19. FEJEZET – A TERV II.



Ron Weasley sosem volt egy nyitott, könnyen barátkozó ember. Még is Elisabethel már a második találkozásukkor megbarátkozott. Furcsamód, úgy érezte, a lányt nem lehet nem szeretni. S bár a sötétnagyúr felesége volt, mégis megmaradt kedvesnek, jó szándékúnak, s4egítőkésznek és elbűvölőnek. Valahogy megbízott benne, sőt meg is barátkozott vele. Már az első nap észrevette, hogy Elisabeth egészen más, mint a többi ilyen korú lány. Valahol a szíve mélyén, érezte, hogy mennyire furcsa az, hogy ilyen rövid idő alatt megkedvelte, de ez az egész olyan természetes volt. Hisz annyit kockázatott Elisabeth, azzal, hogy segít neki! Már így is annyit szenvedett, hogy a fiú igazán nem kívánt neki több gyötrődést neki. A lánynak kicsit olyan sorsa volt, mint a barátjának, Harrynek, csak hogy őt az emberek lenézték és megvetették, és bár hogy is végződik a háború, ő csak rosszul járhat.
Mégis valahogy ebben a pillanatban, mikor Elisabeth kedves hangját hallgatta, nem ez járt a fejében. Egyszerűen elbűvölte a lány, ahogyan rámosolygott, ahogy a halovány fényben meg-megcsillant fényes haja…

- Hahó, Ron! – szólította a fiút.

- Mi? Ja, igen, figyelek.

- Rendben – bólintott a lány – Akkor térjünk vissza a tervhez. Más nem jutott eszedbe?

- Sajnos, nem. – sóhajtott a rab – az egész olyan ködös…

- Értem. És hogy tart itt a bűbáj?

- Egyszerűen képtelenség kijutni innen. Be lehet jönni, csak kifelé már nem. Elképzelhető, hogy valami gondolatvizsgáló bűbáj, vagy mit tudom én…

- Úgy érted telepatikus vagy valamiféle agykontroll mágia lenne? Elképzelhető – töprengett Elisabeth – Na mindegy. Egyezzünk meg abban, hogy én körülnézek a könyvtárban, Te pedig megpróbálod meghatározni a varázslatot és megjegyzel minden olyan fontos információt, mint hogy mikor van őrségváltás meg ilyesmi. Jó?

- Oké. Tegnap ugye nem volt semmi probléma a visszajutással?

- Hát majd nem elkaptak a halálfalók, de megkerültem őket, így viszont Voldemort szobája előtt kellett elmennem…

Még fél óráig beszélgettek mindenféle témáról, majd a lány elbúcsúzott és felsietett a lakosztályába. Szerencsére nem botlott senkibe se.
Másnap reggel azonban olyanra ébredt, amire legkevésbé sem számított.

Belázasodott.

A sok éjszakai mezítlábas túra megtette a hatását előző éjjel már papucsban ment.), a teste tűz forró volt, az orra bedugult, és a torka kiszáradt.

- Istenem, már csak ez kellett – nyöszörögte, és felült az ágyban. De meg is bánta, mert a magas láztól megfájdult a feje. Valahogy sikerült kivánszorognia a fürdőszobába, és beállnia a fürdőszobába. Fokozatosan hűtve a vizet, megpróbálta lehűteni a testét. Vagy 10 percig kínozta magát, majd vacogva kikászálódott.
Sajnos a láza nem akaródzott lemenni, ezért bevett egy lázcsillapítót. Aztán fél óra múlva a kanapén ült, a takaró alatt, és olyan hangosan vacogott a foga, hogy nem hallotta a 9 órát ütő órát.

Tina szokásához híven pontosan jött ébreszteni a Elisabethet, ám amikor meglátta a beteg lányt, elejtette a karján lévő tiszta ruhákat.

- Szentséges ég! Űrnőm, mi történt?

- A-a-azt hi-hiszemkicsit meg-megfáztam – vacogta Elisabeth

- De hiszen az asszonyom lázas! Azonnal szólok az uramnak!

- Nee! – nyöszörgött a beteg – Nincs semmi komoly bajom… Ne menj el hozzá, inkább hozz nekem valami bájitalt!

- Sajnálom, űrnőm – tördelte a kezét a manó – De nem tehetek mást! – mondta, és kiszaladt az ajtón.

- Már csak ez kellett! – gondolta a lány – Most mi lesz Ronnal meg a tervünkkel?!

Pár perc múlva Voldemort sietett be aggódó arccal, nyomában Tinával. A férfi leült a vacogó lány mellé, és rátette a kezét a homlokára.

- Magas lázad van – suttogta halkan, majd a manóhoz fordult. – Hívd ide Nestrall-t! Te pedig feküdj vissza az ágyba. – mondta és felemelte a takarót, majd odavitte az ágyhoz. Aztán odavarázsolt egy csésze forró teát. –tessék.

- Köszönöm. – felelte a beteg, és bebújt a takaró alá. – Azt hiszem tényleg pihentetnem kellett volna magam. Igazad volt, kicsit legyengültem.

