Vetélytársak az Ívelő Szerelemre 

- Az egész napot táncos és trapézos koreográfiák begyakorlásával töltöttem… fáradt vagyok Fantom! – nyöszörögtem, miközben betámolyogtam a fürdőbe, és anélkül, hogy kizártam volna a szellemet, vetkőzni kezdtem. Már egészen hozzászoktam, hogy folyton kukkol. Az elmúlt napokban úgysem nagyon törekedtem rá, hogy ne lásson meg. Ráadásul Michael csak úgy rám szokott rontani, úgy meg időm sincs, hogy Fantommal tusálkodjak.

- Nem is vagy kíváncsi a jövődre? Pedig most egészen érdekesen alakul. – mondta, mire én megálltam, és nem hagytam leesni a melltartómat rólam. Megfordultam a mellkasomra szorítva a darabot, és szembenéztem a szellemmel.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem gyanakodva. Lehet, hogy szerelmi jóslattal fog traktálni. Mostanában ezzel szórakozik! Kiborító tud lenni néha.

- A két ló, mely a fogatodban raboskodik, most már egyet akar. Azonban minél gyorsabban. Hamarosan felborul a fogat, s te le fogsz esni. De vajon melyik ló nyergében landolsz? – magyarázta éteri hangon, mire én nem csaptam le. Ezt meg hogy érti?!

- Valami színpaddal kapcsolatos híred van? – mondtam közömbösen, próbálva leplezni, hogy zavar az a szerelmi apróság, amit mondott. Hirtelen elmosolyodott, és megjelentek körülötte a kártyák. Kihúzott egyet és felmutatta nekem.

- Ez a hullócsillagok ege. Egy másik csillag akar majd feltörni, azonban a ti fényetek jobban fog tündökölni. Egyenrangúakká váltok. – mondta, mire én egyre néztem a kis kártyát a rajta lévő csillagokkal. Érdekes… szóval egyenrangúak leszünk Sorával. Tehát már csak egy lépés a győzelem!

- Rendben, akkor kezdődjön a válogatás! Akiknek Kalos a nevét mondja, azok fognak versengeni a szerepért. – jelentette be Mia. Mára egészen szépen összeszedte magát, és jó bőrben van. Én izgatottan dörzsöltem a tenyeremet a combjaimra. Mellettem Michael átkarolt és bíztatóan mosolygott rám. Hálásan mosolyogtam rá vissza, majd egy kicsit az arca mellé fókuszáltam. Leon kifejezéstelen képpel ácsorgott ott. Hát igen. Kicsit kellemetlenül érintett ma reggel, hogy olyan hidegen viselkedett velem. Már tegnap is rosszul esett. Hiányzott az a kedves mosoly, az a halk nevetés. Mint aki nem is tudja, hogyan kell nevetni! Hirtelen megszólalt Kalos, én pedig rá kaptam a tekintetemet.

- Most pedig a szerepek. Az első szerep. Ember, a követ fogadója. Akik ki vannak rá jelölve: Leon, Michael és Paul. – mondta az elsőt, mire életem férfija a Halálistenre kapta a tekintetét. Gonoszan néztek össze, majd egyszerre mutattak be egymásnak. Én csak sóhajtottam egyet beletörődötten.

- Második. Ember, a pusztítás vezetője. A jelöltek:… - és csak mondta. Egy idő után már nem figyeltem rá, csak amikor…

- Ember, a tündérek összekötője, a hős szerelmes. Jelöltek: Michael, Leon.

- Csak ők ketten? – szólalt föl valaki a közelben. Ezzel én is egyetértettem. A történet szerint, azért menekül meg a tündérek tava, mert egy szerelmespár ráveszi az embereket, hogy ne pusztítsák el. Egy ember beleesik az egyik tündérbe, és így viszont. Tehát akkor a másik felet, azaz a tündérszerepet köztem és Sora között osztják szét. Ezek után már odafigyeltem, mivel lassan a tündérszerepek következtek. Nem volt túl sokszor a nevem, ahogy Soráé sem, mert nagyobb szerepek lettek. Már tűkön ülve vártam, hogy mikor következik a tündér szerelmes, és végre, elérkezett a várva várt alkalom!

