Egy kis szabadnap 

Izgatottan sürögtem föl és alá a szobámban, miközben nyújtóztattam a tagjaimat. Hát itt az új darab, megint mehet a harc Sorával! Annyira pörgök! Csináltam egy cigánykereket, majd egy szaltót és az ágyamon landoltam.

- Juhúúúú! – sikkantottam és ismét a földre ugrottam. Hirtelen Fantom termett az orrom elé és vigyorogva megkocogtatta a homlokomat.

- Ne örülj annyira. – mondta nyugodt hangon, én pedig megtorpantam abban, hogy egy határozott mozdulattal lecsapjam. Fölemeltem szemöldökömet és úgy néztem rá gyanakodva, kíváncsian.

- Miért ne?

- Sorának új ellenfelet jósoltam. Neked is ez a jóslat szól. – mondta megakadás nélkül, mire még jobban kezdett el csillogni a szemem.

- Már alig várom! Bizonyítani akarok! Az előzőnél nem volt semmi harc! – mondtam izgatottan és már csináltam volna a következő szaltót, de erre valaki kopogott az ajtómon.

- Megyeeeeek! – nevettem és már rohantam is. Mikor kinyitottam, rögtön egy csókkal lettem meglepve. Mosolyogva viszonoztam, és boldogan ráncigáltam be Michaelt a lakásba.

Némán bámultam a plafont. Mellettem a szerelmem szuszog teljesen kimerülve, elbódulva. Néha elgondolkodom, hogy vajon mit szerethet bennem Michael, de azóta, hogy megtörtént az első komolyabb vita, nem érdekel. Szeret, és csak ez a lényeg! Ez számít semmi más… semmi más! Föltápászkodtam, és óvatosan átmásztam életem férfiján, majd öltözködni kezdtem. Majd reggel zuhanyzom. Valami oknál fogva, egy térdig érő, hosszú ujjú ruhát vettem föl, amin halványsárga színéhez passzoló élénksárga szalagok voltak. Fölvettem egyetlen szandálomat és hajamat gyorsan átfésülve, kimentem a lakásból. Egyszerűen nem vagyok fáradt. Michael annyira óvott most, hogy bármit is csináljak, hogy egyáltalán nem fáradtam el. Lassan leslattyogtam a lépcsőkön és elindultam az úton. Még nem is voltam a városban, mióta itt vagyok! Már elkezdett lemenni a nap, de még mindig narancssárga volt az ég. Fülig ért a szám az ötlettől, hogy most én bebarangolom ezt a parti városkát. Vagy legalábbis egy részét. Lassan sétáltam végig az úton a színpadig, majd elindultam a parti sétányon. Velem szembe többnyire ölelkező párocskák jöttek. Nameg kifulladt szülők pörgő gyerekeikkel. Ahányszor elszaladt mellettem egy kis lurkó, nekem mosolyogni támadt kedvem, még szélesebben, mint amennyire amúgy is mosolyogtam. Vajon Michael és az én kis tappancsosom milyen lenne? Ő is így szaladgálna föl és alá? Vagy ő inkább a korláton himbálózna fejjel lefelé, mint a szülei? Erre hirtelen elszontyolodtam. Megálltam egy piros lámpánál, majd amikor zöldre váltott, átmentem az utcák oldalára. Anyukám hányszor könyörgött nekem, hogy ne lógjak lefelé a korlátokról, mert egyszer komolyan bajom fog esni. Hányszor mesélt nekem apa hihetetlen trükkjeiről?! Hányszor elmesélte a történetét a Legendás Ugrásnak! Összeszorult a szívem, de azért újra elmosolyodtam. Hamarosan meg kell látogatnom anyát. Biztosan hiányzom már neki. Ő is hiányzik nekem! Annyira hiányzik… nagyon!

