Higgy!
Higgy varázsos önmagadban,
szárnyalj szélnél szabadabban,
jeges télen higgy a nyárban,
esőben a szivárványban.
Higyj ha nem hisz benne senki
ha jobb volna elfeledni,
régi napok szép emlékét
nyári alkony piros fényét.
Hinni kell, ha összetörnek
gonosz lelkek meggyötörnek,
ha átkoznak gonosz nyelvek
nem szeretnek, nem ismernek,
mert ha nem hisz többé senki,
álmainkat elfeledni,
a csodákat eltemetni
jaj az ember kénytelen.
Nem lesz többé semmi sem.
Hamvába hal a varázslat,
táltos dobon sosem szállhat,
szárnya törik a tündérnek,
sírból a halottak kélnek,
csontkarmukat feléd nyújtják.
nincs segítség, nincs biztonság.
Mitől csak a hited védett,
csontdémonok, hideg rémek,
világodat elözönlik,
halálodat így köszöntik.
Rabszolgája lész a holtnak,
búcsút inthetsz napnak, holdnak,
örökláncok leigáznak,
ha a mesék nem vigyáznak.
szállj a szélnél magasabban.
csókold meg az öreg holdat,
távoltartja ő a holtat.
világok kapuját őrzi
míg ősregéit meséli.
Mert a mesék, csodás álmok
megfojtják azt ami álnok
Hinnem kell hát a mesékben,
minden éjjel megidézem
vén sámánok szellemét.
tanulom az őszenét.
Mert ha egyszer elfeledjük,
világunkat eltemetjük
legyőznek az árnylidércek
gyermekeid éjjel félnek,
ha meséid nem védik meg
világlátó szép szemük.
holttá válik életük.
A meg kínzott lélek
Kínzót, lélekként ként fütyülő
Szélben egyedül járok csak.
Senki nincs ki reám, pillantana
Ki egy szóval illetne
E kihalt kopár vidéken.
Hangos velőt rázó sikólyal
Búcsúzok hát az életöl.
Életöl mi meg gyötör
Vas fogaival meg rág s
Aztán ki vet magából.
Kivet, mert már lejárt az idő.
Kopár kísértetjárta vidék
E föld s annak is egyetlen
Kísérteteként kísértem.
Élőt s holtat egyre megy.
Hangos velőt rázó sikoly
Szál fel magasba ajkaimról.
Hirdetve az elmúlást s az
Halált elhózva a sötét
Szárnyú halál angyalát.