20. FEJEZET – EGYSZERŰ?




A kutatás fárasztó és roppant unalmas munka volt. Elisabeth már az első két vaskos kötet után megunta a dolgot. Jobban örült volna, ha ő maga mehet le a könyvekért, de tudta, szó sem lehet róla. Úgy döntött éjszaka sem fog leszökni Ronhoz, mert ha most kimegy, valószínűleg tüdőgyulladást kapna, és akkor tényleg nem tudna segíteni a fiúnak.
Így hát cseppet sem lelkesen olvasott tovább. Egyelőre semmi jó varázslatot nem talált, de azért akadtak olyanok, amik egy-két szempontból megfelelőek voltak. Este abba hagyta a kutatást, és elrejtette a jegyzeteit, amikor Voldemort benézett. Bevette a bájitalait, majd hatalmas bűntudattal a lelkében elaludt. Éjjel a láztól össze-vissza álmodott mindenféle zöld és vörös tűzről, sok ember sírásáról és öröméről, a családja haláláról, és még sok egyéb másról…

Másnap reggel, mikor felébredt, már sokkal jobban érezte magát. Amennyire meg tudta állapítani, nem volt lázas, viszont éjjel nagyon leizzadt, ezért elment tusolni. Az agya üres volt, még az álmaira sem emlékezett. Mikor végzett a fürdéssel, felvett egy tiszta fürdőköpenyt, és kifésülte kócos haját. Aztán elhasalt az ágyon, és elővette a legfrissebb magazinjait. Még csak nyolc óra volt – s bár szólhatott volna Tinának, hogy hozza be most a reggeliét – inkább csendben olvasott. Addig sem nyaggatta senki. Mire Tina bejött, ki is olvasta az összest.

- Úrnőm – hajolt meg a manó –látom már, sokkal jobban van! De persze azért még a bájitalait be kell vennie! Még holnapig…

- Tudom, Tina – sóhajtott Elisabeth –Köszönöm, hogy emlékeztetsz, de én is emlékszem rá. Inkább hozz valami ennivalót, mert éhgyomorra nem vehetem be a gyógyszereket!

- Igenis! Tina már szalad is…

- Na végre – motyogta a lány, és visszadőlt az ágyra.

- Elég egy idegesítő lények, az egyszer már biztos.

Elisabeth kinyitotta a szemét. Voldemort állt az ajtóban úti köpenyben. Csuklyáját az arcába húzta, s a vörös szempár csak úgy égette a környezetét.

- De rendkívül hasznosak és megbízhatóak – folytatta – még akkor is, amikor legszívesebben megfojtanánk. Habár egyesek szerint egyenrangúak velünk… - tette hozzá gúnyosan.

- Mert azok is – vágott vissza a felesége nyugodt hangon – de most erről inkább ne nyissunk vitát.

- Nocsak – húzta fel a szemöldökét a sötétnagyúr – Nincs kedved védeni az ártatlan kis lényeket? Mond csak, jól vagy?

- HA-HA-HA… Tökéletesen, ha érdekel. Elmúlt a lázam, és éhes vagyok. Hamarosan beveszem az elixireket…

Egy percig a nagyúr némán nézte a lányt, mintha valamit fontolgatna, aztán lassan megszólalt:

- Tudod, milyen nap van, Elisabeth?

- Csütörtök?

- Igen, május 8-a csütörtök, de azon kívül egy nagyon fontos dátum… a lényeg, hogy délben elmegyek, és nem jövök haza másnap délelőttig. A házban csak minimális őrség marad, ezért nem hagyhatod el a házat. Megértetted?

- Persze – bólintott a lány, de eközben ez futott át a fején – Vajon hány ártatlan ember hal meg ezen nap alkalmából?

- A távollétemben te fogod uralni a kúriát, de kinevezek egy halálfalót, aki azért rád fog nézni…

- Jó, jó… ígérem, nem fogom szétbontani a házat! Már máskor is maradtam egyedül, és eddig még nem történt semmi!

- Csak hogy ez most egészen más – mondta Voldemort gonoszul elmosolyodva – Tartelecunda éjszakája lesz, Elisabeth…

A lány halott sápadt lett, de megpróbált nyugodt maradni. – Tartelecunda… A 666 évenkét megrendezett sötét éjszaka…

- Ma éjjel a muglik és a sárvérű korcsok vére áztatja a földet! – a férfi sötéten felkacagott, és ott hagyta a magába roskadt feleségét.

Elisabeth felkelt, és odament az ablakhoz. Félt belegondolni, hogy mi fog történni, hogy hány embert fognak megölni, megkínozni, meggyalázni… Ki akarta zárni az elméjéből a fájó gondolatokat, a külvilágot. Gyűlölte, hogy nem tehet semmit, hogy míg ő aludni fog, embereket gyilkolnak le, hogy utána férje úgy tesz, mintha nem történt volna semmi… Könnycseppek pergetek le az arcán, de őt nem érdekelte. Szeretett volna tudatlan lenni, nem gondolni semmire és senkire. Aztán egy kép villant be neki: egy sápadt, szakadt ruhájú ifjúról. Erősnek kell lennie Ron miatt, hisz a fiú számit rá!