- Hülye kurva! – jött az ordítás és egy hatalmas tülkölés szinte milliméter közelről, én pedig halálravált arccal ébredtem a tudatára, hogy hamarosan elüt egy autó. Egy pillanat alatt lelassult minden, majd az ezerszeresére gyorsult. Éreztem, ahogy derékon kapnak és elrántanak, miközben az autósok egyre kiabálnak rám. Hirtelen érünk placcot, én pedig bevágom a könyökömet, térdemet. Az idő valódi forgása esik rám, és minden újra, ugyan olyan sebességben történik, mint ahogy annak kell lennie. Lihegve, rémülten kapom a fejemet a mellettem lehajtott fejjel lihegő férfire, akin egy barna színű sapka takarja el a kilátást az arcára. Hirtelen körénk gyűltek és persze, elkezdődött a hacacáré.

- Jól vannak?

- Minden rendben van?

- Nem esett bajuk?

- Ne hívjunk mentőt?

- Nincs szükségük segítségre?

- Nincs! Köszönjük. – szólalt meg mellettem a férfi ismerős hangon, majd fölállt és a kezemet megragadva engem is fölrántott. Magához ölelt és elindult, át a kisebb tömegen, ami így lassan elkezdett felszakadozni. Én meg botladozva, még a saját lábamban is néha majdnem elesve haladtam, miközben azt sem tudtam, hogy ki ez, mi ez a pasi, és milyen alapon ráncigál a fenébe. Hirtelen befordultunk egy kis utcácskába és az alak a falnak nyomott. Erre elképedtem, mert így megláttam az arcát. A sapka alatt, szemüveget viselve nem más volt, mint Leon! Az a Leon, aki amúgy tök sötét cuccokban jár, ünnepnap, ha farmerban látni, vagy ha segít bárkinek is. És ez a Leon, most itt szegez neki a falnak, egyetlen szál fehér trikót és fekete inget viselve, farmerral. Elképedtem egy cseppet.

- Mi a francot művelsz az úttesten?! – dörrent rám mérgesen, mire visszatértem a világba és kicsit felpaprikázódtam. Mérgesen löktem le kezét a vállamról.

- Nem figyeltem oda. Előfordul. Nem a te dolgod!

- De igenis az enyém! Mi történt volna, ha elüt egy autó, és kórházba kerülsz?! Mi történt volna, ha meghalsz?! He?! Akkor mi lett volna?! Te hibbant tyúk! – dühöngött aztán elvette mancsait és hátatfordítva nekem, elkezdett helyben toporogni dühében. Én meg most meglepődtem. Így fejezi ki, ha megijedt? Ennyire megijedt, hogy még rám is mérges lett miatta?! Még egy rejtély a pasas számlájára, amit nem értek benne.

- Micsoda rajtad ez a gönc? – kérdeztem, majd elmosolyodtam, amint észrevettem haját is egy hosszú fonatban. Idegesen fordult felém és egy pillanatig úgy csinált a levegőben, mintha fojtogatna, aztán kifújta a levegőt, vett még egy jó mélyet és kisóhajtotta.

- Semmi… hagyjuk.

- De nem, mi ez?! Minek öltöztél így? És mit csináltál a hajaddal?! – akaszkodtam rá a témára és nagy, csillogó szemekkel bámultam rá, mire kicsit meghőkölt.

- Nem fontos, és nem rád tartozik. Most pedig menj, amerre akarsz, de figyelj oda! – rázott le és elindult. Én makacsul összehúztam a szemöldökeimet, és utána iramodtam. Nem fogsz lerázni Halálisten! Kiderítem én a titkaidat!

- Leon! Áruld el! Egész végig nyaggatni foglak! – nyafogtam a háta mögött, miközben ő próbálta szaporázni a lépteit. Befordult a következő sarkon, így én is így tettem. Egy szép, hosszú, fölfelé emelkedő utca tárult elém. Egészen elámultam egy percre, aztán észbe kapva rohantam a pasas után, mint az őrült.

- Hagyj békén, és menj, amerre akarsz! – morrant, mikor mellé értem és kicsit szaporán véve a levegőt, de tartottam vele a lépést. Rohadt nagyokat lép!

- Erre akarok menni. Pontosan utánad. Te merre mész? – kérdeztem tőle incselkedve. Meg sem kottyant neki az emelkedő, változatlan tempóban haladt felfelé, én pedig szinte rohantam utána. Mennyi szufla van ebben a pasasban?!

- Semmi közöd hozzá. – morrant, és mielőtt fölértünk volna a tetejére, lefordult jobbra. Hőkövető rakétaként követtem.

