1. fejezet

Kellemes nyári reggel köszöntött Skóciára. Könnyű szellő fújt, néha megmozdítva a fák ágait, és magával vitte a lombok közül kiszűrődő vidám madárdalt a nyitott ablakok felé, hogy felébressze a még alvó embereket.
Az ébredés nem kerülte el azt a kedves kis házikót sem, ami kissé távolabb állt az utca többi épületétől, mintha háttérbe akarna húzódni. A házikó egy szép kert ölelésében rejtőzött, távol a kíváncsi szemektől. Méltósággal hódoló szomorúfűz állt az egyszerű kerítésen belül, lelógó ágait néha meglebbentette a szél. A kelő Nap sugarai végigsimítottak a tearózsákon, és óvatosan ébresztették a kis kert többi lakóját.
Egy vörös macska lépkedett a ház felé némi reggeli reményében, bízva gazdája gondoskodásában. Olykor megállt a selymes fűben, figyelte az alig hallható neszeket, majd folytatta útját a nyitott ablak felé. Mikor az ablak alá érve megbizonyosodott arról, hogy az még mindig túl magasan van ahhoz, hogy egyetlen ugrással elérje, a közeli fa törzsére vetette magát. Gyakorlottan haladt felfelé, és egy-két ugrás után már a megfelelő ágon egyensúlyozott az ablak felé, majd rövid hezitálás után hangtalanul érkezett a párkányra.

Az ablakon kiszűrődő vízcsobogás elárulta, hogy a ház úrnője már a reggelihez készülődik. Hamarosan friss pirítós, vaj és lekvár került az asztalra egy csésze tea társaságában, míg a konyhaszekrény előtti tálkában a cicus is meglelte a kedvére való falatokat.
Fiatal nő ült az étkezőasztal melletti székek egyikén. Hanyagul összefogott gesztenyebarna hajából néhány szabadságra vágyó tincs hullott a vállára. Két kezébe fogva tartotta teáscsészéjét, és annak pereme fölött elnézve a mosogató melletti polcra meredt. Azt hihetnénk, hogy valahol messze jártak gondolatai, de az elmúlt pár év alatt kialakult rutint követve éppen aznapi teendőit rendszerezte. Barna szemei elégedetten és határozottan villantak meg, miután az utolsó feladat is megtalálta helyét a napi programban. Gyorsan megevett még két szelet pirítóst, majd miután eltüntette a reggeli nyomait, a fürdőszobába indult.
Pár perces zuhanyzás után egy törölközőbe burkolózva ment vissza a hálószobába öltözködni. Gyors mozdulatokkal válogatott ruhái között, majd választása egy könnyű anyagból készült, világoskék blúzra és egy hozzá illő szoknyára esett. Az öltözködés végeztével gyorsan megfésülködött, összeszedte a legszükségesebb holmiját, és kilépett a házból, hogy az irodájába induljon. Sietősen a fűzfa takarásába lépett, majd miután biztos volt benne, hogy nem láthatja senki, köddé vált.

- Jó reggelt, Luna! – köszöntötte az irodába lépve az egyik asztalnál ülő barátnőjét.
- Neked is, Hermione! – válaszolt mosolyogva a szőke hajú lány. – Úgy látom, ma te sem tudsz aludni.
- Nem nagyon. Milyen napunk lesz? – kérdezte, miközben saját asztalához ment, és elkezdte kipakolni a magával hozott dolgokat.
- Átlagosnak tűnik – nézte át papírjait Luna. – Már érkezett néhány bagoly, ezeket át kell nézni, aztán értesíteni a címzetteket. Jön néhány új ügyfél is.
- Remek, lássuk akkor a válaszokat – huppant le székébe, és maga elé húzott egy kupac pergament. – Nahát, Mr. Thomson hirdetése igencsak népszerű… Örülni fog, csak győzzön válogatni.
- Igen, és ahogy láttam Miss. Templeton is kapott néhány visszajelzést – felelte Luna, szintén egy nagy halom pergamenben válogatva.

