Ma eljött a nagy nap, amiről mindenki már hetek óta beszélt. A gimi vendége lesz egy teljes hétig a My Chemical Romance csapata. Valami új kliphez kerestek statisztákat, ezért egy egész héten a suliban időztek, beültek az órákra, és kedvükre válogattak. Sokan teljesen be voltak csavarodva: a zenekart ábrázoló pólóban jöttek iskolába, mindenféle képeket hurcolásztak magukkal, amiket szerettek volna dedikáltatni, utánozták a csapattagok sminkjét és haját. Voltak persze olyanok is, akiket teljesen hidegen hagyott az egész. Közéjük tartoztam én is. Nem igazán ismertem a zenekart, és nem is volt kedvem utána nézni. Hallgattam ugyan zenét, de egyik bandának sem szenteltem ennyi figyelmet és rajongást soha.

Tehát jött, aminek jönnie kellett: a hétfő reggel. Általában az elsők között szoktam megérkezni a suliban, de most kész tömeg nyomorgott a folyosókon. Morcosan utat akartam magamnak törni köztük, de akkor hatalmas sikítások rengették meg az épületet. Az ajtókon beléptek a tagok, mire mindenki egyetlen szoros gyűrűként tömörült köréjük. Na itt sem jutok át egyhamar. Ledobtam a cuccom az egyik fal mellé, aztán kényelmesen elhelyezkedtem rajta, és vártam. Az 5 tag türelmesen osztogatta az aláírásokat és szemmel láthatóan próbáltak értelmes beszélgetést kezdeményezni, ám ez nem nagyon sikerült, hisz folyton az arcukba üvöltötték, hogy mennyire imádják őket. Az első napon mondjuk nem is lehetne mást várni. Ha majd mindenki megkapta a maga aláírását, akkor majd elkezdenek normálisan beszélgetni.

Becsöngetéskor már a fél iskola körülöttük állt, én pedig rájöttem, hogy jobban jártam volna, ha akkor verekedem át magam a tömegen, mikor még nem voltak ilyen sokan. Nagyot sóhajtva elképzeltem, hogy mi történne, ha valaki egy bombát dobna közéjük. Milyen gyorsan el lehetne intézni őket... Mosolyogva elhessegettem a gondolatot, ebben persze nagy szerepet játszott a csengő is, ami épp fölöttem szólalt meg. A tanárok leszögezték, hogy ha késéseket tapasztalnak a vendégek miatt, akkor annak súlyos következményei lesznek. Tehát hamarosan feloszlottak, mindenki ment a saját órájára. Én is feltápászkodtam a táskámról és besiettem a termembe.

Unalmas földrajz óra, egyik tag sem jött be hozzánk, de nekem nem ezért volt unalmas. Két ásítás közt úgy döntöttem, hogy megrajzolom azt a jelenetet, amit a folyosón képzeltem el. A rajzolás az egyetlen, amiben jó vagyok. Bele tudok merülni, és most is alig csináltam meg a vázlatot, máris kicsengettek. A szünetben újabb tolongás, alig jutottam el a másik terembe. Csak reméltem, hogy gyorsan el fog telni ez a hét. Az angol után jött az ének, ahova már bejött az egyikük. Rövid, fekete hajú fickó volt. Igyekeztem kizárni a külső zajokat, de az annyira erős volt, hogy ez lehetetlennek bizonyult. A férfi, ha jól hallottam a nevét, Gerard, az egyik hátsó padban foglalt helyet, de nem sokáig maradt ott, ugyanis osztálytársaim (akiknek nagy többsége rajongó volt), kikönyörögték, hogy Gerard énekeljen valamit. Ha zene szól, amúgy is jobban megy a rajzolás, szóval megint előpakoltam az ehhez szükséges holmim és folytattam a bombás rajzot. Már eléggé kidolgoztam, és mit ne mondjak, megint teljesen belemerültem a rajzolásra. Kis idő múlva azonban feltűnt, hogy milyen csend van. Felnéztem, és mindenki engem bámult! Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet. Zavartan néztem körül, aztán rájöttem, hogy nem teljesen rám bámulnak, hanem mögém, és kicsit fölém. Hátrafordultam, és akkor szemben találtam magam Gerard övével. Felnézve észrevettem a pasas zöld szemeit, amik a rajzomat vizslatják. Gyorsan becsuktam a mappát, amibe dolgoztam, és mérgesen farkasszemet néztem vele. Hogy jön ő ahhoz, hogy az én rajzomat nézegesse az engedélyem (és főképp a tudtom nélkül)?? Lehet, hogy híres, de attól még nem tehet meg bármit. Azt hiszem, el is szégyellte magát, ugyanis bocsánatkérően lesütötte a szemét, aztán visszament a helyére.

Aznap már nem jött be senki egyik óránkra sem. Végre elérkezett az ebédszünet. Már farkas éhes voltam. Nagy örömömre ma sokkal kevesebben voltak az ebédlőbe, mint szoktak lenni, gondolom azért, mert a rajongók most aláírásokat ettek. Tehát így alig kellett sorba állnom, és bőven volt lehetőségem válogatni az asztalok közül is. Az egyik kedvenc helyemre ültem le, oldalt, egy hatalmas ablak mellé. Jóízűen falatoztam, mikor valaki helyet foglalt velem szemben. Nem igaz, annyi asztal van, mért pont ide kellett ülnie? Felnéztem, és akkor megláttam, hogy Gerard az. Kicsit meglepődve néztem rá, ő pedig csak barátságosan mosolygott.

- Szia. - köszönt.

- Szia.

- Mi a neved?

- Sharon.

- Az enyém Gerard.

- Aha. - nyugtáztam végül nem túl lelkesen. Reméltem, hogy gyorsan kinyögi, hogy mit akar, mert egyre jobban növekedett bennem az az érzés, hogy minket bámulnak. És ahogy sejtettem: mielőtt megszólalhatott volna, egy csapat lány ült le az asztalomhoz, kérdésekkel és ajándékokkal halmozva el a kis sztárt. Megforgattam a szemem, felálltam az asztaltól és tovább akartam állni, de megláttam, hogy Gerard hatására teljesen megtelt közben az ebédlő, így egy szabad hely sem maradt. Kivittem tehát a tálcát, aztán mentem a következő órára.

Fizika volt, több levelet is kaptam, amiben azt kérdezgették, hogy mit akart tőlem az ő kis Gerardocskájuk. Hiába mondtam, hogy fogalmam sincs, nem akartak hinni nekem. Szerencsésnek és bolondnak neveztek, amiért nem örültem annak, hogy saját akaratából odajött hozzám és beszélt velem. A levelek csak jöttek és jöttek, nekem meg már nagyon elegem volt, a végén már nem is válaszoltam. Így békén hagytak, de csak még jobban kívántam, hogy vége legyen ennek a hétnek.