- De úgy mégis, merre? Azt nem kell elmondanod, hogy hová, csak azt, hogy merre? – nyájaskodtam, de erre ismét lefordult, ezúttal balra.

- Hagyj békén, és menj a dolgodra! – morrant, nekem pedig betelt a pikszisem. Futásig szaporáztam a lépteimet, elé kerültem, és megtorpantam előtte, így beleütközött a mellkasomba… vagyis inkább a melleimbe. De ez nem érdekelt, dühösen ragadtam meg az ingjét és lerántottam magamhoz, hogy egy vonalba kerüljön a tekintetünk. Persze az ő szemét nem láttam, de nem ez volt a lényeg. Merőn bámultam én a szemüvegbe is.

- Na idefigyelj! Vagy most azonnal elmondod, hogy mi a fenét művelsz így, vagy kénytelen leszek erőszakot alkalmazni! – fenyegettem meg komoly szemekkel. Néhány pillanatig csendben álltunk, mire a pasas hirtelen felnevetett.

- Te. – bökött a melleim közé. – Erőszakot teszel, rajtam. – nyomta meg a „rajtam” szót, míg ujját a saját mellkasába bökte. Mérgesen engedtem el és visszkézből pofoztam meg. Nem erősen, csupán jelképesen. Erre abbamaradt a nevetés. Megragadta a vállaimat és közelebb hajolt.

- Vedd le. – parancsolt rám, én pedig ugyan olyan komoly és ellenséges képpel megragadtam a szemüvegét és levettem róla. Még közelebb hajolt, hogy azt hittem, meg fog csókolni. Halvány zavar lett rajtam úrrá, és dühös arcom ellenére, elpirultam.

- Igen. Én, teszek erőszakot, rajtad! – mondtam megnyomva az „én”-t és a „rajtad”-ot. Még nézett rám néhány pillanatig komoly, mérges tekintettel, aztán hirtelen elengedett és nevetni kezdett. Én komolyból értetlenre mázoltam a képemet. Mi olyan vicces?

- Elpirulva… komolyan… édes vagy. – mondta nevetve, aztán a kezemért nyúlt és elvette szemüvegét. Én álltam néhány pillanatig teljesen megrökönyödve, aztán elmosolyodtam. Egymásra néztünk. Ő nevetve rám, én csak mosolyogva rá. Talán az a délután hozott minket így össze? Vagy az, amikor rátörtem az ajtót? Nem tudom, de azt hiszem, nem is érdekel. Tetszik a dolog. Boldog vagyok, hogy nem vagyok vele haragban. Nem hittem volna a kezdetek kezdetén, hogy így is végezhetjük.

- Na, akkor merre mész? – kérdeztem lelkesen, mire abbahagyta a nevetést és fölsóhajtott mosolyogva.

- Sétáltam. – mondta egyszerűen és visszaindult arra, amerről jöttünk. Én rohantam utána és felzárkóztam mellé.

- Jó, de merre akarsz most menni? – kérdeztem kíváncsian, mire ismét fölnevetett. Mellettem eddig soha nem nevetett ennyit. Sőt. Még soha nem is hallottam, senkitől, hogy nevetett volna. Sorára mosolygott, de az más volt. Sora mesélte, hogy benne a húgát látja, vagy látta.

- Olyan vagy, mint egy kis kölyök! – mondta egészen felszabadultan, majd lemutatott a part felé. Odanéztem és elámultam. Már innen is csodálatos látvány volt. Odamegyünk a partra?!

- Naplementét fogunk nézni? – mondtam izgatottan, hogy kicsit rájátsszak a figurára. Még a karját is elkaptam, mint egy… mint egy idegesítő húgocska a bátyjának.

- Ha akarod. – mondta vállát megvonva, és nem tűntette el a mosolyt az arcáról. Én is mosolyogtam és kiélveztem ezeket az egymáshoz közeli perceket. Ez olyan… meleg, barátságos és tényleg közeli érzés. Bensőséges és kedves. Leon most teljesen más, hogy nincs a közelben Michael. Erre nagyon meglepődtem. Ugyan nem lehet több negyed óránál, hogy együtt vagyok a Halálistennel, de azóta egy pillanatig nem gondoltam Michaelre. Most is csak véletlenül merült fel. Hirtelen egy ujj koccant a fejemnek.

