|
Tündérek Tava
2007.08.27. 14:57
1. fejezet - Ez a fic a Jégvirágok folytatása.
Nesze neked, Leo!
1. Nesze neked Leo!
Szinte rohantunk le a színpadról. Én elöl, utánam Leon, majd Michael és végül Sora. Alig sikerült kiérni a kellékes folyosóra, mikor eldördült az első ütés. Leon a földre került, míg én gyorsan bevágódtam Michael elé, aki úgy ordított, mint egy jófajta hurrikán.
- Mégis mi a szart képzelsz magadról te patkány?! Te köcsög állat! Szarrá téplek!
- Michael állj! Hagyd békén! – kiabáltam és próbáltam lefogni életem dühödt férfiját, de félrelökött és Sorát is levágta magáról. Ráugrott Leonra, aki már egy szép gyomorszájassal várta. Michael Leon arcát sorozta, míg Leon Michael gyomrát. Én sikongva próbáltam őket szétszedni több, kevesebb sikerrel. Sora eltűnt mellőlem.
- Michael, hagyd a fenébe! Nyugodj meg! Nekem semmit sem jelentett! Ne vedd föl, hagyd már abba!
- Nem érhet hozzád! Nem érdekel, hogy neked mi volt ez, nekem egy csóknak tűnt! – kiabált válaszul és ismét bemosott egyet. Leon arca már kékült. Hirtelen elkapta kötözködő szerelmem fejét és átfordult. Most ő került fölülre és lefogta Michaelt, mintha egy lány lenne, akit meg lehet erőszakolni.
- Most húzod föl magadat, amikor ez már a harmadik volt?! – ordította. Életem férfija abbahagyta a kapálózást, én pedig sírva fakadtam.
- Mi van?
- Jól hallottad. Ez a harmadik volt Floud! Az első kettőt nem is én akartam. – mondta Leon és rámnézett. Michael fölcsuklott.
- Hazudsz.
- Kérdezd meg a kicsi Kimbát, mit fog vajon mondani?
- Ez hazugság. – nyögött föl Michael és lelökte magáról a fehérhajú pasit, aki készséggel mászott el és állt föl nagy nehezen. Életem férfija könnyes arcomra nézett. Fölzokogtam, amikor fölkelt és térdein közelebb húzódott hozzám.
- Ez… hazugság. Ugye hazugság? Mondd meg Leo, hazugság! – mondta először halkan, aztán felüvöltött. Tenyerembe temettem az arcomat és lerogytam. Miért? Eddig nem mondta el… azt hittem… azt hittem nem… miért? Miért kellett?! Miért Leon, miért?!
- Ez hazugság Leo! Annak kell lennie! Nem csókoltad meg, nem tehetted meg! – ordított szerelmem és elrántotta a kezeimet. Én összeomlottam. Fejem a karjaim közé csuklott. Csak sírtam és nem tudtam még csak a szememet sem kinyitni.
- A rohadt életbe! A kurva életbe! Bassza meg! – ordított szerelmem magából kikelve és mintha csak egy pár bot lenne, úgy vágta földhöz a karjaimat. Én még hangosabban zokogtam föl, és a karjaimra feküdtem. Hallottam, ahogy Michael ordítva elcsörtet, hallottam, hogy valami összedől, éreztem, hogy vagy ketten borulnak rám és simogatják a hátamat nyugtatóul, de én csak egyre hangosabban zokogtam. Taknyom, nyálam folyt egybe, de nem érdekelt. Michael most szakított velem.
Hihetetlen fejfájásra ébredtem. Lassan kinyitottam a szememet és megláttam a zsebkendőtenger mögött Fantomot. Lassan tudatosult bennem a tegnap este, ahogy hajnali kettőig csak zokogtam, hogy Fantom nem csinált mást, csak rámborult és simogatta a hátamat. Sora aggódása, Rosetta határozottsága, Marion kedvessége és… és Michael… a dühödt ordítása… a kétségbeesett, dühödt kiabálás. Ismét könnyek szöktek a szemembe, így megfogtam az első zsebkendőt, ami előttem volt és beletöröltem a szememet, orromat. Fantom közelebb lebegett hozzám és kisimította a hajamat az arcomból.