- Tündér, a szerelmes. Jelöltek: Sora, Leo és Camilla. – mondta Kalos, én pedig elképedtem. Camillára néztem, aki egy kicsivel előrébb volt nálam. Ő is rögtön hátrafordult és gonosz vigyort villantott felém. Ezt nem hiszem el… Camilla újra versenyben van ellenem! Már nem utál, de még mindig irigyli a szerepeimet! Kukán hallgattam végig a további szereposztást. Már nem hallottam többet a nevemet. Azt hiszem, én veszíteni fogok. Vagy Sora, vagy Camilla kapja meg a szerepet. És együtt fognak szerepelni Leonnal. Vagy ami még rosszabb, Michaellel! Jaj!

- Mi a baj Leo? – kérdezte tőlem Michael, miközben én nem nagyon reagáltam a csókolgatásaira. Még mindig az, az elveszett szerep járt a fejemben.

- Semmi baj, csak… - mondtam, és fölálltam az ágyáról visszahúzva a pólómat a hasamra. Erre fölpattant és átölelt.

- Mondd el, hogyha valami baj van. Segíteni akarok neked. – mondta kedvesen és megpuszilta a fejem búbját. Én gondolkodtam egy keveset. Most mondjam el neki, hogy a kútba esett szerep miatt vagyok szomorú? Inkább mosolyt erőltettem, és kicsit eltávolodtam tőle.

- Elmegyünk sétálni? – kérdeztem, mire egy pillanatra fölvonta a szemöldökét, majd sóhajtott egyet és elmosolyodott ő is.

- Rendben. Elmehetünk. Merre gondoltad? – egyezett bele, én pedig kicsit föllelkesedve hagytam magamat kiterelni a lakásból és megálltam a verandán.

- Menjünk le a partra! – indítványoztam. Életem férfija bólintott, majd miután bezárta a lakást, kinyújtotta felém karját. Én boldogan karoltam belé, és így indultunk le. Annak ellenére, hogy ő a pasi, én vezettem le egészen a partig. Különösen figyeltem az úttestekre. Miután elértük a lépcsőt, én elengedtem és lerohantam. Cipőmet lekaptam, és ezúttal a kezemben cipelve őket, beszaladtam a még ma is egészen csendes vízbe. Éppen hogy fodrozódott a felszíne. Jó érzés volt újra belegázolni ebbe a messze érő csillámlásba. Nevetve fordultam vissza, és egy pillanatra meglepődtem, hogy nem Leont, hanem Michaelt látom, azonban őt is csak a parton dekkolva. Kikiáltottam neki, miközben meglengettem a kezemben lévő csukákat.

- Gyere már be!

- Nekem túl hideg, de te nyugodtan taposs benne. – szólt vissza és láttam a távolban, hogy mosolyog, én mégse tudtam visszamosolyogni rá. Intettem neki még egy utolsót a cipővel és szaladni kezdtem a vízben. Végig a parton. Egy ideje már szaladtam, mikor életem férfija utánam kiabált.

- Leo! Várj meg!

- Akkor gyere. – torpantam meg és néztem vissza. Szaporán vettem a levegőt és láttam, hogy Michael csak simán gyalogol utánam. Bevártam, míg egy vonalba nem kerülünk.

- Lassú vagy! – nyújtottam rá a nyelvemet, mire elvigyorodott.

- Sétáról volt szó, és partról, nem pedig vízi szaladgálásról! – felelte, én pedig morcosan kibaktattam mellé. Már éppen megszólalhatott volna, mikor elkaptam és egy hirtelen mozdulattal belegáncsoltam a vízbe. Akkorát esett, hogy öröm volt nézni!

- Most már pancsolást is vettem a programba! – nevettem, de erre elkapta a lábamat és kirántotta alólam, én pedig szintén nagyot zúgtam a hűvös vízbe. Sikoltva kaptam össze magamat és pattantam térdre.

- Úgy kell neked! – mondta életem szerelme gyerekesen, majd nyelvet öltött rám. Erre fölnevettem és lefröcsköltem vizes tincsekkel keretezett arcát. Prüszkölve kapott levegő után, majd valami olyasmit mondhatott, hogy: „na most megállj!”, de azt már a saját sikolyomtól nem hallottam, mivel ő is képen fröcskölt. Én visszaadtam a kölcsönt, mire ő kontrázott. Hamarosan egy vízicsata alakult ki közöttünk.

Újra tüsszentettem, bele a következő zsebkendőbe. Ezen a napon a számtalanadikba.

- Egészségedre! – mondta Sora, miközben egy újabb papírkát adott, hogy ki tudjam fújni az orromat. Camilla hirtelen elém dobta a forgatókönyvét.