Hamarosan mindketten belemerültek a levelek és hirdetések rendszerezésébe. Az irodára lassan csend telepedett, amit csak a pergamenek zizegése és a pennák sercegése tört meg néha. A kellemes hangulatú helyiséget a hatalmas ablakon beömlő napfény tette még barátságosabbá. Nem volt nagy az iroda, mindössze két íróasztal, néhány, az ügyfelek számára fenntartott szék, és három iratrendező szekrény kapott helyet benne. A falakat képek díszítették, és Hermione asztala fölött volt az iroda sikerének bizonyítéka, egy fényképekkel teleszúrt tábla, melyeken boldogan mosolygó párok integettek.
Az irodához még két kisebb helyiség tartozott: egy mosdó, és egy elbeszélgető szoba, ahol a kényesebb ügyfelekkel folytattak tárgyalásokat.

Hermione Granger merész ötlete alapján indított iroda beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Alig léptett ki barátaival az auror-képző iskola kapuján, amikor újból feléledtek, és minden addiginál magasabbra csaptak a háború lángjai. Mikor Harry Potter és a Főnix Rendje hosszú és nehéz harcok után sikeresen megszabadították a világot Voldemorttól, sokan fellélegeztek. Az addig félelemben és kétségek között élő, olykor magányos és társ nélküli emberek ismét belevetették magukat a társasági életbe, sorra jelentek meg a Reggeli Próféta hasábjain különböző esküvőkről szóló beszámolók.
De nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy megtalálhatta a párját. Ekkor született az ötlet, hogy Hermione létrehozzon egy varázslók és boszorkányok számára működő társkereső irodát Fort Williamben, ahová a háború után költözött. Eleinte nehezen ment az üzlet, az emberek bizalmatlanul néztek a kétségkívül mugli világból származó ötletre, majd amikor szállingózni kezdtek az első sikerekről beszámoló hírek, az emberek felbátorodtak, és Hermione lassan szükségét érezte egy munkatárs felvételének.
Ekkor találkozott Lunával, aki örömmel vette az ajánlatot, és boldogan vállalt részt a munkából. Az iskola óta eltelt néhány évben a lány, aki álmatag viselkedéséről volt híres, sokat változott, már nem volt olyan réveteg, mint régen. Talán édesapja halála húzta ki az álomvilágból, nem tudni, de tény, hogy Luna Lovegood kinőtte kamaszkori önmagát. Ez lehetett az oka, hogy Hermione is leküzdötte magában addigi kissé ellenszenves érzéseit, és maga mellé vette az irodába.
Mindenféle rétegből kerültek ki ügyfeleik. Legyen az aranyvérű, félvér vagy mugliszármazású, előttük nem voltak különbségek, mindenki ugyanolyan volt: társa vágyó, magányos ember. A nyitás óta eltelt három évben sok köszönőlevelet, vagy épp nászútról küldött képeslapot hoztak a baglyok.

Ilyen kellemes nyugalomban telt a délelőtt az apró irodában, és már lassan ebéd felé járt az idő, amikor egy hatalmas kuvik röppent be az ablakon, finoman leereszkedve az asztalra Hermione elé.
- Lássuk, mit hoztál – szólt hozzá halkan a lány, miközben leoldotta a lábáról a pergament. Nyilván választ várt a bagoly, mivel nem repült el, csak áttelepedett az egyik szék támlájára.
Hermione kisimította a levelet, és elolvasta az üzenetet, majd a végére érve kerekre tágult szemekkel újra és újra átfutotta a sorokat.

- Luna… ezt nem fogod elhinni – szólt meglepett hangon a szomszéd asztalnál ülő lánynak.
- Mi az? Kitől jött? – kérdezte, miközben elvette a felé nyújtott levelet.
Gyorsan átolvasta az üzenetet, és ő is csodálkozó szemeket meresztett a rég nem látott, ám jól ismert szálkás kézírásra.
A két lány „ezt tényleg az a valaki írta, akire gondolunk?” pillantást váltott, és percekig szó nélkül nézték hol egymást, hol a levelet.