- Ne sírj. Azt mondtad tegnap, hogy szárazra sírtad magadat. – mondta kedves hangon, én pedig fölzokogtam. Nem tehetek róla… egyszerűen… elrontottam mindent! Mindent! Az a hülye csók, az a hülye Leon, az a hülye Főnök! Hülye Leon, hülye, hülye, hülye! Gyűlölöm! Dögölj meg Leon, dögölj meg! Utállak!
- Leo. Szedd össze magadat és menj el enni. Itt lenne már az ideje, egész nap nem ettél semmit. Rosszul leszel, én pedig nem tudok segítséget hívni. – magyarázta Fantom komoly arccal és kicsit meghúzgálta könnyektől csatakos hajamat.
- Hagyj. – mondtam hüppögve és ellegyezgettem magamtól. Mindent elrontottam. Ő miatta. Utálom Leont. Gyűlölöm! Dögölj meg Leon! Megfogtam egy csatakos zsepit és belefújtam az orromat. Ettől megfájdult ismét a fejem, megszédültem, bedugult a fülem és még radioaktív hangyák is szaladgáltak a szemem előtt. Összeszorítottam a fogaimat, és néhány pillanat múlva el is múlt a sok baj és én maradtam a bánatommal.
- Leo, komolyan beszélek. Így el fogsz ájulni. Bajod fog esni. – mondta a magáét. Ránéztem. Talán nem a könnyek miatt halvány.
- Hagyj már békén, már nem is látlak! – ordítottam rá sírva és lesöpörtem a zsepiket magam elől.
- Ne ess kétségbe Leo. Te még mindig kiválasztott vagy. Ez nem szabad, hogy befolyásolja azt, hogy látsz-e. Leo! – szólongatott kétségbeesetten, de én erre újra rákiabáltam.
- Hagyj békén! Nem érdekel! Tudod te, hogy milyen elveszteni valakit, aki ennyire fontos?! Tudod te, hogy milyen?
- Leo… - kezdte volna, de erre kopogtattak.
- Hagyjatok békén! – sikítottam ki, de erre ismét kopogtak. Fölálltam, mire megszédültem és nekiestem a széknek. Forgott velem a világ, hányingerem lett, kopogott a szemem, a radioaktív hangyákról már nem is beszélve.
- Mit akarsz?! – ordítottam ki ismét, de semmi válasz. Újabb kopogtatás. Átkaroltam magamat és sikítottam.
- Tűnj el, bárki is vagy!
- Leo, engedd be. – utasított Fantom, az idegen pedig megint kopogott. Könnyek szöktek a szemembe és az ajtóhoz támolyogtam, majd nekiestem. Hallottam, ahogy picit megreccsen a deszka. A valaki odakinn ütemesen kezdte el verni az ajtót.
- Kuss legyen már! – nyögtem és elfordítottam a zárban a kulcsot és hátraestem a fenekemre. Az ajtó kinyílt és megláttam.
- Takarodj! Gyűlöllek! Hagyj békén, menj innen ki! Menj ki! Takarodj ki! Húzz a picsába, tűnj el, szűnj meg, dögölj meg, dögölj meg! – sikítottam hisztérikusan, de Leon bejött, becsukta maga után az ajtót és megállt mellettem.
- Menj már el! Hánynom kell a képedtől! Utállak! Utállak! Gyűlöllek! – ordítottam szakadatlanul, és egyre hangosabban, ahogy a karjába vett és ismét fölállt. Elkezdtem verni a mellkasát és sikítottam, zokogtam, de semmit sem csinált. Csak ölelt magához, amíg teljesen el nem csuklott a hangom a bömböléstől és a könnyektől, és megadták magukat a lábaim. Erre az ölébe vett, leült velem az ágyra és bevont az ölelésével. Zokogtam és lassan olyan erősen kezdtem el szorítani, hogy már nekem fájt. Bőgtem a vállába és motyogtam.