- Nézd át gyorsan, hogy tudjunk kezdeni! – mondta mogorván. Én ráemeltem kissé karikás szemeimet, rányújtottam a nyelvemet és még utoljára megtöröltem vörös orromat. Kézbe vettem a füzetet és elkezdtem áttanulmányozni azt a részt, amit most gyakorolni fogunk. A tündérek majdnem összes száma trapézos. Kivéve a tó körüli táncot, nameg a finálét, a tündérek földre szállását. Ez a kettő talaj és ugróasztal. Hirtelen megakadtam. Ölelkezés lesz a fináléja a szerelmes jelenetnek. Mi van akkor, hogyha Leon nyeri, és véletlenül ÉN?! Elpirultam a gondolatra, majd gyorsan zsepit kaptam és beletüsszentettem. Újra a könyvbe mélyedtem és elképzeltem magamban az ugrást. Elég bonyolult. Mivel már a trapézok is érdekes elhelyezésűek lesznek, ez is bonyolítja a mutatványt. Először, egy majdnem plafonon lévőn kell kettőt lengeni, majd egy szinttel lejjebb lévőre kell átugrani, de úgy, mintha fölötte akarnánk átugrani, és az utolsó pillanatban kell elkapni a rudat, és ezt kell megismételni a harmadik szinten is, onnan pedig egy magas szaltó. Elsőre könnyűnek tűnik, de még egy plusznehezítés, hogy a trapézok nem ugyan abban az oszlopban lesznek, hanem az egész körkörös elrendezésben, és egy kis íven kell ugrani. Nekem előnyöm van, mivel a ferde rúd technikáját kell alkalmazni. Megnéztem a trükk nevét. Elmosolyodtam. Mia, igazán kreatív leányzó vagy. Ívelő Szerelem. Szép név egy íves ugrásnak! Már éppen leraktam volna a füzetet, mire újra tüsszentettem, de sajnos, a zsebkendőt elfelejtettem, így az egész forgatókönyv olyan lett. Kínosan vigyorogtam, miközben visszaadtam Camillának a füzetet, és megígértem, hogy odaadom helyette az enyémet. Így jár, aki sötétedésig pacsál nyár végén az óceánban!

Kissé homályosan láttam magam előtt a három trapézt. Már majdnem mindenki elment, Sorának pedig Ken felállított egy másik trapézt kinn, az apartmanoknál. Szerencséje van, hogy egy mindenes menedzser imádja. Jó erősen megfogtam a még látszó rudat, majd már éppen ellendültem volna, mikor hirtelen a vállamhoz fordultam és egy akkorát tüsszentettem bele, hogy megszédültem tőle. Még csak ez az első nap, de ezen kívül már csak négy napunk van, hogy begyakoroljuk az Ívelő Szerelmet. Camilla egy másik teremben gyakorol. Mindegy alapon beletöröltem az orromat a pólómba és megszorítottam a rudat.

- Egy… kettő… három… mehet! – suttogtam kissé rekedten és ellendültem. De miközben haladtam ismét prüszkölnöm kellett, így lezuhantam ismét a hálóba. Megfordult körülöttem a világ. Szédültem és pörgött velem a minden, pedig éreztem, hogy nem mozgok, mióta leértem. Sírva fakadtam és tüsszentettem egyet ismét. Ez van, hogyha beteg vagyok. Folyton tüsszögök! Mint valami allergiás! Egy kicsi kéz simult az arcomra és letörölte a könnyeimet.

- Köszönöm… Fantom… - szipogtam, és már csak ezért is sírhatnékom volt. Fantom néha úgy viselkedik velem, mintha kutya kötelessége lenne gondoskodni rólam. Egyre csak néztem halvány alakját.

- Leo. Képes vagy rá. Ha nem ma, akkor holnap. – mondta, mire ismét sírva fakadtam. Azért halvány! Már megint halványodik… de én nem tehetek róla! Nem vagyok rá képes… egészségesen még csak-csak, de betegen?! Camilla és Sora ellen?! Képtelenség. Ők fognak nyerni… bizonyos, hogy ők fognak nyerni… én erre képtelen vagyok… egyszerűen nem megy! Egyszerűen… nem… megy…

Forró tea illatára, puha, meleg ágyra ébredeztem. Vagyis eszméltem tudatomra, mert az ébredezés enyhén szólva túlzás arra, amit most művelek. Ugyanis aktívan agonizálok. Semmi kedvem még azért fölkelni, hogy igyak abból a finom illatú, meleg teából. Semmi kedvem. De nem ám. Csak fekszem itt… csukott szemmel… pihenek… akár vissza is aludhatnék… igen, sokkal jobb lenne. De úgy kapar a torkom!

