Az érme másik oldala 

Már lassan hozzá fogok szokni, hogy meleg tea illatára ébredek. Kinyitottam a szememet és szembe találtam magamat két kíváncsi szempárral. Megrökönyödtem, ugyanis az egyik Leonhoz, a másik pedig Michaelhez tartozott. Ezek ketten? Velem? Csendben? Ez hihetetlen.

- Ketten? – nyögtem ki, mire agresszív pillantást vetettek egymásra, majd Leon felkelt. Vagy legalábbis a hangokból erre tudtam következtetni. Nomeg abból, hogy már nem láttam az arcát.

- Már nem. – mondta röviden, de erre Michael is fölpattant.

- Nem mész sehová te mocsok! – dörrent, nekem pedig agyig hatolt a dolog. Elfordítottam a fejemet. Körvonalazódni kezdett a szobám, a széken pihenő tea, az ajtóban álló két dühödt pasas.

- Valaki! – suttogtam, mire életem férfija rámkapta tekintetét, majd vissza Leonra.

- Azonnal ülj vissza! – morrant, majd elengedte a Halálisten csuklóját és visszaröppent mellém. – Igen?

- Teát… kérem szépen. – mondtam miközben a tekintetemet rá emeltem. Éreztem Leon tekintetét magamon és ez zavart is. Igazán idejöhetne. Michael felkapta a bögrét, majd megvárta, míg kicsit feljebb küzdöm magamat és a kezembe adta azt. Kortyoltam néhányat, majd az ajtóban toporgóra néztem.

- Mi történt? Az elejétől a végéig. – kérdeztem visszafordulva Michaelhez. Életem férfija undok pillantást vetett az ajtó felé, majd ismét rám nézett és belekezdett.

- Emlékszel rá, amikor leestél a trapézról? – bólintásom láttán folytatta. – Nem sokkal az után, hogy lejöttél, elájultál a láztól. Leon pedig lemondott az Ívelő Szerelemről. Kalos próbálta győzködni, megpróbálta, de direkt elbaltázta, így én kaptam meg a szerepet. Persze ez csak az után volt, hogy Sarah és Sora felhozott ide és ágyba dugott. Mire én is ideértem ez a köcsög már itt ült melletted. – bökött fejével az ajtó felé, és ezzel befejezte mondanivalóját. Leon itt ült mellettem? Miközben még Michael sem jött rögtön? Leon most tényleg… tényleg… tényleg…?

- Értem. Miért akartad, hogy Leon itt maradjon? – tettem föl a következő érdekes momentummal kapcsolatban egy kérdést. Mert ezt nem igazán értem. Michael nem kedveli Leont. Mégis képes volt vele végigülni nem tudom hány órát, miközben sértetlenül hagytak mindent, csak azért, hogy én felkeljek. Vagy miért? Szerelmem fölhúzta szemöldökét, majd élesen rámpillantott.

- Mi van köztetek? – kérdezte égő tekintettel, én pedig zavarba jöttem egy pillanatra. Köztünk nem lehet semmi, de mégis van! Ezt… ezt… ezt nem lehet csak úgy megmagyaráz…

- Semmi. Munkakapcsolat. Miért kombinálsz Floud? – szólalt meg Leon teljesen közömbös hangon, hogy oda kellett kapnom a fejemet. Arca semleges, tekintete üres, érzéketlen, fagyos. Mi az, hogy semmi? Mi az, hogy semmi? Mégis… mi az, hogy semmi?

- Leon a barátom. – jelentettem ki határozottan, hogy az érintett pasi teljesen meglepődött, míg életem férfija maga felé rántott és mélyen a szemembe nézett.

- Mi az, hogy a barátod? – kérdezte nyomatékosan, szorítva a vállaimat. Én felszisszentem, de azért komolyan bámultam rá vissza.

- A barátom. Velem kedves, ezért kedvelem. Nem érzek iránta többet egyszerű barátságnál. Nem érdekel, hogy erről neked, vagy akár neki mi a véleménye. Ez van, szeressétek! – majd végül egészen felhergelve magamat megrántottam az egyik vállamat, így kicsit kilöttyent a tea, de legalább szerelmem az elengedett és újra kapott vért a kezem. Hátranéztem a zavart, acélszürke szemekbe. Mégha az arc maga nem is, a szemei tükrözték a megdöbbentséget. Téged is megleptelek, nem igaz? Elvigyorodtam, majd visszanéztem Michaelre, aki szinte vicsorgott az ajtónál álló pasira.