- Előre figyelj, mert megint úttest jön. – mondta fáradtan sóhajtva az a bizonyos Halálisten, aki most kicsit sem halálos. Csupán kedves, és jó dolog vele lenni, nyaggatni, a nyakán lógni… egyszerűen jól esik. Mosolyogtam és az útra függesztettem a tekintetemet. Mikor zöldre váltott a lámpa, átmentünk. Ott voltunk, ismét a parti sétányon. A nap lassan bukott alá a horizonton, mármár vérvörös színt öltve.

- Lemegyünk? – kérdeztem vidáman. Leon csak sóhajtott és elindult magával húzva egy lépcsőhöz, ami levezet. Boldogan mentem utána. Várjunk csak. Én még mindig fogom a karját. Nem szólt rám, nem rázott le, semmi. Neki is jól esik? Nem csak én érzem ezt a finom meleget? Legyalogoltunk, én pedig elengedtem a karját és odarohantam a vízhez. Ledobtam a szandálomat és belelépkedtem a teljesen csendes, majdnem tükörsima vízbe. Nagyon hideg volt elsőre, de aztán lassan megszoktam és visszanéztem a pasasra, aki összeszedte az eldobált lábbelijeimet.

- Meg fogsz fázni. – mondta fáradtan, kezében a cuccommal. Én mosolyogtam és teljesen felé fordultam. Hirtelen elkapott egy széllökés hátulról, és meglobogtatta a szoknyarészt a ruhámon. A szalagok csak úgy repkedtek mindenfelé, a hajam az arcomba csapódott. Fölnevettem és megpördültem széllel szembe. Olyan jó ez az érzés!

- Ez biztosan drámai látvány lehetett! – kiáltottam hátra.

- Ne üvölts, mert itt vagyok mögötted. – mondta Leon, mire én megpördültem. Ott állt tőlem alig néhány centire és levigyorgott rám. A sapkát és szemüveget a cipőinkkel együtt a parton hagyta.

- Fura ez a késő délután, nem? – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott. Csak mosolyogtunk egymásra.

- Igen. Fura. – válaszolt vállát megvonva, majd elindult ki. Már éppen nekiálltam volna nyavalyogni, hogy még ne menjünk, mikor a cipőket felkapva, sapkáját a fejébe nyomta, szemüvegét a trikóba akasztva visszajött. Nevetve kaptam el a saját adagomat ezzel majdnem kiverve a kezéből saját csukáit és előreszaladtam a vízben.

- Olyan jól érzem magamat, mint még soha! – nyújtóztam föl és bevártam a pasast, aki csak szép lassan sétálgatott utánam a tök csendes vízben. Hirtelen elkezdtem bámulni az arcát. A narancssárga fény homályossá, puhává tette a vonásait. Talán még akkor sem tudott volna fagyosan kinézni, hogyha akar. Most nagyon örültem volna neki, ha ki van engedve a haja. A néha feltámadó szél meglobogtatná, és gyönyörűen nézne ki. Megállt tőlem alig fél méterre és ő is viszonozta a bámulást. Csak álltunk és néztük egymást. Végül szinte egyszerre húztuk szélesebbre mosolyunkat, amikor ismét az arcomba csapódott a hajam.

- Nagyon fura… nagyon fura. – sóhajtotta a pasas mikor mellém ért és elment mellettem. Vártam egy kicsit. Megnéztem magamnak a széles vállait, magas termetét, hófehér fonatát, majd utána vágtáztam a vízben.

- De én élvezem. Te nem? – mondtam mosolyogva és csak sétáltunk egymás mellett. Rámnézett, majd felsóhajtott.