- Ébren vagy, Leo? – kérdezte egy rekedt hang. Lassan kinyitottam a szememet és megpillantottam Michaelt. Barátságosan mosolygott rám, miközben egy bögrét szorongatott a kezében.

- Nem. – válaszoltam készségesen, rekedten, majd kinyújtottam a kezemet, mire életem pasija letette a bögrét a mellette lévő székre és fölállt. Már éppen elkezdtem volna nyüszíteni, de gyorsan rátette mutatóujját a számra.

- Egy pillanat, a tiéd kint van az asztalon. – mondta, és már ment is érte. Hamarosan már én is félig felülve kortyoltam a meleg italt és áldottam az eget, hogy itt van életem választottja, hogy csináljon még néhány kannányit.

- Ha jobban vagy egy kicsit, akkor a délután visszamehetünk egyet gyakorolni. – szólalt meg, amikor már a második bögre italomat szürcsöltem. Majdnem kiesett a kezemből a bögre, de csak elkezdett remegni a kezem, így gyorsan kikapta belőle, mielőtt magamra borítottam volna.

- Minden rendben van? – kérdezte aggódva és megragadta az arcomat kétoldalról. Én szomorkásan néztem rá, és elsöpörtem a kezeit.

- Nem akarok próbálni az Ívelő Szerelemre. Nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok rá. – mondtam rekedten, orrhangon. Erre Michael komoly képpel pattant föl.

- Mi az, hogy képtelen vagy rá?! Camillát is megverted már betegen, ez most ne tartson vissza! – mondta határozottan, én pedig egy keserű vigyort mímeltem az arcomra. Igen, akkor Camilla feladta, mert nem akarta, hogy kórházba kerüljek. Ha harcol velem, akkor úgy akar, hogy én erőm teljében, vagy legalább lelkesedésem teljében vagyok. Akkor beteg és kétségbeesett voltam, de most nem fogja hagyni, hogy nyerjek. Arról nem is beszélve, hogy ott van Sora is, aki meg főleg ilyen!

- Az Camilla. De itt van Sora is… - mondtam, majd felcsaptam kezemet, hogy folytatnám, és ne szóljon közbe. A szívem teljesen összeszorult, de muszáj kimondanom. – Nem fog menni Michael. Én nem vagyok képes rá. Főleg nem így. Sajnálom. – hajtottam le a fejemet, de erre életem férfija visszarogyott a székre és elkapta a vállaimat. Kétségbeesetten rázott meg, de csak óvatosan.

- Nem mondhatod ezt! Képes vagy rá! Bármire képes vagy, csak akarnod kell! Tudom, hogy képes vagy r…

- Nem Michael! Értsd már meg! – sikítottam, de az utolsó szónál elment a hangom, és köhögni kezdtem. Iszonyatos kín volt. Michael elengedett és teljesen megtörve dőlt hátra. Hallgattunk néhány percig, majd sóhajtott egyet és komolyan nézett rám.

- Én küzdeni fogok az Ívelő Szerelemért. Azt ajánlom, ne hagyd, hogy mással szerepeljek. – mondta, majd fölállt, kivitte a bögréjét és visszahozott egy teljesen teli másikat és letette a székre, amin a másik bögrém hevert félig tele. – Most pedig magadra hagylak, gondolkodj el a dolgokon.

- Bocsánat! – nyögtem távozó hátának, de nem fordult vissza, csak becsukta maga után az ajtót. Sírni kezdtem és egyre vártam a kis kezet, ami majd letörli a könnyeimet, de Fantom nem volt sehol sem. Biztosan csak Soránál van… biztosan… biztosan… ott kell lennie…

- Miért hitegetem magamat? Hülye… hülye… Leo cica… - suttogtam, majd kikeltem az ágyból és összevadásztam néhány doboznyi zsebkendőt.