- Megtiltom. – vágta ki hirtelen dühösen és felpattant, hogy feltehetőleg verekedést kezdeményezzen az illetőleges másik pasival. Erre én szinte ledobtam a teámat és takarómat ledobva magamról fölpattantam.

- Nem vagyok a tulajdonod Michael Floud! – kiáltottam, még mielőtt bármi történt volna. Erre Michael megtorpant és visszanézett rám. Már majdnem odaért Leonhoz. Arca dühös volt, szemei irigyen csillogtak.

- Nem érdekel! Megtiltom, hogy a közelébe menj, vagy hogy ő jöjjön a közeledbe! – bökött rá a delikvensre. Én erre fölpaprikáztam magamat és trappolva elé álltam.

- Nem mondhatod meg nekem, hogy mit tehetek, és hogy mit nem! Szeretlek! Fogadd el, hogy valaki olyant tartok a barátomnak, akit te nem kedvelsz! – ordítottam rá. Erre persze nem maradhatott el a felelet.

- Nem hagyom, hogy ez a mocskos tetű elvegyen tőlem! Te meg takarodj innen ki! – üvöltött rá még Leonra is, aki összehúzta szemöldökét, és idegessége ellenére fagyosan próbált meg viselkedni.

- Meg sem érdemled.

- Mit mondtál te köcsög?!

- Azt, hogy meg sem érdemelsz egy ilyen lányt, egy ilyen partnert, egy ilyen társat!

- Kussolj, megértetted?!

- Pofa be mind a ketten! – sikítottam, majd hirtelen rekedten elfúlt a hangom és köhögni kezdtem. Könnyeim is kicsordultak, miközben torkom egyre égetett. Michael hirtelen mellettem termett és átkarolta a vállamat, de én ellöktem magamtól. Még krahácsoltam egy keveset, de végül sikerült összeszednem magamat, és ránéztem a két pasasra. A gyomrom görcsben áll a remegéstől, az idegességtől. Ezek most rajtam vitatkoznak. Mintha egy darab hús lennék, akit ide-oda lehet pakolgatni!

- Minden rendben? – kérdezte Leon színtelen hangon, én pedig villámló tekintetet csaptam felé. Michael dühösen vicsorgott. Úgy álltunk, akárha egy szerelmi háromszögben állnánk.

- Fejezzétek ezt be. Gyerekesek vagytok. Nem egy szelet hús vagyok, amit ide-oda lehet pakolgatni. Egy ember vagyok, a nevem Leo Matts. Szerelmes vagyok Michael Floudba, és a barátomnak tartom Leon Oswaldot. Ha pedig ezen még egyszer vitázni merészeltek, akkor esküszöm, hogy szilánkosra tiprom a lelketeket! – csikorogtam néha ide, néha oda tekintve. A pasik persze ebből mintha fel sem fogtak volna semmit, gyűlölködve bámultak egymásra.

- Húzz innen. – szólalt meg hirtelen Michael, mire Leonnak eljárt a keze. Az egész pillanatok alatt történt. Persze Michael szinte rögtön vissza is ütött. Én pedig csak álltam ott és lassan csorogni kezdtek a könnyeim, miközben néztem a kibontakozó verekedést. Ütötték egymást, ahol érték. Két barom… két hülye… két eszehagyott, tapló, barom… barmok!

- Azonnal takarodjatok ki! – sikítottam és a nem messze lévő asztalba rúgtam egyet a figyelem felkeltése céljából. Erre abbamaradt a verekedés és Michael már éppen közelebb akart jönni, de én rájuk ordítottam még egyszer.

