18. FEJEZET – A TERV I.



Másnap reggel Elisabeth fáradtan és lustán ébredt. Bár nem volt túl sok kedve, felkelt korán és kiment kocogni. A futás mindig felélénkítette, s ez volt most is. Mikor már kétszer körbefutotta a birtokot, elment lezuhanyozni. Aztán a reggeli Voldemorttal töltötte.
A sötétnagyúr szokásos helyén, az asztalfőn foglalt helyet. A lány leült vele szembe, és a várakozó manó felé fordult:

- Csak egy kis tál gyümölcssalátát kérek Alfréd. De cukor nélkül!

A férfi rosszallóan felhümmögött, majd enyhe gúnnyal a hangjában megszólalt:

- Már megint „fogyókúrázol”?

- Nem – vágott vissza Elisabeth – csak nem szeretnék elhízni. Mivel elég keveset tudok mozogni, meg kell néznem, hogy mit eszek és… - de nem tudta befejezni, mert trüsszentenie kellett.

- Na tessék! – csattant fel Voldemort – kellett neked koplalni, meg futni! Erre jó a fogyókúrád?!

- Csak egy kicsit megfáztam – magyarázta dühösen a felesége – Te is tudod, hogy annak semmi köze nincs ehhez! Lehet, hogy valami vírusos betegség!

- Látod, ha nem kínoznád magad, akkor a szervezeted nem lenne legyengülve! Akkor talán decemberben sem kellett volna az ágyban feküdnöd tüdőgyulladással!

- Nem tehetek róla, hogy hajlamos vagyok arra a betegségre! – válaszolta ingerülten a lány. Mindketten dühösen meredtek egymásra, és nem lehetett tudni, melyik pattan fel és távozik feldúltan. Az ilyen veszekedések gyakoriak köztük, bár általában Elisabeth adta fel hamarabb a reménytelen csatározást. - Talán, ha szenteltél volna rá egy kis időt, és befűteted a kúriát és kitakaríttatsz, nem fáztam volna meg akkor!

- Elisabeth! – sziszegte figyelmeztetően a nagyúr.

Pár percig még dühösen néztek farkasszemet, majd a lány felszegte a fejét és hangosan megszólalt:

- Alfréd, a salátámat a szobámban fogom elfogyasztani. – a manó az ajtó mögött állt és ott várakozott csendben. A kis lények már rég megtanulták, hogy jobb ilyenkor elkerülni a civakodó párt, különben valószínűleg a szócsata ostora rajtuk csattanna. – És azonnal essetek neki a ház kitakarításának. Minden csupa mocsok! Kezdjétek a padlóval!

- Elisabeth! – pattant fel Voldemort. Az ajtó hirtelen becsapódott a lány orra előtt, kizárva ezzel a manót. – Nem mész sehova! És a kúriám pedig marad úgy, ahogy van!

- Nem vagyok hajlandó egy koszfészekben élni!

- Jól jegyezd meg – sziszegte a férfi – a feleségem vagy, és azt teszed, amit mondok! Ott élsz, ahol én akarom, sőt azt is eszed, amit mondok! Ráadásul, ha jól emlékszem, mindent megkaptál, amit csak kívántál!

Elisabeth egészen közel hajolt a férfi arcához, majd lassan megszólalt:

- Akkor is egy mocsokban élsz! – sziszegte és kinyitotta az ajtót. – És nem hagyom, hogy engem is abba taszíts!

Otthagyta Voldemortot, és dühösen a szobája felé vette az irányt, nyomában az alázatosan kullogó manóval. Annyira ideges volt, hogy úgy gyérezte, menten felrobban. Na igen, ilyenkor szívből gyűlöli a férjét…
Az egyik sarokban azonban váratlanul beleütközött Luciusba.

- Nocsak, nocsak… valaki mintha ideges lenne! Csak nem bántottak?! – gügyögött gúnyosan.

A lány inkább lenyelt egy sor 12 éven aluliaknak nem ajánlott sértést, és ügyet sem vetve a szőke férfira, tovább ment, majd csak annyit szólt hátra:

- Ne most, Malfoy!

Persze Lucius Malfoy nem arról volt híres, mint aki hagyja, hogy csak így lerázzák, de most mégsem szólt semmit. Fél év alatt kiismerte annyira Elisabethet, hogy tudja, ha ő dühös, varázsló legyen a talpán, aki kekeckedni mer vele. A lány ilyenkor olyan, akár egy tomboló vihar, ami képes minden lehetséges célpontra lecsapni, és elsöpörni a föld felszínéről. Többek között ezért is volt olyan félelmetes ellenség a halálfalók között. És Lucius soha nem volt hülye, így hamar rá jött, hogy Elisabeth ugyanolyan agyafúrt, és ravasz, akár a férje, és ha valaki ilyenkor feldühíti, tud majd nem olyan kegyetlen is lenni. Ilyenkor jobb hagyni, hogy az edző teremben tombolja ki magát.

A lány pedig tényleg odatartott – az előző variációját elvetette inkább, mert félő volt, hogy megint mindent ripityára tőr. Így elküldte Alfrédot is.
De a szoba nem volt üres, ott találta oktatóját, aki nem volt más, mint maga Bellatrix Lestrange. A boszorkány éppen a kardokat élezte varázslattal.

- Áhh… - pillantott fel - Mit akarsz?