- Fantom… gyere vissza… kérlek… - suttogtam a levegőbe, majd megtöröltem a szememet, mert már megint kicsurrant egy könnycseppem. Kinn sötétedett, és azóta Michael sem jött vissza. Itt járt Sora, Sarah, Rosetta, Carter, George és Jeffry, kérdezték, hogy hogyan vagyok, mikor megyek vissza. Kitérően válaszolgattam, nehogy elkezdjenek nekem ők is lelkizni, hogy még egyet bőghessek. Morcosan fordultam az oldalamra és mérgemben az ajtónak dobtam a kiürült zsepis dobozt. Hirtelen csöngettek, így kénytelen voltam visszainni a kitörni készülő könnyeimet. Ki a franc lehet az ilyen későn?

- Megy… megyek! – kiáltottam másodjára, mivel először elfulladt a hangom a fájdalomtól. Föltápászkodtam, és magamra kaptam a köntösömet, mivel majd megfagytam. A gyógyszer nem igazán akar hatni, amit alig háromnegyed órája vettem be. Odacsoszogtam az ajtóhoz, és kinyitottam azt, majd meglepődtem és elpirultam, mivel Leon állt kint. Mérges volt, szó szerint dühödt. Bevágtázott egy szó nélkül, majdnem fellökve és kitépve a kezemből, szinte becsapta az ajtót. Mi a franc van?! Megragadta a vállaimat és egészen közel hajolt hozzám.

- Most azonnal szedd össze magadat! – vicsorogta, én pedig megpofoztam.

- Nem rajtam múlik, hogy meggyógyulok-e… - kezdtem volna, de felkapott, berontott velem a szobába, ledobott az ágyra és fölém hajolva dörrent a képembe.

- Nem érdekel a betegséged! Szedd össze magadat és akarj végre! Sora halálos betegen is képes lenne leállni gyakorolni!

- De én nem vagyok Sora! Én csak Leo vagyok, érted?! – ordítottam vissza, majd sírva fakadtam a fájdalomtól és a bennem felgyülemlett érzésektől. Elkezdtem püfölni a vállait, miközben rekedten, elcsukladozva kiabáltam.

- Én Leo Matts vagyok! Nem vagyok a színpadé, nem vagyok képes arra, amire ő, nem vagyok olyan angyalka, mint ő! Nem megy, nem érted? Nem megy!

- Figyelj rám! – ordított az arcomba, megragadva kétoldalt, mire bennem maradt az össze szó, amit még ordítani akartam. A kezeim leestek az ágyra, magam mellé.

- Figyelsz rám, Leo?! – mondta, már csak szimplán emelt hanggal, én pedig könnyeimmel küzdve bólogatni akartam. Azt hiszem, vette az adást, mert folytatta.

- Te Leo vagy. Képes vagy arra, amire Sora. Van, amire csak te vagy képes! Hallod, Leo?! Van, amire csak te vagy képes! Szedd össze magad, és bizonyítsd be, erre is képes vagy! Bizonyítsd be, hallod, Leo?! Válaszolj! – darálta, akárha hülye lennék, én pedig zokogva emeltem föl a karjaimat és simítottam a hátára, vállára. Én nem vagyok rá képes… bármennyire is bízol bennem Leon, én nem vagyok rá képes… nem megy! Egyszerűen nem megy!

- Nem tudom… - suttogtam sírva, és elkezdett fájni a fejem, miközben a torkomban hihetetlen kínok törtek föl. Köhögni kezdtem, és mikor befejeztem, elengedte az arcomat és kicsit megemelve magához vont. Könnyeimmel a vállát áztattam, miközben próbáltam szorítani magamhoz.

- A kedvemért Leo… nem! Michaelért. Vele akarsz szerepelni, nem?! Vele akarsz! Szedd össze magadat és szerepelj érte! Küzdj meg érte, mert különben elveszik tőled! – mondta már egészen csendesen, én pedig egész arcomat a vállába fúrtam. Érte… Michaelért… magamért… valakiért. Küzdjek valakiért. Küzdjek magamért… minek? Ezt a versenyt már elvesztettem. Ezt már nem nyerhetem meg… nem fog menni…

- Nem tudom… - motyogtam a vállába, erre pedig megszorított. Fájdalmas volt, mégsem akartam, hogy eltávolodjon. Mintha a testembe akart volna furakodni, annyira közel voltunk egymáshoz… egymás melegéhez… finom. Én is fájdalmasan szorítottam. Alig kaptam levegőt. Az sem érdekel, ha megfulladok… egyszerűen nem érdekel… már nem nyerhetek… már nem…

- Kérlek! – szólt a Halálisten kissé remegő hangon, nekem pedig fölpattantak a szemeim. Azt mondta, hogy kérlek. Azt mondta nekem, hogy kérlek! Ennyire akarja? Ennyire fontos neki, hogy Michaellel tudjak szerepelni? Hülye! Az a fontos neki, hogy ne legyek szomorú. A színpadon pedig nem vagyok szomorú! Azt akarja, hogy boldog legyek… igen!

