21. FEJEZET – SZAVAKKAL CSATÁT NYERNI



Elisabeth nyugodtan és méltóságteljesen szelte a folyosókat. Ezüst szállal átfont ruhája csak úgy lobogott utána, mikor felgyorsította a tempót. Az arcán még mindig ott virított az a gúnyos mosoly, amit John Cornwald szavai hoztak elő. Nem kedvelte a halálfalókat, de alapvetően mindenki tiszta lappal indult nála. Most viszont a férfi már végleg elásta magát nála. Pontosan tudta, hogy a halálfaló milyen: Az a tipikus fiatal aranyvérű, aki el van telve magától és származásától, na és persze nem restell nyalizni sem.

- De ez már nem számít – gondolta a lány – Játszani azt én is tudok!

Mikor felért a lakosztályába, lepakolta a jegyzeteit, aztán támadt egy jó ötlete. Szélesen elmosolyodott és jót nevetett elképzelésén.

- Tuti, hogy ezért leszedi a fejem Voldemort… De akkor is megcsinálom! – leszaladt a konyhába, ahol a házimanók söprögettek. – Hagyjátok azt abba! Arra gondoltam, hogy rendbe fogjuk rakni a kúriát. Mindent kitakarítunk, helyrerakunk és megjavítunk…

- Az urunk nem örülne neki! – háborgott Alfréd.

- Vele majd én számolok – szűkítette össze a szemét Elisabeth – Gyertek utánam! Az előszobában kezdjük.

A két manó megszeppenve követte a „ház úrnőjét”, a tágas márvány padlós terembe.

- Haladjunk csak szép sorjában – szólalt meg a lány – Tina, te mosd le a bejárati ajtó ablakait, Te, Alfréd pedig… Szedd le a pókhálókat, és tisztítsd le a kristálycsillárt…

A munka a házimanókkal sokkal gyorsabban haladt, mintha normálisan csinálta volna meg valaki. A bejárati csarnok hamar visszaállt eredeti pompájába: a padlóban újra visszatükröződött a csillár, a függönyök és a szőnyeg is visszanyerte régi színét, s a sötét falépcső varázslattal újra le lett lakkozva.
Aztán elkezdték a folyosók végtelenjeit: Mindenhol portalanítottak, felmostak és helyre állítottak. A képeket sem kímélték, még a dicső Mardekár Malazár festményét is megpiszkálták, akiről maga az „úrnő” szedte le a több centis port, a férfi nem kis felháborodására („légy átkozott!” – „már az vagyok.”).

Elisabeth őszintén elcsodálkozott, hogy a manók mi minden t képesek varázslattal végrehajtani, annak ellenére, hogy nem használhatnak pálcát. Sokkal inkább éltek a mágiában, mint a varázslók, s gyanította, ha a kislények egyszer fellázadnának, és saját pálcát szereznének, eltaposhatnák az emberi világot.

Már este volt, mikor végeztek a házzal. A kúria most már sokkal inkább hasonlított egy gazdag aranyvérű család otthonára, mint arra a koszos, lelakott épületre. A lány és két segítője fáradtan rogyott le a tágas kőlépcsőre.

- Köszönöm szépen a segítségeteket – fordult a manókhoz Elisabeth - Nagyon örülök, hogy végeztünk a házzal. Habár Voldemort nem hiszem, hogy túl boldog lesz…

- Hát az én szerény véleményem szerint sem.

A lány felpillantott a vörösödő fejű Cornwaldra. – Jól mondta, Mr. Ez csak az ön véleménye – állt fel a lépcsőről – Amit mellesleg nem kérdezett ki senki.

- Én viszont úgy emlékszem, a nagyúr rám bízta az ön személyes biztonságát!

Elisabeth gúnyosan felkuncogott – És maga szerint én veszélyben vagyok? Talán rám támad egy pókháló? – nevetett a lány, majd hirtelen elkomorult – Szerintem sokkal inkább túl fontosnak hiszi magát. De ne higgye azt, hogy valamit is számítana… Mert akkor most már Tartelecunda „fergeteges” éjszakáját élvezhetné. Vagy lát itt még egy épeszű halálfalót? Már csak a selejtek és a lúzerek maradtak!

John elvesztette az ép eszét. Előhúzta a varázspálcáját és az épp távozni akaró lányra szegezte. Ám az – ahelyett, hogy megriadt volna – inkább diadalittasan elmosolyodott és visszafordult.

- Na gyerünk, átkozzon meg! Mire vár?!

-Imperio!

- Az én elmémre nem hatnak a varázslatok! Gratulálok Cornwald, mert ezzel sikeresen aláírta a halálos ítéletét!

A férfi elsápadt.

Elisabeth elvigyorodott. A csatát megnyerte.


(…)


Egy óra múlva a lány a vacsoráját fogyasztotta az ebédlőben. Korábban már elintézte Ron adagját és vizét, s mindent összekészített egy táskába. Nagy ámulatára John lépett be a terembe. Úgy látszik, taktikát váltott, mert olyan nyájasan szólalt meg, hogy Elisabeth majdnem elokádta magát.

- Csatlakozhatok, asszonyom?

- Igen. – ám amikor a férfi ki akarta húzni az egyik széket, folytatta – nálunk a szolgák a földön esznek…


(…)


Ron meglepődött, mikor Elisabeth újra leszökött hozzá, mégis a remény újra fellobbant szívében.