Így hát felemelte a fejét, letörölte a könnyeket, s vele a fájdalmat. Felöltözött, s újra nekiült a kutatásnak.
Összegezve nem túl sokat talált a felhozott könyvekben, ezért lement a könyvtárba.

- Hát ez remek! – mondta mikor megállt a megfelelő polc előtt – még legalább 60 gyanús kinézetű könyv van itt… - sorra neki állt végigpásztázni a címeket, aztán bevillant neki valami – De hülye vagyok! – csapott a homlokára, és felszaladt az emeletre, majd lekapta a „Könyvtár” című vaskos könyvet. Felcsapta a közepénél, ahol az utolsó bejegyzet oldal volt.


1996.02.13. - Antonyin Dolohov – 100 kínzás egy nap alatt

1996.02.29. – Rodolphus Lestrange – A sötétség anatómiája


Az oldal tele volt írva nevekkel és a nézett könyvek címével. Ez a kötet arra szolgált, hogy minden megnézett vagy kivitt könyvet pontosan számon tartson. Mondhatni szinte senki sem ismerte ezt a hasznos irományt, s bár általában a könyvtárat minden fontosabb halálfaló látogathatta, csak igen kevés élt ezzel a lehetőséggel. Hisz bár sok menekült sötétvarázsló tartózkodott itt, számukra egyfajta külön alaksori szintet hozott létre Voldemort, amely a lány számára szigorúan tiltott volt, s ők meg szinte soha nem merészkedtek fel. Csak a legfontosabbak, mint például Malfoy vagy a Lestrange házaspár kaphatott feljebb szállást.

Elisabeth megtalálta Lucius nevét a lap közepén:


1996.05.01. – Lucius Malfoy – Setétség krónikája, avagyon az őrzés mestersége

1996.05.01. – Lucius Malfoy – Eliventen sixtion

- Hát ez igazán leszűkíti a lehetőségeket – gondolta Elisabeth, majd gondosan visszarakta a könyvet, visszaszaladt a megfelelő polchoz, és nagy nehezen lecibálta a megfelelő köteteket. – Oh, anyám – sóhajtotta mikor kinyitotta az „ az Eliventen sixtion”-t. – ez latinul van írva! Adja az ég, hogy nem ebben találta meg a megfelelő bűbájt. Napokig tartana, míg nagyjából lefordítanám!

A másik egy elég régi könyv volt, tele latin és francia kifejezéssel, de legalább a lényegét megértette. Viszont 1200 oldalas volt, s inkább bele sem gondolt, hogy lehet, hogy teljesen feleslegesen böngészi át ezeket.

- Oké, haladjunk csak szép lassan – gondolta – Kell egy varázslat a cella feltörésére és az érzékelő varázslatok kiiktatására…

Aránylag elég gyorsan tudott haladni, s már több bűbájt is kijegyzetelt. Sajnos meg kellett várnia Ron beszámolóját, hogy több mindent megtudjon a részletekről, mert csak a zár varázslására talált tízet.
Fél egykor fáradtan húzta ki magát, mégis elégedett volt magával, hogy végzett a terjedelmes olvasmánnyal. Felsétált az ebédlőbe, és egyedül leült a hatalmas asztalhoz. Mikor megkapta az ételt, szépen neki állt enni, ám az első két perc után befutott egy ismeretlen vendég.

Egy fiatal 30 év körüli, fekete hajú, barna szemű, magas, de vékony férfi sétált be az ajtón. Járása magabiztos és arisztokratikus volt, mégis az újak tudatlansága sugárzott belőle.
Elisabeth az idegen láttán felöltötte a biztonságot jelentő előkelői arcot, melyet Voldemort feleségeként viselnie kellett. Még véletlenül sem pillantott fel a férfira, ezzel pontosan utánozva a megfelelő modort.

- Asszonyom, a nevem John Cornwald. A sötét nagyúr rám bízta azt a neme feladatot, hogy óvjam önt. – Ezt a mondatot olyan gúnyosan ejtette ki, ahogyan csak tudta – Mint hogy már elment, úgy gondolom tisztáznunk kellene egy két biztonsági óvintézkedést.

John elégedetten dicsérte meg önmagát, hiszen sikerült hatásosan előadnia magát. Majd kicsit elbizonytalanodott, ugyanis a lány percek múlva sem reagált, csak evett tovább, de ezt is inkább a beletörődésnek tudta le. Aztán a lány végezetül megtörölte a száját, és így szólt:

- Köszönöm, Tina, elviheted! – a manó egy pillanat múlva megjelent – és nem emlékszem Tina, hogy beinvitáltam volna az urat. – Elisabeth gúnyosan felpillantott az elképedt férfira, majd felállt és rá sem hederítve a férfira, jegyzeteivel távozott.

- Játszani akarsz? – gondolta a lány – Hát akkor játszunk!