta kell élnem az életem? Én már belefáradtam ebben, Ron. Nem bírom tovább… Egyszerűen képtelen vagyok tovább harcolni…

- Nem adhatod fel ilyen könnyen!

- Én hozzá tartozom! És mindig is hozzá fogok! Kérlek ne nehezisd meg a dolgomat…

- Akkor sem tudlak itt hagyni! – tört ki a fiú – Egyszerűen képtelen vagyok rá!

- Tedd meg a barátaidért! Tedd meg a családodért!

De a Griffendéles még mindig csak rázta a fejét.

- Tedd meg értem, Ron!

A fiú belenézett a szemébe. Szerette a lányt. Úgy szerette, mint még senki mást. Ezt érezte azóta, amióta meg ismerte. Csak pusztán félt bevallani még saját magának is. S most Elisabeth arra kéri, hogy hagyja itt. De meg kell tennie. Érte.

- Rendben.

A kiválasztott újra elsírta magát. Aztán szomorúan megszólalt:

- Ígérd meg Ron Weasley, hogy nem szólsz rólam senkinek és hogy, boldog leszel. Ígérd meg!

- Megígérem.

Elisabeth megölelte a Griffendélest. Úgy szorították egymást, mintha az életük függne tőle. Mert ez a mozdulat több volt egy egyszerű gesztusnál. Benne volt minden elfojtott érzelem…

Aztán Elisabeth Malazár Voldemort elengedte Ront és hátat fordítva elszaladt.