22. FEJEZET - A VÉR NEM VÁLIK VIZZÉ I.



- Jól van, már nincs semmi baj – nyugtatta a fiú Elisabethet.

Pár perce, miután Ron elkapta az elájult lányt, sikerült felébresztenie. Még mindig a látomás hatása alatt volt, ezért gyengéden átölelte a fekvő kiválasztottat.

- Ne sírj… - vigasztalta tovább és sután megsimította a fejét.

- Még mindig visszhangoznak a sikolyok a fejemben – suttogta a lány – annyira szörnyű volt! Minden ember fájdalmát és szenvedését éreztem!

- Ilyenek a látomásaid?

- Igen – bólintott Elisabeth elgondolkozva – bár ennyire erős még sohasem volt. Annyi ember meghalt, Ron! Egy egész falút mészároltak le, csak egyetlen éjszaka alatt…

- Te nem tehetsz semmiről. – vigasztalta a Griffendéles – Ne hibáztasd magad!

A lány elmerengve bámulta meg a fiú kezét, mely megnyugtatóan ölelte át. Újra betolakodtak a látomás képei, de aztán nyugalmat erőltetett magára és megrázta a fejét.

- Próbálj meg nem erre gondolni – találta ki Ron és kisimította Elisabeth arcából a rakoncátlan, hullámos tincseit.

A lány bátortalanul bólintott, és rendbe szedte magát: elengedte a griffendéles kezét, és újra összefogta a haját. Azonban a mozdulatsor végén megakadt a szeme valamin.

- Mi ez? – nézte meg Ron tenyerét – Hol szerezted ezt a vágást?

- Ezt? – kérdezte a fiú, és végighúzta másik kezét az egykoron mély, de most már összeforrt seben. – Hát ez egy hosszú történet… Na jó, mondjuk úgy, hogy Harry az évelején nem volt túl jó passzban: Nem ég vesztette el a keresztapját, az a hülye jóslat is ott lebegett a feje felett. Olyan szerekhez nyúlt, amikhez nem lett volna szabad, és olyan sötét dolgokat tett, hogy majd nem beleveszett… Aztán egy este a csillagvizsgáló toronyban találtunk rá, nagyon rossz állapotban volt. Elmesélte a jövendölést, és könyörgött, hogy engedjük leugrani őt. De nem hagytuk. S akkor, ott megígértük egymásnak, hogy történjék bármi, mi sohasem hagyjuk el egymást. A vérünkkel pecsételtük meg a fogadalmat, vértestvérekké lettünk…

Elisabeth szeme felcsillant.

- Járt már idelent Voldemort?

- Mi?

- Volt már itt lent?

- Nem… De miét olyan fontos ez?

- Azt mondtad, hogy két éve Voldemort Harry Potter véréből született újjá… Tehát az érzékelő varázslat Potter vérére van hangolva… Ezért nem járt idelent Voldemort, mert akkor a védekező bűbáj beindult volna! S ez azt jelenti, hogy csak is a severetes eximo -t alkalmazta Lucius Malfoy. Nem több varázslat van itt elhelyezeve, hanem csak egyetlen! Mint tudjuk, a severetes eximo két részből áll: jelen esetben a cellazárból és az érzékelő bűbájból. Csak hogy Malfoy nem tudhatta, hogy vértestvérek vagytok. De akkor hogy kapcsolta össze ezt a két varázslatot? Mi tart itt téged? Ez az, amit nem értek…

- A severetes eximo nem csak anyagi dologra épülhet, igaz?

- Igen.

- Akkor ez lehet a kulcs – motyogta Ron – maga Harry az alap! Az iránta érzett szeretet, a vele letöltött idő emlékei… Ez köt ide! Harry, mint elmémben létező gondolat, emlék és érzés a kulcs. A varázslat egyik része Harry valós személyéből áll, a másik pedig a megfoghatatlan, „elmei” részéből. Egy tökéletes kapocs!

- És Harry Pottert pedig azért tartaná itt, mert ő maga a varázslat! – folytatta izgatottan Eliabeth – Megfejtettük, Ron! Sikerült!

- De hogy törhetjük meg a mágiát?

- Itt azt írja – olvasta fel a lány – a bűbáj megszüntetéséhez kell az alap egy része, s ez fölött kell mondani egy ősi idézetet. Hm… - töprengett el – Az alap egy része a véred lesz, amelyben a barátod vére folyik. Csak hogy az idézethez pálca kellene, igaz?

- Attól tartok – komorodott el a griffendéles – honnan szerzünk egyet?

- Fogalmam sincs. De, ha ki is jutsz, a kúriát pajzs veszi körül, ami gátol minden engedéj nélküli ki vagy be mozgást. Hoppanálni pedig nem tudsz, és ha tudnál is, aki nem viseli a sötét jegyet, az azonnal elég – sóhajtotta a lány – hát persze – csapott a homlokára – elég! A hopp – hálózat! Hopp-porral csak Voldemort utazhat, de mind kettőtökben Potter vére folyik! Ezért, ha minden igaz, te is használhatod!....



(…)



Másnap reggel Elisabethet Tina ébresztette fel. Álmosan kibattyogott a fürdőszobába, megmosakodott és fogat mosott, majd mikor fel akarta venni a szokásos fekete talárját, a manó kivette a kezéből.

- Ma különösen szépnek kell lennie, úrnőm! Hamarosan hazajön az uram!