- Húzzatok ki! Verjétek egymást laposra odakint! Hülye barmok! Csökött agyú, faszközpontú hímek! Gyerünk! – és az ajtóhoz rohanva kicsaptam azt és kimutattam. Közben enyhén szólva sírtam, remegtem és a mosoly is ott bujkált bennem. A két pasi csak nézett rám, majd Leon indult el elsőnek. Nem szólt semmit, sőt, mintha kerülte volna a tekintetemet. Michael viszont nem mozdult.

- Leo… ne csináld ezt… - kezdte el, de én erre odavágtáztam hozzá és lepofoztam.

- Takarodj ki, verjétek egymást laposra, húzzatok sorsot, hogy ki nyer meg, nem érdekel, de takarodj ki!

- Leo! – ragadta meg az egyik csuklómat mérgesen. Én kirántottam és ismét pofon vágtam.

- Hagyj békén és menj ki végre! – morogtam, de erre dühödten elkapta a kezeimet, megszorította őket és lehajolt hozzám. Megcsókolt, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ez ne történjen meg. Hirtelen rántottam föl a térdemet, bele Michael ágyékába. Erre könnyekben tört ki és összegörnyedve, nyüszítve elengedett.

- Azt… mondtam… hogy menj… ki. – lihegtem sírva, miközben megtöröltem a számat. Nem tudom miért. Egyszerűen… ezt nem kívántam… ez nem Michael, akivel szívesen csókolózom… ez egy dühödt vadállat, akit soha többé nem akarok látni… soha! Könnyes és… gyűlölettel teli szemekkel pillantott föl rám, majd kitámolygott az ajtón. Odakint ismét dulakodás hangját hallottam. Ismét az ajtóban termettem. Odakint Leon állt és néha felnyögve, meggörnyedve viselte el, hogy Michael üti. Sírva vetettem rá magamat Michaelre. Teljesen ráakaszkodtam a nyakát átkarolva és a fülébe üvöltöttem.

- Hagyd már abba te vadállat! Hagyd abba! Michael! Michael! MICHAEL!

- Hagyj békén te kurva! – rázott le ordítva a válláról, majd visszafordult Leonhoz és ismét elkezdte ütemesen gyepálni. Én pedig homályosan látni… könnyek áztatták az arcomat.

- Segítség! Megölik egymást! – sikítottam átkarolva magamat a földön, mire én is kaptam egy pofont. Megfordult velem a világ, miközben éreztem, hogy szám szegletéből vér csorog lefelé. A könnyeken keresztül láttam Michaelt, ahogy ismét lendíti a kezét.

- Gyűlöllek! – ordította az arcomba, én pedig félig kábán, sírva vártam az újabb pofont, de hirtelen Leon toppant be a képbe, és egy akkorát bemosott neki, hogy elesett. Még láttam a Halálisten feketedő foltos, vértől maszatos, aggódó arcát, aztán megszűnt minden.

- … miért?

- Nem tudom. De én nem ilyennek ismertem Michaelt.

- Én sem… ez… ez egyszerűen undorító volt, amit művelt.

- Hagyjuk. Ez van. Most csak abban reménykedjünk, hogy Leo ma már fölkel. – hallgattam egy párbeszédet, melynek neszeire ébredtem. Semmi tea, semmi melegség. Semmi. Minden üres, minden kihalt. Csak az üresség van meg. Csak azért, mert szeretni mertem… ez érte a fizetség. Semmi más, csak kongó, tátongó üresség. Michael… miért? Ez… ez nem te vagy… ez nem lehettél te! Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett ennek így lennie? Hogyan… hogyan történhetett mindez?! Hogyan?! Lassan könnyek kezdtek csurogni az arcomon, miközben fölzokogtam. A két hang rögtön rámvetette magát. Nem tudtam kik azok, nem nyitottam ki a szemem, nem akartam tudni.

- Te jó úr isten, Leo! Jól vagy?

- Mi történt? Ne sírj, Leo!

- Fantom. Hogy fog alakulni a szerelmi életem? – kérdeztem halkan, térdeim közé morogva. Fantom mély, együtt érző hangon kezdett bele jóslatába.