- Miért csinálod ezt… miért kell… utállak… dögölj meg… dögölj meg… gyűlöllek… miért kell ezt… miért kell… miért csinálod… annyira… gyűlöllek…
- Nyugodj meg. – mondta halkan. Csuklottam a sok sírástól, a szememtől alig láttam, szakadt szét a fejem, hányingerem volt és még ezer másik bajom. De azt láttam, hogy Leon arca tele van zöld, kék és lila foltokkal.
- Miért? – kérdeztem. Nem válaszolt. Nézett rám, aztán lassan lehajolt hozzám és megcsókolt. Behunytam a szememet és visszacsókoltam. Mindegy. Most már mindegy mi történik… mindegy, hogy mi lesz… én már tönkre tettem egy életet… most már… csak kapzsin… a saját örömeimre kell gondolnom… és annyi… ÁÁÁÁÁ! Hirtelen az ágyon landoltam. Forgott velem a világ, égett a gyomrom, kopogott a szemem és a hatvan kísérő tünet is stimmelt. De azért láttam, hogy Leon visszacsörtet valamivel a kezében, amit lerak az asztalra. Újra az ölébe kap és odaül velem az egyik székbe az asztalhoz. Ismét rátapad a számra, de átdugja a nyelvét és hirtelen egy csomó lé csurran a torkomba, ami szinte kapar. Fuldokolva, köhögve kaptam el a fejemet. Szám sarkából víz csordogált ki. Leon állán is víz csillant.
- Igyál. – mondta egyszerűen, én pedig megmakacsoltam magamat.
- Hagyj békén. Gyűlöllek.
- Akkor is inni fogsz. – mondta magától értetődőn és megfogta az államat. Ismét kortyolt egyet egy üvegből és a számra tapadt. Addig erőszakoskodott, míg bele nem juttatta a légcsövembe a vizet. Fuldokolva köhögtem föl és erőtlenül rávágtam a mellkasára.
- Hagyj már békén! – kiáltottam, de nem hallgatott rám. Újabb kortyot vett és a számra tapadt. Na nem! Így meg fogok fulladni egy nagyon rövid időn belül! Kinyitottam a számat és lenyeltem, amit adott. Mielőtt ismét szájába vett volna egy adagot, kikaptam a kezéből az üveget. Számra tettem és lassan, kis kortyokban kezdtem inni, aztán egyre gyorsabban. Egyetlen levegővel vittem le az egy literes üveg háromnegyedét.
- Kérek még! – mondtam parancsolva és Leon mellkasába böktem az üveget. Ő erre elvigyorodott, fölállt és letett a székre, hogy hozzon vizet. Néhány pillanat múlva megkaptam az éltető nedvet. Egy levegővel ittam ki az egész üveget. Mire végeztem, végigcsorgattam magamon van egy pohárnyit belőle. Nem szánt szándékkal, az biztos! Erre elvette tőlem az üveget, ismét az ölébe kapott és elindult. Nekem lassan kezdett elmúlni a fejfájásom, viszont annál jobban kellett vécéznem. Benyitott a fürdőbe és majdhogynem bevágott a kádba.
- Fürödj meg, vagy megfürdetlek! – mondta vigyorogva. Bemutattam neki.
- Te undorító, szemét, balfasz! Hánynom kell tőled, utállak! – vágtam a szeme közé és dühömben elkezdtem lerángatni magamról a pólómat, amiben már második napja voltam. Leon bevágta az ajtót.
- Mi van, nem vagy kíváncsi a látványra?! – kiabáltam ki mérgesen és lerángattam a gatyát is.