- Küzdeni fogok… - suttogtam, majd kicsit hangosabban is megerősítettem. – Küzdeni akarok! Küzdeni fogok Leon. Küzdeni akarok a szerepért… meg fogom próbálni. Meg akarom próbálni!

- Köszönöm. – mondta halkan, majd kicsit eltávolodott tőlem. Azt már nem vártam meg, hogy elengedjen. Behunytam a szememet és odahajoltam hozzá. Az ajkaink puhán értek össze. Szinte fürdőztem a melegében. Annyira fázom… jól esik ez így. Ismét visszahúztam magamhoz, így teljesen rámfeküdt, de nem helyezte rám a testsúlyát. Csókolóztunk, ő pedig teljesen beborított a testével. Jól esett. Én egyre remegtem, rázott a hideg. Még jobban szorítani kezdtem magamhoz, de még így is fáztam. Elfogyott a levegőnk és fulladozva váltunk el. Én vacogó fogakkal öleltem magamhoz.

- Fázom… - remegtem. Erre halványan fölnevetett és leválasztott magáról minden ellenkezésem ellenére, majd szakszerűen begyömöszölt az ágyba és betakart a paplanommal. Még így is vacogtam. Sőt, jobban vacogtam, mint eddig a karjaiban.

- Akkor ne csimpaszkodj rám. Fél óra múlva ha nem megy le a lázad, akkor alkalmazz hűtőfürdőt. És ne engedj hozzá meleget, mert attól csak rosszabb lesz. Fázni fogsz, de jót fog tenni. – magyarázta és már éppen fölállt volna, de elkaptam a kezét. Rámemelte szürke szemeit.

- Bocsánat… a csók miatt… csak olyan… meleg volt. – mondtam neki remegő fogakkal és még egy könnycseppem is kicsordult. Sóhajtott egyet, lehajolt hozzám és megpuszilta a homlokomat, majd fölállt.

- Ne aggódj. Pihenj, és holnap látni akarlak az edzőteremben! – mondta, majd elindult kifelé. Mielőtt becsukta volna az ajtót megszólaltam.

- Köszönöm!

- Köszönöm! – mondtuk egyszerre Fantommal. Odakaptam a tekintetemet a másik oldalamra. Halványan, de ott lebegett. Sírva fakadtam és nevetve kocogtattam a fogaimat.

- Örülök, hogy újra látlak, Leo. – mosolyogta, én pedig sikítva kaptam a mancsaim közé és kezdtem el ölelgetni szegény szerencsétlent.

- Itt a nagy nap. – mondtam kissé remegő gyomorral, majd a kis övtáskába gyömöszöltem még egy adag zsepit. Fantom mellettem lebegett, mostanra már teljes pompájában.

- Örülök neki, hogy jobban vagy Leo. Minden téren. – mondta a színpad szelleme, én pedig mosolyogva dobtam felé egy csókot. Az élet néha borzalmas Fantom nélkül! Vállamra dobtam a tatyót, majd kisöpörtem hajamat a szememből. Odatrappoltam az ajtóhoz, majd visszanéztem Fantomra.

- Kívánj szerencsét és kitartást! – mondtam neki lelkesen, kissé még kaparó torokkal. Meghajolt felém és mosolygott.

- Sok szerencsét és kitartást! – majd becsuktam az ajtót és elkezdtem rohanni a lépcsőn. Tegnap nem voltam edzeni. Eljött Leon. Összeszedett. Elpirultam a gondolatra. Egy újabb csók, egy újabb furcsaság a számláján. Kezdem néha úgy érezni, talán… szerelmes belém. Vagy valami hasonló. Vagy olyan vagyok neki, mint a kishúga, meg még egy picivel több. Hiszen az aggódása, a segítsége, az a délután… egyszerűen minden arra utal, hogy… nem! Biztos megvan az oka rá, hogy így viselkedjen velem… nem! Hirtelen bevillant, amit még a kezdetek kezdetén Michael mesélt nekem. Arról, hogyan szedte el Leon a partnerét. Körbehálózta és elcsábította, belerángatta egy csomó hülyeségbe. Engem is ezért?! Engem is csak ezért?! Ezt nem hiszem. Biztosan nem így van! Makacsul megráztam a fejemet és haladtam tovább. Hamarosan megérkeztem a gyakorlótermekhez. Cseréltem és fejvesztve rohantam az íves trapézok irányába. Már előre büszke voltam magamra, hogy újra megpróbálom. Leonnak igaza volt ebben. Meg kell mutatnom, hogy én is képes vagyok rá! Be kell bizonyítanom, és nem szabad hagynom, hogy elvegyék tőlem Michaelt! Szinte berontottam a gyakorlóterembe ezzel előidézve egy sikolyt és egy aktív zuhanást.