A lány nem válaszolt, csal kikapott két 3 ágú egyiptomi tőrt (szerzői megjegyzés: Ami azt illeti fogalmam sincs, hogy hívják ezt a tőr fajtát. Ilyet lehetett látni a múmia kettőben, illetve a Daradevil – a fenegyerekben. Aki tudja az igazi nevét, kérem írja meg nekem!) és feláll támadó pózba. A nő vette a lapot, és kirántott ő is két kettőt a tartójából. Egy pillanatig rezzenéstelen arccal figyelték egymást, majd Elisabeth támadott. A mozdulat gyors és határozott volt, de még Bellatrix még időben védekezett.

- Látom dühös a pici lány – mondta, majd még időben elhajolt a lány rugása elől. – de nem baj, játszunk csak…

És ezzel elkezdődött a harc. Mindkét fél gyors és határozott volt, és mindketten tökéletesen bántak a fegyverükkel. Ezeknek az összecsapásoknak gyakran akadt nézőjük, s már 20 perc egy csapat férfi halálfaló csorgatta a nyálát.

- Ugyan már Lizzi - baba – gúnyolódott Belletrix, mikor elgáncsolta a lányt. – Csak nem fáradsz?

- Én? Soha! – válaszolta Elisabeth, és egy pillanat alatt talpra állt, majd ugyanazzal a lendülettel félrelökte a boszorkány kezét, és a torkára szegezte a háromágú tört. – De te igen!

A halálfaló tömeg kissé csalódottan hümmögött, mikor Lestrange leeresztette a fegyverét.

- Csak szerencséd volt!

- Nem. De nem védted a nyakadat, és nem gondolhattad, hogy ezt figyelmen kívül hagyom! Na én leléptem. – mondta a lány higgadt hangon. Így ment vissza a szobájába. Viszont örömmel vette észre, hogy a házimanók már elkezdték a takarítást. A padlók fényesen csillogtak, és az ablakokon újra ki lehetett látni. A lakosztályában pihent délig, majd délután a könyvtárban olvasgatott. Aztán éjjel újra leszökött Ronhoz.

A fiú nagyon sápadt volt, de mikor elfogyasztotta az Elisabeth által hozott ételt, italt, sőt a lánytól még kapott kúráló bájitalt és fájdalomcsillapítót (bár az utóbbit csak vonakodva fogadta el, lévén, nagy kételyei voltak a mugli gyógyszerek hatásáról), sokkal jobban festett.

- Figyelj, Ron – szólt Elisabeth – mit tudsz a téged körülvevő biztonsági varázslatokról? Mondj el minden részletet!

- Hát miután elraboltak, nem túl sok dolog maradt meg. Ha jól emlékszem, csak egyetlen egy varázslatot mondtak a rácsokra – töprengett a fiú, miközben az orrát vakarta. – De mindenhova érzékelő varázslatokat bűvöltek. Azt hiszem.

- Hát ez nem túl sok – felelte Elisabeth egy rövid hallgatás után – ki szórta a bűbájt?

- Lucius Malfoy. De számít ez valamit?

- Nagyon is sokat! Malfoy nagyon arisztokratikus és művelt ember. És mi ezt ki is használhatjuk!

- Nem értem mire gondolsz. Ez rossz nekünk, nem?

- Nem. Lucius rendkívül büszke a származására, és lenézi a szerinte alacsonyabb rangú mágusokat. És emellett – mint mondtam – rendkívül művelt. Ezért Lucius Malfoy rendkívül kedveli az olyan sötét varázslatokat, amelyek alig ismertek. Csak, hogy ezek a bűbájok – ha ismerjük – könnyen áttörhetők. Ezzel is ki akarja gúnyolni a nem aranyerűeket. Az érzékelő varázslatok pedig minden bizonnyal Harry Potterre vannak hangolva. Így tehát azokkal nem lesz gondunk. Legalábbis remélem. De még mindig nincs pálcád. Hova vitték?

- Valami vékony, középmagas férfi vette el. – válaszolta Ron – Azt hajtogatta, hogy elteszi a gyűjteményébe…

- Akkor ez nem lehet más, mint Dolohov. – komorult el a kiválasztott. – És ez nagyon rossz hír… a pasas nem épp arról híres, hogy épelméjű, de a varázslathoz – különösen a sötéthez – nagyon ért.

- Azt vettük észre. Tavaly úgy megátkozta Hermionét, hogy majdnem belehalt. Pedig még csak meg sem tudott szólalni!

- Ki az a Hermione? – kérdezte a lány.

- Ő a másik legjobb barátom. Kicsit könyvmoly, de nagyon rendes. Tudod Harry az erő és a bátorság, Hermione meg az ész és a tehetség a csapatban, én meg csak úgy ott vagyok… - vallotta be a vörös hajú fiú.

- Ugyan már – szólalt meg kedvesen Elisabeth – Te is ugyan olyan bátor és erős vagy, mint a barátaid. Hisz már több napja itt raboskodsz, és még nem törtél meg. Ezt nem sok ember mondhatja el magáról! Jegyezd meg jól, Ron Weasley, nem az a lényeg, hogy mit tettél eddig, vagy hogy milyen voltál. Az a lényeg, hogy milyen lehetsz! És nem mindig az a legbátrabb, aki annak látszik. Mert az igazi bátorság a szívedből fakad, és ez bizony nem adatik meg mindenkinek!

Ron Weasley felemelte a fejét, és ránézett a lányra. Annyi minden kavargott a fejében, és annyi mindent szeretett volna mondani neki, de még sem szólt semmit, hanem helyette olyat tett, ami kifejezett mindent: őszintén elmosolyodott.