- Nem rossz. – szorítkozott a homályos, tőmondatokra, de engem most valahogy még ez sem tudott meghatni. Utána már csak némán ballagtunk egymás mellett, mosolyogva, élvezve a helyzetet. Én legalábbis nagyon élveztem. Ez más volt, mint Michaellel lenni. Ez nyugodt volt, mélyre hatoló… egyszerűen meleg és jó. Kiürült az agyam, nem gondoltam semmire, csak, hogy milyen szép a naplemente, mennyire kellemesen hűvös a víz, hogy vágytam én erre a kis nyugalomra. Csak most tudom, hogy megkaptam. Végül elértük a házakat is. Csak álltunk ott a félhomályos parton és néztük a napkorong szélét. Sajnáltam, hogy idáig elértünk. Nem fog velem tovább sétálni. Tudom, hogy nem. Ennyi volt.

- Lassan vissza kéne mennünk. Késő van. – mondta halkan, de még így is nagyon megzavarta a pillanatot. Szerintem nem akarta, de amit muszáj, azt muszáj. Sóhajtottam egyet, majd barátságosan mosolyogva ránéztem.

- Majd egyszer ismételjük meg, rendben?

- Egyszer. – vonta meg a vállát kifejezéstelenül, aztán sóhajtott, és ő is mosolygott egyet. Elindultam ki a partra, de nem követett. Visszafordultam érte, mire ide sem nézve megszólalt.

- Menj csak. Nehogy Floud megint féltékenységi jelenetet rendezzen, hogy velem voltál. – mondta komolyan. Csak álltam ott. Igaza van. Hirtelen hátrafordult és kacsintott egyet. Fülig szaladt a szám és két ujjal, ahogy tőle tanultam, pát intettem neki.

- Köszönöm! – mondtam még távoztomban, és szaladni kezdtem. Egészen az apartmanig szaladtam, föl a lépcsőkön, majd kissé berontva nyitottam a lakásba. Michael szunyókált még mindig az ágyon. Én koszos talpaimon odasettenkedtem és leguggoltam hozzá.

- Bocsánat, de észvesztően jó volt. – suttogtam neki és megpusziltam a homlokát, majd az arcát is óvatosan. Utána gyorsan fehérneműt és egy-két ruhát kaptam magamhoz és elvonultam a fürdőszobába, hogy lefürödjek.

Lábamat a falnak támasztottam, és úgy hajolgattam rá, miközben a gyomromban lévő görcsre próbáltam kitalálni valami gyógyírt. Ma kezdjük el a közös koreográfiát gyakorolni. Mellettem egyik oldalon Sora és Rosetta nyújtott, másik oldalamon Anna. Hirtelen lábat váltottam, erre ők is.

- Ti nem tudjátok, hogy mit eszelt ki Mia? – kérdeztem, de leginkább az angyalkához intéztem a kérdést. Erre Anna szólalt meg a másik oldalamon.

- Én csak annyit tudok, hogy ezt is romantikusra tervezi. – mondta nevetve, mire egy cseppet elpirultam. Teljesen ráhajoltam a lábamra, hogy hajam előrehullott, és eltakart. Remélem, nem látják meg…

- Megvagy! – pattant hirtelen Rosetta a lábam alá, én pedig még vörösebben kaptam föl a fejemet.

- Ez nem érvényes! – mondtam duzzogva, vörösen, mire a többiek fölnevettek. Hamarosan már én is együtt nevettem velük.

- Halihó! Megjöttem! Bocsánat a késésért! – szaladt be Mia a terembe, mivel eddig csak rá vártunk. Kissé kriminálisan nézett ki szegény lány. Szemei alatt kétujjnyi karikák, ruhája kissé csapzottan áll, valamint tíz az egyhez, hogy elfelejtett fésülködni. Szemüvege még mindig rajta, amit én eddig csak akkor láttam, amikor a gépe előtt ült, vagy ha füzetébe jegyzetelt dolgokat. Lassan odagyűltünk köré. Némelyek lehuppantak, némelyek pedig álltak tovább. Nekem hirtelen trónom lett, úgyhogy én Michael ölében élveztem a kilátást.

- Nos! Sikerült megcsinálnom tegnap este az utolsó simításokat a darabbal kapcsolatban, úgyhogy itt az ideje, hogy felvázoljam, ki melyen alap szerepben van! – szónokolta hangosan. Néhány pillanatig moraj volt, aztán újra megszólalt, és a nép elcsendesedett.