A háborúra készültek, a mindent eldöntő nagy csatára. Egy kihalt mezőn tanyáztak, táboroztak le. Körülöttük nem nőtt semmilyen élet, még fű sem gyökeredzett. Olyan volt a táj, mint egy puszta, kietlen sivatag, maga a Pokol. Itt-ott fedeztek csak fel egy-egy elszáradt fűcsomót. A talajt repedések tarkították, csúfították el, mintha a föld megnyílni készült volna a talpuk alatt.

Tudták, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami ma este itt történni fog. Tudták, túlerővel kell majd szembenézniük. Tudták, az esély a győzelemre nagyon kevés. De ezt a csatát, meg kellett vívniuk. Ezen múlt minden - az ország, valamint a világ sorsa. Ha itt elbuknak, minden megváltozik. Bár már most diktatórikus módszerek uralkodtak, de még volt egy csöppnyi esély, hogy megszüntessék ezt a borzalmat.

Sötétség telepedett a tájra, mintha az időjárás, az ég is érezte volna, ez a mai éjszaka sorsdöntő lesz. A szél viharossá fokozódott, mennydörgés rázta meg a beálló csöndet, melybe, szinte mindenki beleborzongott.

Hermione is ott volt, elvégre egyik legjobb barátján múlt szinte minden. Kissé félve várta az éjjelt. Nem akart senkit sem elveszteni, aki fontos volt neki, bár tudta, erre nincs esély. Elvégre ez egy háború, amiben maga Voldemort is részt vesz. Mindezek ellenére felszegett fejjel várta az elkerülhetetlent. Két barátja közt foglalta el a helyét a csatasorban. Maga mellé pillantott, jobbra tőle Harry, balra Ron állt, mindketten előre szegezett pálcával. Izmaik megfeszültek, várták a jelet, melyből tudják, hogy az ellenség megérkezett, támadni készül. Hermione még sok ismerős arcot fedezett fel az emberek között, akik kiálltak Harry mellett, és vállalták a háború kockázatait. Megpillantotta Neville-t, Lunát, Fredet és George-ot, Billt és Fleurt, Lupint és Tonksot, Hagridot, valamint a Weasley házaspárt. Mind kiálltak Voldemort és csatlósai ellen, fel akarták venni a harcot.

És ekkor éles üvöltés hatolt a néma csendbe, mely már szinte fülsértő volt. Elkezdődött. Harry vezetésével belevetették magukat a küzdelembe. Vérre menő harcok alakultak ki, mert a halálfalók nem haboztak gyilkos átkot használni.

Hermione is belevetette magát a sűrűbe, és szórta is rendesen az átkait, kiütve ezzel az ellenséget. Már egész sok csuklyás a földre került, a küzdelem a végéhez közeledett. Harry és Voldemort párbaján, múlt már csak a csata.

Mikor épp egy kábító átkot lőtt ki - ami célba is talált -, egy nagyon is ismerős, de annál kevésbé kedvelt hang szólította meg.

-         Lám-lám, a sárvérű Granger – nem kellett látnia a csuklya alatt lévő arcot ahhoz, hogy tudja, kit takar.

-         Lucius Malfoy – szűrte a fogai közt a gyűlölt nevet.

-         Micsoda szerencse, úgyis én akartam végezni veled, te piszkos kis senki.

-         Malfoy. Én lehet, hogy nem vagyok aranyvérű, de több bennem az emberség, mint magában bármikor is lesz!

-         Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem, te kis… Ezért meglakolsz! Nem leszek kíméletes! – azzal a pálcájából útjára indított egy ismeretlen átkot, de mielőtt célba talált volna, valaki Hermione elé vetette magát. A lány csak egy vörös foltot látott elsuhanni, és rettegve gondolt a legrosszabbra. Ezzel egy időben, Malfoyt telibe találta egy zöld fénycsóva.