- Csak egy napra ment el, Tina! Csak egyetlen egy napra! – korholta le a felhötlenül boldog manót.

- De nem akárhova, úrnőm! – legyintett a kis lény – Melyik talár legyen? Talán a zöld?

- A zöld nem áll jól nekem, Tina – morogta rosszkedvűen a lány – nem értem, minek ez a nagy felhajtás… De ha annyira akarod, legyen a fekete zöld szegéllyel.

- Az nagyon jó választás, asszonyom – csapta össze a kezeit Tina, és kivette az említett ruha darabot – és ehhez pont illik a családi ékszer!

A „családi ékszer” egy pár fülbevaló volt, amibe egy-egy zöld gyémánt volt belefoglalva. Állítólag még maga Mardekár Malazár ajándékozta a pompás csecsebecsét mennyasszonyának, s azóta is a család tulajdonában van. Voldemort nagyúr itt, a kúriában lelt rá, és tavaly decemberben, a lány születésnapjakor, neki ajándékozta.

- Nem túlzás az egy kicsit? Na jó, nem szóltam egy szót se…



(…)



Egy óra múlva Elisabeth a bejárati csarnok lépcsőjén várta a ház urát, mögötte pedig ott állt a sápadt John Cornwald (aki olyan idegesen pillantgatott a lányra, mintha az maga a halál lenne.), a maradék halálfalók és végül a két manó.

- Esküszöm – töprengett Elisabeth, s kezével unottan dobolt a korláton – Mintha egy évig lett volna távol! Pedig csak egy napra ment el. Csak tudnám, hogy minek ez a nagy felhajtás… Vajon miért olyan fontos ez a nap? És miért csak én nem tudom? Remélem nem… - de megakadt a gondolkozásban, mert abban a pillanatban Voldemort nagyúr egy csapat halálfalóval a csarnokba hoppanált.

A sötétnagyúr elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta feleségét. Valami furcsa sármosság sugározódott belőle, amit Elisabeth nem igazán értett.
A férfi felment a lépcsőn, egy pillanatra megállt felesége előtt, majd köszöntés képpen magához húzta és megcsókolta őt.

Elisabeth pedig annyira ledöbbent, hogy nem is ellenkezett. Eközben szállingózni kezdtek a halálfalók az alagsor felé. Szemlátomást ők, az urukkal ellentétben, nem voltak olyan frissek, épp ellenkezőleg, fáradtnak látszottak és nagyon sokuk megsebesült.

Miután a férfi elengedte feleségét, összeszűkített szemmel körülnézett.

- Mit műveltél a házammal?

- Miért, nem teszik? – kérdezte a lány, és elővette legbocisabb tekintetét.

- Megmondtam neked, hogy ne nyúlj a kúriámhoz!

- Nem tetszik? – kérdezte kislányosan Elisabeth – Csak egy kicsit kitakarítottunk. Végülis nem lakhat az évszázad fekete mágusa egy lepukkant roncshalmazban…

A sötétnagyúr gúnyosan felkuncogott.

- Ez most bók volt vagy gúnyolódás?

- Egyszer mondok neked bókot – duzzogott a lány – és ezt kapom tőled?

A férfi újra lecsapott a lány telt ajkaira, de még azért belemosolyodott a csókba.

Elisabethel pedig igen furcsa dolog történt, legszívesebben ellökte volna magától a férfit, de az ösztönei szinte ordították:

- ENGEDD!!!

És ő mindig is megbízott a megérzéseiben, így hát leküzdte undorát és hagyta, hogy Voldemort megcsókolja.

Aztán lassan végig sétáltak a folyosókon az ebédlőig, ahol neki álltak reggelizni. Evés közben halkan beszélgettek, érezhetően kerülve a tegnap este témáját. A lány el se tudta képzelni, hogy az, aki itt ül vele szemben, egy és ugyanaz, azzal a könyörtelen gyilkossal, aki tegnapi mészárlást rendezte.

Persze még mindig nem tudta, hogyan szerezhetne Ronnak pálcát, s a dolog kezdte egyre jobban izgatni, hiszen Voldemort haza jöttével jelentősen csökkent a mozgás tere. Ráadásul egyetlen rossz lépés vagy szó, s az egész tervnek lőttek. Hiszen a nagyúr kegyetlen volt, de sokkal ravaszabb és okosabb, mint bárki, a korában. A halálfalók természetesen azt mondják, hogy Dumbledorenál is agyafúrtabb, s bár Elisabeth nem ismerte az öreg varázslót – azért hallott már terveiről és tetteiről - ennek per pillanat nagyon örült, hiszen éppen elég volt egy hatalmas varázslóval élni.

S Voldemort – bár nem tudott legilimenciát használni – nehéz falat volt még Elisabeth számára is. Hisz a férfi minden mozdulat és szó után egy cselt látott, s mindennek értelme volt a közelében. Mindketten tudták, az emberek könnyen kiszámíthatóak, ész nélkül kitálalják az érzéseiket, s ezért sebezhetőek és befolyásolhatóak lesznek.

Már épp az utolsó falatokat fogyasztották, amikor a folyosóról bizonytalan léptek hallatszottak be. John Cornwald volt az. Elisabethnek elég volt felpillantania, hogy tudja, a férfi veszélyt jelent számára. Nem egészen pontosan érezte, de valamit mintha megtudott volna a tervről.

A lány keservesen felsóhajtott. John Cornwaldnak meg kell halnia.