- Jaj, úgy sajnálom, hogy tegnap nem jöttem – nyújtotta be a táskát a rácson – Csak tudod, belázasodtam és…

- Jól van, nyugi – csitította a fiú – nincs semmi baj. Mik ezek a bájitalok?

- Erősítő a piros színű és a kék pedig fájdaloműző. Még mindig kínoznak?

- Ha nem akad más dolguk. – válaszolta Ron megjátszott könnyedséggel.

Elisabeth gyengéden megsimította arcát, és megpróbált bátoritóan rámosolyogni. A rab a lányra emelte barna szemeit, s mélyen a tekintetébe fúrta azokat. Így álltak pár pillanatig, összekapcsolódva, kutatva a másik érzéseit, gondolatait, de valahol már régen belevesztek saját örvénylő forgataigba…
Végül Elisabeth szakította meg a kapcsolatot, zavartan köhintett egyet, és elővette a jegyzeteit.

- Ma éjszakára csak egy minimális őrség maradt a kúriában, mindenki elment… - kezdte, ám amikor Ron kérdően felpillantott, elmagyarázta – Ma tartelecunda éjszakája van. 666 évekét megrendezik a sötét éjt, amikor is áldozatokat mutatnak be az éjszaka urának, Tartelecundának. De kérlek, ne beszéljünk erről. Épp elég ezt nekem elviselnem… És mit vettél észre?

- Öhh hát – nyelte le a falatot a vörös hajú fiú – Először is az őrség: őt óránként váltják egymást, éjszaka 1-től hajnali fél 4-ig szüneteltetve az őrséget. Mindig két halálfaló tartózkodik itt lent. Általában ugyan azok. A celláról pedig csak azt tudom mondani, hogy a rács minden pontjáról szól a varázslat, tehát nem csak az ajtót nem vagyok képes feszegetni. Furcsamód csak a kijutást akadályozza meg, a mozgást, vagy hogy például, kidugjam a kezem, azt nem. De tudod mi volt a legérdekesebb? Tegnap délelőtt bejött egy halálfaló, és tök simán ki tudott menni, még csak meg sem kellett törnie a bűbájt!

- Hát ez igen érdekes – töprengett Elisabeth – ezek szerint a varázslat rád irányul, vagy esetleg valamelyik jellemző jegyedre… De vajon mi lehet az?

- Annyit töprengtem rajta, de egyszerűen nem tudok rájönni! – csóválta a fejét Ron – Te találtál valamit?

- Igen. Reménykedjünk benne, hogy Lucius Malfoy a könyvtárban megnézett könyvből választotta a varázslatot, ugyanis azt a kötetet megtaláltam.

- Hogyan?

- Voldemort létrehozott egy könyvet – szerintem puszta időtöltésként – ami pontosan számon tartja a könyvtárból kivett vagy megnézett könyveket. Tök precíz: név, dátum stb.… Szóval találtam 8 varázslatot, amiből már kapásból 4-et kizárhatunk. Csak hogy a bent maradtakat az különbözteti meg, hogy mire alapulnak. De tessék, nézd át a jegyzeteket, hátha neked mondanak valamit – mondta és benyújtotta a lapokat – Az első kettőt és az utolsó kettőt nem kell megnézned.
Ron a szemeivel gyorsan átfutotta a feljegyzéseket, egyes részeknél megállt és elgondolkozott az olvasottakon.

- Egyik sem mond túl sokat – szólt végül – tessék, visszaadom – mikor Elisabeth odanyúlt értük, a kezük összeért. És akkor megtörtént.

A lány hirtelen halott sápadt lett, szemei kikerekedtek, s olyan erős fájdalom lett úrrá rajta, hogy térdre esett.

Egy éles női sikoly hallatszott az éjszakában, valahol messze egy égő ház dőlt össze.

- Könyörgöm, csak őket ne!

Egy sötét kacaj, majd éles zöld villanás, és egy mindent elsöprő fájdalmas sikoly…

Elisabeth keservesen felsírt.

- Mi a baj? – kérdezte a fiú, de a lány már nem hallotta.

Halálsikolyok, szenvedés, sírás… Mindent érzett, mindent látott… Hullák, megcsonkított és kivéreztetett hallottak mindenhol… Két gyerek a sarokban sír, a nagyobbik próbálja visszatartani öccsét, aki anyja teteméhez akarna szaladni… Rettegés, bujkálás… Sátáni kacaj, mámor… Minden fájdalmat, szenvedést saját magában érezte…

Ron meg akarta fogni a földön kuporgó lányt, de Elisabeth ijedten arrébb ugrott. Nem fogta fel a külvilágot, a feje tele volt idegen érzésekkel. Görcsösen szorította a fejét két kezével, mintha evvel próbálná kiszorítani a látomását.

- Ne, könyörgöm, nee – motyogta. Könnyei elázatták már ruhája felső részét. – Csak őket neeeeeeee!

- Elisabeth, mi van?

De az nem válaszolt. Nem is hallott az már semmit. Csak érzett. Annyira, hogy elájult.
Ron még idejében nyúlt ki, mielőtt Elisabeth teste a kemény kőpadlónak csapódott volna.




Hahó olvasók! Létszíves írjatok pár szót a kritika dobozba! Nem kell sok, csak tudjam, hogy olvassátok.