- A fogat felborult, s te kiestél belőle. Már landoltál is egy lovon, de még nem nyitottad ki a szemedet, hogy ezt lásd, nem tudod. – mondta, én pedig még összébb húztam karjaimat a lábamon. Fél napig voltam ájult. Ez már az első nap az Ívelő Szerelemben aratott bukásom óta. Teljesen elment az időérzékem ezek miatt az ájulások miatt. De így már sokkal jobban érzem magamat. Kissé ki vagyok száradva, és le vagyok soványodva, de az semmiség ahhoz a fájdalomhoz képest, amit belül érzek. Azt mesélték, hogy Michael elrohant, miután sikerült őket szétválasztani Leonnal. Egyszerűen elrohant, se szó, se beszéd. Egyik kezemet lassan az arcomra simítottam. Belilult és feldagadt a pofon után. Michael soha nem bántott volna. Teljesen kifordult magából. Ez nem ő volt… egyszerűen… nem lehetett ő! Ismét összehúztam magamat és erősen összeszorítottam a szemeimet, nehogy könnyekre fakadjak.

- Fantom… Leon az, igaz? – suttogtam rekedten a sírni akarástól. A szellem keze a fejemre simult.

- A szíved most utána vágyik, nem? – kérdezte halkan, én pedig nem válaszoltam. Nem vágyom most egyikőjükre sem. Most csak egy kis puha melegre vágyom. Nem akarom látni az arcukat, nem akarom látni a fájdalmukat, nem akarom őket bántani. Miattam történt ez az egész mizéria. Azért, mert egy hülye csaj vagyok, akinek pont a szerelme riválisát kell választania barátnak. Miért mondtam el? Ha nem mondom el, akkor az a baj… ha elmondom, akkor pedig az a baj! Mit csinálok rosszul? Miért velem kell ennek megtörténnie? Miért pont velem? Hirtelen kopogtattak. Nem mozdultam. Hagy higgye, hogy alszom. Nem akarok senkivel sem találkozni. Nem kívánok senkit sem látni, a szánakozó arcukat, a sajnálatukat. Semmit nem akarok belőlük! Újra kopogtattak. Menj már el… menj el, bárki is legyél… menj el és hagyj békén! Újabb kopogás, de ezúttal nem várt választ és kiszolgálta magát. Hangosan nyikorgott az ajtó, ahogy nyílt. Csak néhány lépést hallottam, majd az alak megállt. Nem akarom látni a lesajnáló pillantásait, nem akarom, hogy a közelemben legyen, nem…

- Bocsánat, amiért tönkre tettem az életedet. – hallottam Leon színtelen, halk hangját, majd újra a lépéseket. Sírva kaptam föl a fejemet és még mielőtt bezárta volna maga után az ajtót, utána kiáltottam.

- Leon! – jött ki a hang a torkomon, és hirtelen levertem az ágyam mellett lévő széken heverő bögrét. Az lezuhant a földre, és hangosan tört szét ezer darabra. Akár a szívem. Az ajtó nem csukódott be. Résnyire nyílt, és megpillantottam a résben a Halálisten arcát. Nem nézett felém, a cipőjét bámulta. Legalábbis ebből a szögből úgy tűnt. Arcát lilás és feketés foltok tarkították. A vállánál még a pólón át is láttam egy kötést.

- Gyere be… - suttogtam, miközben egyre potyogtak könnyeim. A pasas kitárta az ajtót, belépett rajta és becsukta maga után. Testével még mindig nem fordult felém. Szégyelli magát? Rosszul érzi magát? Miközben én vagyok a hibás? Nem is én vagyok a hibás? Ő tette? Fölálltam és átsétálva a szilánkokon elkezdtem felé közeledni. Miatta történt ez az egész? Azért, mert szeretem a csókjait? Azért, mert szeretem a melegségét? Azért, mert szeretem a mosolyát? Ezért? Csak ezért?! Odaértem elé. Mind a ketten lehajtott fejjel álltunk. Nekem szúrt a talpam, és éreztem, hogy vérzik. Nem érdekel.

- Miért? – kérdeztem tőle halkan. Nem válaszolt. Álltunk és néztük a padlót. Sírva fölsikítottam.

- Miért?

- Bocsánat. – suttogta, majd keze a kilincs felé indult de én elkaptam a csuklóját.