- Még a végén elcsábulnék, úgyhogy nem. – jött a kaján válasz. Levettem a melltartómat is és nekivágtam az összes ruhát az ajtónak, aztán utána küldtem a hajkefét is.
- Dögölj meg! Utállak, pusztulj ki!
- Bezzeg a csókkal semmi bajod! – kiabált vissza, én pedig nem dobtam neki még a kistükrömet is az ajtónak. Lerogytam a kádba és elkezdtek potyogni a könnyeim. Az a nyomorult csók… az a nyomorúságos, szemét csók! Hirtelen levágtam a földre a tükröt, kipattantam a kádból és magamra kaptam a köntösömet. Kivágtam az ajtót. Leon az asztalnál ült és felhúzott szemöldökkel bámult.
- Igazad van! Igazad van, bassza meg, igazad van! Imádom, amikor megcsókolsz, mert csak egy nyomorult kis riherongy vagyok! Semmi más, csak egy cafka, akinek a szex a mindene és semmire nem vágyik jobban, mint a te nyomorult csókjaidra! Hallod?! – ordítottam magamból kikelve és odacsörtettem hozzá. Olyan pofont lekevertem neki, hogy belefájdult a tenyerem is.
- Te mocskos, szemét állat! Gyűlöllek! Semmi nem kell belőled csak a borítás! Mert én sem vagyok több, csak egy cuki borítójú romlott kurva! Tudd meg! – sikítottam és belemásztam az ölébe, majd rátapadtam a szájára. Behunytam a szememet. Olyan közel passzíroztam magamat, amennyire csak lehetett és csókoltam. Ő pedig visszacsókolt. Ez másabb volt, mint Michael csókja. Ez… meleg volt, finom ízű és új. Teljesen… új volt számomra. Nem csak a számat érintette ezzel a csókkal, hanem mindenemet. Elfogyott a levegő, így fuldokolva szakadtunk el egymástól. Komoly, acélszürke szemei csillogtak. Egész arca komoly volt. Nem fagyott, de mégsem mutatott semmit. Elmaszatoltam a könnyeket az arcomon és rákentem a szájára.
- Ezek mind miattad vannak. Ha nem lennél, meg sem fordul a fejemben, hogy egy egész napot végigsírjak. Remélem ízlik. Kaphatsz repetát, csak csináljuk még egyszer. Rögtön bőgni fogok tőle. – mondtam sóhajtva a levegőket, hogy elnyomjam a sírást. Megfogta két oldalt az arcomat és lehúzott magához. Lenyalta a szétmaszatolt könnyeim nyomát és összenyomta a homlokunkat.
- Nem akarom, hogy sírj, viszont segíteni sem tudok rajtad. Azért jöttem, hogy összeszedjelek. Nagyjából sikerült. Ne zuhanj vissza. A vacsorára már menj el. Előtte pedig fürödj meg és szedd össze a zsebkendőket. – mondta komoly hangon és elengedte a homlokomat, cserébe a derekamat fogta meg és fölállt. Magasabb voltam így, mint ő. Magasabb, mint Michael. De ez is elmúlt, letett az ágyra és visszaegyenesedett.
- Gyűlöllek. Csak a csókodat lehet benned szeretni, semmi többet. – vágtam távozó hátának, mire két ujjal pát intett.
- Hajrá Kimba!
- Leo vagyok! – kiáltottam rá, de már becsukta az ajtót. Ránéztem az asztalra, ahol Fantom állt, majdnem teljes pompájában, még egy kicsit halványan. Könnyek szöktek a szemembe.
- Soha nem fogom megérteni ezt a pasast!
- Nem is kell, ameddig képes visszahozni a teljes káoszból. Most pedig irány fürdeni… - kezdte volna a szokásos szöveget, de nevetve nekivágtam egy párnát és berohantam a fürdőbe, ahol nagyon ügyesen elvágtam a lábamat a széttört tükör szilánkjain. Ügyes vagy Leo… ügyes kicsi Leo cica!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