Hermione odarohant a földön fekvő alakhoz. Ron Weasleyt ismerte fel, aki zihálva szedte a levegőt.

-         Nee! – nyögte a lány, és a fiú mellé rogyott.

-         Her…mio…ne – hörögte Ron.

-         Ne beszélj – csitította -, minden rendben lesz – zokogta.

-         Tudnod kell… mielőtt…

-         Nem, nem. Ne mondj ilyet! Meg fogsz gyógyulni, mindjárt segítek, bár nem ismerem az átkot, de kitalálok valamit! – bíztatta a fiút, de már alig látott a könnyei függönyén át.

-         Én… már, régóta… meg szerettem… volna mondani – vért köhögött fel -, hogy mindig… szerettelek! – kinyújtotta kezét, és utoljára végig simította a lány arcát. Aztán szeme lecsukódott, és karja lehanyatlott.

-         NEEEEE! NEM! NEM! NEM! Én is szeretlek, ne menj el, kérlek! KÉRLEK! – Ron mellkasára borult és rázta a zokogás. – Kérlek, ne! NEEEE! Ron könyörgöm, ne hagyj itt! Szeretlek! Neee! Nem mehetsz el! Te nem! NEM! NEM! NEM! – Hermionét már a sírógörcs rázta. Közben a csata zaja egyre halkulni kezdett körülöttük. Csend borult a tájra. A halál csendje.

A lány nem tudta mennyi idő telt el, mióta fekszik Ron mellett, de nem volt hajlandó elmozdulni a fiú mellől. Tudta, ha itt hagyja, azzal beismeri, hogy elment. Nem volt képes felfogni a történteket. Nem akarta. Egyszer csak egy kezet érzett a vállán, de nem reagált. Nem fogja engedni, hogy elrángassák Ron mellől.

- Hermione – Tonks hangját ismerte fel -, jönnöd kell. Tudom, hogy most nagyon nehéz neked. – Hermione felnézett rá. Szemeit vörösre sírta, és be is dagadtak. – Gyere. Már nem segíthetsz rajta, és neked se tesz jót, ha itt maradsz. – az Ő hangja is remegett.

- Nem hagyhatom itt. Nem, és nem.

- Hermione, gyere – Tonks megragadta a karját, és megpróbálta bevezetni az elsősegély sátorba.

- Nem. Nem hagyom itt. Nem tehetem. Tonks, kérlek, eressz el! Nem hagyom, hogy elhurcoljatok tőle! NEM! – Hermione kitépte magát a szorításból, és ismét szerelme mellé térdelt. De ekkor elborította a sötétség, a sokktól elájult.

Később már nem emlékezett rá, hogy hogyan került a sátorba, és hogyan került el Ron mellől.

Hermione felküzdötte magát ülőhelyzetbe. Elhatározta, hogy most másképp lesz. Nem tudott élni Ron nélkül. Kikászálódott az ágyból, és elindult a bájitalos szekrénye felé. Minden egyes lépésnél tudta, hogy amit tenni készül, annál helyesebben nem is dönthetne. Odalépett és kinyitotta, kivett belőle, egy zöld színű folyadékot tartalmazó fiolát. A hold megvilágította alakját. Ahogy az üveget a szájához emelte, a fény megcsillant a kezében tartott tárgyon.

Lehet, hogy nem teljesült be az életben a szerelmünk, de talán a halál után befog. Érted, Ron! Azzal felhajtotta a fiola tartalmát. Az üres üvegcse kiesett a kezéből, szilánkjai szanaszét repültek a padlón. Még volt annyi ereje, hogy az ágyig elérjen. A méreg gyorsan hatott, de még érzékelte, mi zajlik körülötte, még tudott gondolkodni. Egy könnycsepp indult el a szeméből: az öröm könnycseppje. Hermione az ágyra hanyatlott, és lelke boldogan indult a halál kapuja felé, ahol tudta, vár rá a Szerelem, mely az életben sosem teljesült be.