17. FEJEZET - MAGYARÁZATOK II.




- ... És, hogy miért élek itt? Mert fogoly vagyok. Fogoly, aki sohasem szabadulhat innen. Persze luxuskényelemben élek, és odamegyek a házba, ahová akarok, de akkor is fogoly maradok.

- Miért? Hogy kerültél ide egyáltalán? - faggatta tovább a lányt Ron. - azt mondtad megölte a családodat tudjukki...

- Miért nem mondod ki a nevét? - értetlenkedett Elisabeth - hidd el, nem fogsz belehalni. Csak örömet szerzel neki, hogy nem hívod Voldemortnak!

A fiú ijedten pislantott egyet, de nyugodt hangon tette fel újra a kérdést:

- Tehát, hogy kerültél ide?

- Hogy, hogy kerültem ide, és miért? Ez egy hosszú történet. A legjobb lesz, ha ott kezdem, a teljes nevem Elisabeth Malazár Voldemort. A sötétnagyúr felesége vagyok.

A szavait egy perc néma csend követte.

- A felesége?! - hitetlenkedett Ron. A szavaiból a kétségen kívül, némi undor hallatszott. Mintha még ültében is kicsit arrébb ment volna, hogy távolabb legyen a kiválasztottól. Elisabeth csak lesütötte a szemét, és percekig nem szólalt meg újra. Mikor megint elkezdte, hangja szomorú volt és csendes.

- Egyszerű, varázslatmentes lánynak születtem. Átlagos lány voltam, átlagos kinézettel, ésszel és élettel. Átlagos házzal, családdal és rokonokkal. Legalábbis így ismert a külvilág. Azonban már kiskoromban rá kellett jönnöm, más vagyok, mint az átlag ember. Nem csak más, különleges. Sok furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történtek velem. Valószínűleg egy orvos pusztán elmebetegnek tüntetett volna fel. Talán. Nem tudom, mert soha, senkinek nem szóltam róla.

- Mégis mit értesz az alatt, hogy furcsa? - kérdezte Ron.

- Már egész kiskorom óta látomások gyötörtek. Gyakran fordult elő, hogy csak sétáltam az utcán, ránéztem egy emberre, és bevillant annak a jövője. Sőt. Képes vagyok az emberek gondolataiba, szívük mélyére is bepillantani. Emlékszem, először nem értettem semmit, a látomásokat kusza képkockának láttam, s az idegen gondolatok egyenesen megőrjítettek.
Az egész olyan volt, mint a varázslóknál a tudatalatti vagy ösztönös varázslás gyermekkorban. Persze szép lassan mindent felfogtam, és megtanultam használni és hasznosítani a képességeimet.
Aztán elkezdődött...

- Mi?

- Kb. egy éve elkezdetem álmodni a varázsvilágról. Sok mindent láttam, a hopponálást, a varázslást, lényeket... Minden álmon másról szólt, de a végük ugyanaz volt: egy hang figyelmeztetett, hogy meneküljek... Persze én nem hittem el semmit, és evvel a döntéssel megölettem a családomat.

- De miért? - értetlenkedett a fiú - miért vagy olyan fontos tudjukkinek?

- Mert három jósnő elmondta Voldemortnak, hogy a leghőbb vágyát rajtam keresztül érheti el. Ha én 16 évesen útodot szülök neki, akkor a lányával megkaphatja a hallhatatlanságot. Azóta pedig itt vagyok, és hát a történet végét már ismered.

Elisabeth hagyta, hogy Ron lassan feldolgozza az előbb hallottakat. Majd újra megszólalt:

- És neked mi közöd van Harry Potterhez? Egyáltalán miért ilyen fontos ez a fiú Voldemortnak?

- Te még sohasem hallottál Harryről? - csodálkozott, majd a lány értetlenkedő arcára pillantva folytatta - Harry a barátom, és az osztálytársam. 18 évvel ezelőtt a varázsvilágban háború dúlt. Tudjukki el akarta foglalni a világot, és persze az emberek ezt nem akarták hagyni. Sötét idők voltak akkor, a harc már mindkét oldalt megtizedelte. És akkor egy olyan információ jutott mindkét fél fülébe, ami eldönthette a háború menetét. Egy látnok megjósolta, hogy a sötétnagyurat csak egy fiú győzheti le. Hamar kiderült, hogy ez a fiú Harry, így tudjukki elment a Potter családhoz, és végzett a szülőkkel. Ám amikor Harryre emelte a pálcát, és kimondta a halálos átkot, az valahogy visszaverődött rá. A teste elpusztult, de ő tovább élt. És hát gondolhatod, mekkora nagy csodálkozást és örömöt váltott ki az emberekben, hisz Harry akkor még csak alig múlt el egy éves, legyőzte az évszázad fekete mágusát és túlélte a halálos átkot! Ráadásul a homlokán egy villámalakú sebhely keletkezett, így mindenki felismeri őt. És azóta már többször is keresztbe tett tudjukkinek...