- Nézz rám. – emeltem föl fejemet és néztem az arcába. Nem nézett még csak föl sem, bámulta folyamatosan a padlót. Ne csináld ezt Leon… ne szánj meg… ne sajnálj… nézz rám… válaszolj nekem… Leon!

- Nézz rám!

- Pihenj le. Nekem most dolgom van, úgyhogy megyek. – mondta, és másik kezével nyitotta ki az ajtót. Nem engedtem el, hanem szorítani kezdtem.

- Ne menj el. Nézz rám!

- Leo…

- Nézz rám a francba is! – ordítottam, mire rámnézett. Tele volt sajnálattal, szánakozással a tekintete. Pofonvágtam és újra visszafordítottam az arcát. Még mindig ugyan az volt a tekintete. Megint pofonvágtam, de már lassan simogatás volt, mint pofon. A tekintete nem változott.

- Ne ÍGY nézz rám! – mondtam neki és könnyekkel teli szemmel végigsimítottam az arcát. Rátette kezét az enyémre, és elvette arcáról.

- Bocsánat. – mondta és már indulni akart, de én újra megpofoztam.

- Ne sajnálj! Ne kérj bocsánatot! Az istenért is, szeress inkább, védj meg! Maradj itt, legyél velem! Legyél a párna, akire hajthatom a fejemet, legyél az ágy, akinek az ölében elaludhatok! Legyél bármi, csak ne nézz így rám, ne sajnálj! – sírtam neki és lerogytam a földre. Éreztem, hogy a szilánk belefordul a talpamba. Leon kihúzta csuklóját a szorításomból és ölbe kapott. Az ágyhoz vitt, letett rá, majd leült maga is és ölébe vette a talpamat. Megvizsgálta, majd a nyöszörgésem ellenére, kibányászta belőle a szilánkokat. Letette a lábamat, kiment a konyhába, majd egy adag sebtapasszal tért vissza. Leragasztotta a lábaimat, majd betakart és csak ült ott, lehajtott fejjel. Csak ült, lehajtott fejjel. Így nem kellesz Leon, így nem tudsz kelleni! Néhány percig ültünk, csendben, hüppögtem közbe, majd lerúgtam magamról a takarót, és mellé másztam. Arcát a tenyereim közé vettem és magam felé fordítottam. Ugyan az a szánalommal teli tekintet. Behunytam a szememet és megcsókoltam. A melegségére vágyom, akarom, hogy szeressen, akarom, hogy adjon abból a melegből. Nem csókolt vissza, így elengedtem, és a szemébe néztem. A tekintete semmit sem változott. Homlokomat az övére fektettem, könnyeim az ő arcát mosták.

- Kérlek… - suttogtam. Testemet még közelebb passzíroztam hozzá. Lassan a derekamra tette kezét, majd magához ölelt. Nem volt olyan erős, mint amikor lázas voltam, nem volt olyan meleg. Csak egy ölelés. Egy egyszerű kis ölelés.

- Nem rám van szükséged. Michael az, akiért mindened fáj. Vissza fog jönni, legfeljebb két nap. Várj rá addig, engem pedig engedj el… szedd össze magadat Leo. Menj el edzésre, hízd vissza a formádat. – mondta és elengedett. Elhagyott az erőm. A kezeim egyszerűen leestek az arcáról, lerogytam a lábaimra. Csak ültem ott magamba zuhanva és bámultam a sajnálkozó acélszürke szempárt. Michaelre van szükségem? Szükségem? Szeretem?

- Amíg el nem jöttünk ide, úgy gondoltam, hogy Michael Floud életem férfija, A pasi. – kezdtem bele halk hangon. – Amikor megérkeztünk, és köszöntöttetek minket itt lent a kertben, és én először táncoltam veled, aztán az a csetepaté. Még akkor is úgy éreztem, hogy Michael az igazi. De aztán… ahogy a próbák egyre folytak… ahogy szerelmesnek kellett lennem Kellyként Andréba… ez az egész… megváltozott. Azok a csókok, az a veszekedés, az a délután. Aztán a part… én tényleg úgy éreztem, hogy közel vagy hozzám, nekem tényleg jó volt. Most pedig… én odaadom magamat… te pedig egyszerűen azt mondod, nem rád vágyom. Eltolsz egy másik férfihoz. Lemondasz rólam. Miért csinálod ezt Leon? Miért csinálod ezt?