- Jaj, bocsánat! – sikkantottam, miközben földig hajoltam az angyalka előtt, akinek nem láttam az arcát, csak a lelkes hangját hallottam.

- Leo! Hát itt vagy?! Gyere, át is adom, én pedig megyek ki a kintire! – mondta, mire én gyorsan kiegyenesedtem és megállítottam, mielőtt elrohant volna mellettem. De fürge!

- Nem! – néztem komolyan a szemébe, miközben a vállait fogtam. – Te maradj itt, én pedig megyek a kintire! Nincs vita! – vágtam közbe, mielőtt megszólalt volna. Mosolyogva bólintott és ott állt, amíg el nem értem az ajtót. Mielőtt kimentem volna, csak akkor kiabált rám.

- Örülök, hogy visszatértél!

- Én is. Köszönöm, Leon. – suttogtam magamnak mosolyogva, és már szaladtam is a kintihez.

- Nah… még… egyszer… - köhögtem néha közbe, de azért fölmásztam az állványzatra. Már majdnem sikerült, csak a vége még nem elég jó. Addigra kiesek a lendületből. Ráadásul, ha ezt már össze fogjuk kombinálni, akkor hozzá kell számítani, hogy a legalsóról tovább fogok ugrani, méghozzá egy beljebb lévő trapézra, aminek a másik felét Michael vagy Leon kapja. Onnantól pedig jön a leköszönő rész. Megragadtam a ferde rudat és néztem az álló társait, amelyek nem egy sorban, hanem az egyik kinn volt bal oldalt, a másik pedig újra itt, jobb oldalon. Mély levegőt vettem és elrugaszkodtam. A legnehezebb rész, amikor a szaltó urán ugrunk el a trapéz fölött, majd pontosan fölötte elkapjuk és egy pillanatra megtartva magunkat a levegőben, úgy fordulunk irányba. Ha ez sikerül az utolsónál, akkor már nyert ügyem van! Elértem a lengési csúcsot, majd jól meghajtottam magamat és kivágódtam jobbra. Mikor elértem a megfelelő pillanatot, ugrottam. A szaltó szépre sikeredett, majd jött a rúd. Elkaptam, sikerült megtartani magamat egy pillanatra, majd lengtem tovább. Itt is kettőt kell. Előre… hátra… előre… hátra… és most jön a következő ugrás! Erősen kilengtem balra. Hirtelen rámjött a tüsszentési inger. Most nem szabad! Elugrottam és megcsináltam a szaltót… nyúltam a rúd felé és… pont mielőtt elkaptam volna összerándultam a tüsszentéstől. Ráestem a rúdra és erősen bevertem a hasamat, majd onnan leestem a földre. Vagyis a párnákra, amik csaknem egy méter magasan vannak a földtől, azonban még így is elég kemények.

- Na még… egyszer! – köhögtem közbe lihegve, és újra nekiveselkedtem az állványzatnak.

- Leo! Nem kéne ezt csinálnod! Újra meg fogsz fázni! – kiáltotta Fantom a zuhogó esőbe. Hát igen, lassan három órája zuhog az eső. Azaz két óra óta. Most van délután öt. Reggel nyolc óta gyakorolok. Egyszerűen nem megy az utolsó! Képtelen vagyok megcsinálni! Pedig holnap már itt van a verseny. Aztán tanulhatom a következő szerephez való koreográfiát! De ezt mindenképpen megnyerem! Muszáj! Már a hátsó lengési csúcson voltam. Erősen meglöktem magamat és megcsináltam a szaltót. Könyörgöm… sikerüljön! Minden lelassult. Láttam, szinte képkockánként, ahogy közeledik a rúd, ahogy kinyújtom a kezeimet, aztán elkapom, megállok egy pillanatra, és tovább lendülök. Sikítva rugaszkodtam el a hátsó csúcson és lezuhantam a párnákra.