- És hogy tért vissza Voldemort?

- Amikor negyedikesek voltunk, a Roxfortban megrendezték a Trimágus Tusát. Gondolom, még nem hallottál róla...

- De olvastam már a versenyről - szólt közbe Elisabeth.

- Olvastál?

- Igen - bólintott a lány - Egy szép nagy könyvtár van, és mivel mást nem igazán tudok csinálni, bővítem az ismereteimet.

- És akkor nem találkoztál még Harry nevével?

- Nem. Nem hinném, hogy Voldemort rajong az ilyen könyvekért, de pusztán az is lehetséges, hogy simán kitépte a Harry Potterről szóló lapokat. Na és? Mi történt negyedikben?

- Az a lényege, hogy Harry belekerült a versenybe, és az utolsó próbán elrabolták, majd az ő véréből, a szolgája, Féregfark húsából, és az apja csontjából újra testet öltött...

- A cancitaussal - motyogta Elisabeth.

- A mivel?

- A cancitaus mágiával - magyarázta a kiválasztott. - Egy ősi sötét varázslat. Mondtam, hogy sokat olvastam... - mondta a rab csodálkozó arca láttán.

- Aha. Na mindegy, tudjukki újra testet öltött, és újra elszabadult a pokol...

- Ezek a jóslatok tönkre teszik mindenki életét - suttogta a lány, majd hirtelen feleszmélt, és Ron karjára nézett, ahol még mindig ott volt a fiú órája. - mennyi az idő?

- Hajnali három lesz 5 perc múlva...

- Te jó ég! - sikkantott Elisabeth és felugrott - már ilyen késő van?! Azonnal mennem kell... Csak le ne bukjak! - már a lépcsőn volt, amikor halkan visszaszólt - Remélem holnap is tudok jönni. Szia!

Sebesen szedte a lépcsőfokokat, és már a folyosó végén volt, amikor meghallotta az első őrjárat hangjait. A szíve pár pillanatra kihagyott, de csak azért, hogy utána tízszer gyorsabban verhessen. Ha itt lebukna, minden elveszne... Pontosan úgy érezte magát, mint az elő napon. De volt egy előnye, amit akkor még nem birtokolt: a ház pontos ismeretét. Hiába, a fél év rabság megtette a hatását: immáron minden folyosót, szűk kis átjárót ismert. És ezt fel is használhatta a halálfalókkal szemben. Bár nem túl sokat tudott róluk, de azt igen, egyik sem ismeri igazán a kúriát, kivéve, ha a bensőbb körökhöz tartozik. De azok nem őrszolgálatoztak ilyen korán.
Így elindult a másik irányba a folyosón. Felsietett egy szűk kis lépcsőn, ami a második emeletre vezetett, egy szinttel feljebb a lakosztályánál. Azonban így el kellett haladnia Voldemort lakosztálya előtt, ami annyit tett, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Tudta, hogy a mágusnak kitűnő hallása van, és ha fent van, biztosan észreveszi a lányt. Viszont visszafelé a halálfalók voltak, és az a 100 % lebukást jelentené. Nincs más választása, el kell haladnia a mágus szobája előtt. A lehető leghalkabban tette meg az első lépést. Aztán még egyet. Már csak 10 lépés a biztonságot jelentő lépcsőhöz, ami az ő folyosójára vitte. 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1... Elérte! Hármasával szedte a lépcsőfokokat, és amikor elérte az ajtaját, felsóhajtott. Utoljára visszanézett a folyosóra, és ijedten vette észre, hogy a poros padlón meglátszódnak a léptei.

- Nyugi Elisabeth - gondolkozott. - Nappal talán nem ez nem olyan jól látszódik, hisz ő sem vette észre. Majd felmosatja a házimanókkal az egész házat, és akkor már nincs veszély. Hullafáradtan dőlt el az ágyban, és szinte azonnal elnyomta az álom.