- Bocsánat. – állt föl és már éppen elindult volna, mire én mérgesen fölpattantam és fejbe vágtam.

- Nem bocsánat! Nem bocsátok meg! Válaszokat akarok Leon Oswald! Válaszokat arra, miért vesztem össze életem férfijával egy életre! Válaszokat arra, miért kellett elérjem azt, hogy megüssön! Válaszokat arra, miért kellett a szemébe vágnom, hogy barátként szeretlek! Válaszolj nekem Leon Oswald! – kiabáltam magamból kikelve, remegve. Leon csak állt, nem nézett felém.

- Akkor ne bocsáss meg. Pihenj. Remélem, szerepelni fogsz a Tündérek Tavában. – mondta és ismét elindult.

- Állj meg, vagy különben valami olyat teszek, amit mind a ketten megbánunk egy életre. – mondtam lehajtott fejjel, és halálosan komolyan gondoltam. Én már most megbántam, hogy megfenyegettem vele. De Leon nem állt meg. Hallottam, hogy keze a kilincsen van és lenyomja. Lepattantam az ágyról, odavágtáztam és becsaptam a résnyire nyílt ajtót, majd megpofoztam a pasast és eltaszítottam az ajtótól, amíg le nem kaptam a kulcsot a tartóról és be nem zártam. Kissé dühösen nézett rám.

- Leo. Nem érdekel, mit csinálsz, de engedj ki. Csinálj bármi mást ahhoz, hogy összekapd magadat, de engem hagyj ki belőle. Most pedig, engedj ki kérlek. – mondta nyugodt hangon, mire én meglobogtattam előtte a kulcsot, majd elhúztam nadrágomat a hasamról a bugyival együtt, és beleejtettem, majd elengedtem. Éreztem a hideg fémet az ágyékomnál, láttam Leon teljesen ledöbbent pillantásait.

- Vedd ki és elmehetsz. – mondtam, miközben arcom kipirult. Ez egy eszement ötlet, de nem érdekel. Közelebb lépett hozzám, majd nyelt egyet.

- Add ide a kulcsot Leo. – kérte halkan, én pedig megtettem azt az egy lépést, ami még köztünk volt. Mellem a mellkasának és hasának nyomódott. Fölnéztem rá kipirult arccal.

- Vedd ki magad. – válaszoltam makacsul és megfogtam egyik kezét. Remegni kezdtem, amikor rátettem mellemre és onnan simíttattam vele végig magamat a köldökömig. Éreztem, ahogy megremeg az ő keze is, de nem vette el. Sőt, kicsit hozzá is nyomta hasamhoz. Hangja ugyan úgy remegett, mint a keze, amikor megszólalt.

- Add… add ide a kulcsot… Leo.

- Vedd ki magad. – suttogtam a mellkasának és a pólója alá simítottam. Egy pillanatra fönnakadtak a szemei, majd megragadta egyik kezemet, mielőtt túl mélyre szaladtam volna.

- Ne csináld… ezt te sem akarod… meg fogod bánni…

- Ez akkor is az eszedbe juthatott volna, amikor szóltam! – morrantam, és másik kezemmel fölkalandoztam a pólója alatt egészen a válláig. A kötés mellett volt egy kis rész, ami csupaszon simult a kezem alá. A póló alól elővillant egész hasa és a mellkasából egy kicsi. Lassan lehunytam a szememet és nyelvemmel érintettem meg. Most lettem kurva. Egyik ágyból a másikba… csak egy ribanc… undorító riherongy. Eleredtek a könnyeim és vadul nyaldosni kezdtem a mellkasát. Erre hirtelen a bugyimba csusszant keze. Egy pillanatra fölsikkantottam, de hirtelen a hideg fémesség eltűnt. A kulcs megcsörrent, amikor kivette kezét a nadrágomból. A nagy csörgésből ítélve ledobta, majd megragadta a másik karomat és kirántotta a pólója alól. Én kinyitottam könnyes szemeimet és ráemeltem tekintetem. Lihegett.