- Sikerült! Fantom, sikerült! Sikerült! Megcsináltam! Megcsináltam! Sikerült! Megcsinálom még egyszer! – azzal fölpattantam és egy kicsit köhögve, lihegve, elkezdtem szaladni az állványzathoz.

- Most pedig Sora, Leo és Camilla következik. – jelentette be Mia, bár a fejemben kicsit zengett a hangja. Persze a gyomrom azért szakszerűen liftezni kezdett, ahogy láttam először Sorát felmászni a trapézokra. Halványan, kettőzve láttam, de ez nem fog megállítani. Összeszorítottam szemeimet, megdörzsöltem őket és ismét kinyitottam. Máris jobb! Fölnéztem. Az angyalka már elkezdte, és pont most ugrott át a második rúdra. Kicsit kicsi volt a kilengés, nagyon a szélére esett a középsőnek. De jól korrigálta, szép lett a középsőn a lengése. Következik az utolsó. Szépen, magasat ugrik és jól érkezik, szebben, mint előbb. Kalos föláll.

- Szép volt! Most pedig Camilla jön!

- Drukkolj nekem! – morrant rám vigyorogva, gonoszan, miközben elment mellettem. Én feszülten figyeltem. Szép volt, kecses és gyönyörű, mint mindig. Hibátlan, csak úgy, mint szokta. De nem török le! Legyőztem már ezt a hibátlanságot, ezt a gyönyörűséget! Sikerült! Képes vagyok rá!

- Csodás! Leo! – szólt nekem Kalos, én pedig fölálltam. Miközben elmentem az első székek mellett, láttam Michael bíztató, Leon áthatóan komoly pillantását. Fölmásztam az állványzatra, és kezembe kaptam a rudat. Előttem kissé forgott minden. Megráztam a fejemet és sóhajtottam. Meg tudom csinálni. Meg fogom csinálni!

- Mehet. – suttogtam magamnak és elrugaszkodtam. Szépen lengtem, ahogyan azt begyakoroltam. A testemet pihe könnyűnek éreztem, szárnyaltam. De mindeközben a világ a feje tetejére pattant. Fölértem a hátsó lengési csúcsra, így meghajtottam magamat. A szaltót kecsesen vittem véghez, azonban amikor közeledett a rúd… elvesztem! Mindenfelé a ferde rudat láttam, forgott velem minden, egyik pillanatról a másikra táncolt el a trapéz. Makacsul, nyögve nyújtottam ki a kezemet, majd hirtelen bevertem a csuklómat, ráestem a rúdra, és sikoltva zuhantam le. Út közben eleredtek a könnyeim. Sírva értem le a hálóba. Forgott velem a világ. Lassan kimásztam a hálóból, miközben Michael mellettem aggódott.

- Te jó úr isten Leo, minden rendben van?! – kérdezte, miközben segített kimászni a hálóból. Én könnyezve, szédelegve estem le a földre és ott is maradtam sírva.

- Remélem, tudod, hogy így esélyed sincsen. – dörrent Kalos hangja felém, majd biztosan elfordult tőlem, mert már távolabbról hallottam a hangját. – A szerepet Sora kapja meg! A következő Leon és Michael!

- Rendben vagy Leo? – kérdezte Michael suttogva és fölsegített, de én ellöktem magamtól. Majdnem elestem, de gyorsan korrigáltam.

- Nem… de megy egyedül is! Menj! – mondtam és elindultam vissza a helyemre. A gyomrom üríteni akart, a fejem leszakadni, az eszméletem elhagyni. Mellettem Leon suhant el hirtelen, miközben suttogott hozzám.

- Majd legközelebb.

- Sajnálom. – sírtam el magamat újra és a helyemre estem. Néztem, ahogy Michael felmászik az állványra. Nekik is ugyan azt kell csinálniuk, mint nekünk, mivel középen találkozunk. Életem férfija fölmászott, de folyton felém tekintgetett. Legalábbis az előttem lévő sugdolózásból ezt szűrtem le, mert látni csak homályosan láttam. Ő is elkezdte a mutatványt. Már éppen ugrott volna, mikor meghallottam elöl Leon hangját.

- Nem vállalom az Ívelő Szerelmet. – mondta tiszta és erőteljes hangon. Michael fölkiáltott, én pedig könnyezve váltam meg a tudatomtól.