A sötétnagyúr grimaszolt egyet, majd lassan válaszolt. – Nem szabad túlhajszolnod magad. Te is tudod, hogy könnyen megbetegszel. De ez most már mindegy.
Elisabeth fáradtan elmosolyodott. Miért nem tud a férje mindig ilyen kedves lenni? Akkor talán még jóban is lennének. Ilyenkor egyáltalán nem tudta gyűlölni őt, még akkor sem, ha eszébe jutott, hogy mit tett a sötétnagyúr vele. Így, csendben vártak, aztán 10 perc múlva befutott a várt vendég.

Alexis Nestrall magas, izmos, szőke férfi volt. Az újonnan csatlakozott halálfalókhoz tartozott, s munkája lévén, a sötét körökben is inkább csak gyógyító volt. Nem volt sem vérszomjas, sem eszement, ezért nem is szokott túl sok feladatot kapni. Ő kezelte tavaly decemberben Elisabethet.
A szobába belépve elsőnek ura előtt hajolt meg, majd a lányt is üdvözölte.

- Asszonyom – biccentett, majd lerakta a táskáját az asztalra. – Mi a panasza?

- Ma reggel belázasodtam, és kicsit köhögök is.

- Hát ez nem jó hír. Akkor megvizsgálom.

- Kint várok – szólt Voldemort és kiment, s becsukta maga mögött az ajtót.

- Rendben Ms. Elisabeth – fordult a lányhoz, és felemelte a pálcáját – nyissa ki a száját…

(…)

Nestrall kilépett a majdnem üres folyosóra. Oda lépett Voldemorthoz, és így szólt:

- Van egy jó, és egy rossz hírem, nagyuram. Nem alakult ki tüdőgyulladás. – A sötétnagyúr felsóhajtott. Elisabethnek ez lett volna a 4.-ik tüdőgyulladása 5 év alatt. Ez még a varázslók világában is nagyon komoly dolog volt. - Még. Ha bármilyen fertőző baktérium eljut hozzá, elkapja. Viszont ha nem támadja meg semmi, holnap után már teljesen rendben lesz. Ha holnap nem lesz lázas, kikelhet az ágyból. De addig nem! A bájitalokat itt hagytam, és elmagyaráztam a feleségének, miből, mikor kell beszednie. Most alszik, és valószínűleg egy darabig fog is. Fogyasszon sok folyadékot, lehetőleg meleget.

- Rendben. – bólintott Voldemort –Elmehetsz!

- Köszönöm nagyuram. – hajolt meg a férfi és dehoppanált.

(…)

- Na gyerünk, vedd be ezt a bájitalt! Ne legyél gyerekes Elisabeth! – mondta Voldemort.

Délután három óra volt. A lány már sokkal jobban érezte magát, bár még mindig lázas volt. Míg ő aludt, férje egész sereg védővarázslatot mondott a szobára, így minden ártalmas baci halott volt, és senki nem jöhetett be rajta és Tinán kívül. Már másodszorra jött ellenőrizni, hogy Elisabeth rendesen beveszi-e a bájitalait, mert tudta hajlamos elhanyagolni a gyógyszereit.

- De annyira utálom az ízét – tiltakozott a lány. – Csak hagy gyűjtsek egy kis erőt hozzá…

- Ha nem iszod meg azonnal, leöntöm a torkodon! Nestrall azt mondta, pontosan kétóránként vegyél be egy adagot!

- Jól van na… - felelte csüggedten a felesége, és lehúzta a folyadékot.

- Akkor most már jöhet a leves – mondta Voldemort, mire Tina elszaladt az ételért.

- De én nem vagyok éhes! – tiltakozott Elisabeth, de inkább elhallgatott, mert a férje rá emelte gyilkos szemeit.

- Eszel és kész. Így is olyan sovány vagy!

- Talán jobb lenne, ha dagadt lennék? – háborgott a felesége

- Látom már sokkal jobban vagy! Hisz már újra tudsz vitatkozni és feleselni!

Elisabeth durcás képpel nyakig betakaródzott, majd duzzogva így szólt:

- Nem illik egy beteg embert piszkálni!

A sötétnagyúr pár pillanatig hallgatott, aztán kirobbant belőle a nevetés. De olyan hangosan, hogy még a sértődést színlelő lány is felé fordult.

- Mi az?

- Most pont úgy viselkedtél, akár egy 5 éves gyerek. Na mindegy – pillantott fel a belépő manóra – Edd meg ezt a levest. Az utolsó cseppig!

A lány kelletlenül elkezdte kanalazni az ételt. Mikor megette, Voldemort ott hagyta, mondván, neki most dolga van, de majd este benéz.

- Tina – szólt Elisabeth – Kérlek, hozz nekem könyveket a könyvtárból. Valami védővarázslatosat, de ne valami ismert köteteket, mert azokat már olvastam!

- Azonnal űrnőm – hajolt meg a kis lény, és elrohant.

- A terv így is beindult – gondolta és szélesen elmosolyodott.