A tömegből egy férfi alakja vált ki. Fekete harciruhát viselt, és egy vértet. Haja vöröses volt egy- egy fekete csíkkal, és felkötve hordta. Kb. a háta közpéig érhetett, és enyhén hullámos volt. Szemei vérvörösek voltak. Arca különös vonásokat hordott. Nem volt olyan jóképű mint Sesshomaru, viszont nagyon férfias kisugárzása volt. Teste kidolgozott volt, és arányos. Hegyes fülei azt jelezték, hogy démonról van szó, és nem is akármilyenről. Oldalán kardot hordott, amiből gonosz aura szűrődött ki. Jobb szeme alatt egy vágás húzódott. A szörnyek utat nyitottak neki, és a démon a párhoz sétált. Megállt, végig nézett a higadt youkain, és a szintén nyugodt mikon. Felvonta egyik szemöldökét, majd könnyedén meghajolt a pár felé.

- Mylady, mylord.- köszöntötte őket.- Mi még nem találkoztunk,viszont én már sokszor hallottam rólatok.- mondta hideg, mély hangján.- A nevem...

- Sakio.- vágott közbe a miko.- Ha nem tévedek.

- Nocsak.- mosolyodott el halványan.- Mégiscsak olyan okos vagy mint amilyennek mondták Lady Kagome.

- Nagyon köszönöm a bókot, de nem kedvelem őket.- mondta hűvösen.- Inkább azt mond meg, mik ezek a lények?

- Iszonyatos szaguk van, így gondolom tenyésztetted őket, és nem eredeti alvilági szörnyek.- mondta enyhe undorral a hangjában Sesshomaru.

- Így van mylord. Ezeket tenyésztettem. Mondjuk úgy, hogy ez egyfajta változás.- mondta halvány mosollyal.- Annak a példája, hogy hogyan lesz a szépből csúf. Ezek voltak az alvilág legszebb lényei. Sötét angyaloknak hívták őket. Felértek az angyalok szépségéhez, viszont démonok voltak.- majd mosolya gonosszá változott.- A sötét erők kínzásnak vetették alá őket, így jöttek létre a queterek.- majd szemei gonoszan villantak fel.

- Ezt te csináltad?- kérdezte hidegen Sesshomaru.

- Igen én.- majd Sakio lenyugodott kicsit.- És ti azért jöttetek, hogy segítsetek Amarának és Torainak?- majd Kagomére nézett.- Nem hittem volna, hogy azok után amit veled tett, képes leszel szövetséget kötni vele.

- Nem is vele, hanem az anyjával.- mondta látszólag hidegen.- És nem felejtettem el amit tett.

- Hagyuk ezt.- zárta le a témát Sesshomaru, mert érezte, hogy a miko megremeg.- Utunkra engedsz, vagy csatázunk?- nyúlt a kardjáért.

- Nem csatázom veletek. Most nem.- mondta komolyan.- Majd akkor mikor eljön a háború ideje.- majd intett a queter hordának, és a tábornoknak, mire azok elindultak.- Kagome úrnő, itt az ideje, hogy elmond, hogy mit tett veled Torai. Sesshomaru nagyúr nem fog neki örülni sőt dühöngeni fog, de joga van hozzá hogy tudja.- mondta, majd meghajolt és a sereg után ment.

- Kagome.- fordult a miko felé a youkai.- Elmondod?

- Majd később Sesshomaru.- fordította el a tekintetét.- Hol vannak már a többiek?- kérdezte tűnődve.

Sesshomaru gyanakodva nézte a mikot, aki láthatólag nem akart beszélni arról ami történt vele. Sejtette, hogy olyan dologról van szó, ami az egész életüket meg fogja változtatni. Hirtelen meghallotta öccse hangját. Abba az irányba fordult, és már meg is látta a csapat hiányzó tagjait. Sawada nyögdécselve jött a csapat végén.

- Hol voltatok idáig?- kérdezte Sesshomaru.

- Jó kérdés.- kezdte Inuyasha.- Egy ideig Kagome mögött jöttünk, de utána elkezdtünk körbe- körbe forogni.

- Igen ez Amara műve volt.- sóhajtott Kagome.- Volt egy kis megbeszélni valónk.- mondta egyszerűen, majd mire mindenki értetlen szemekkel nézett rá elindult.- Menjünk. Sietnünk kell, akármikor megtámadhatnak.

Mindenki egyet értett így hát elindultak. Igazából egyikük sem sejtette, hogy az Alvilág ennyire szép lehet. Kagome a pusztáról ahol voltak, egy gyönyörű erdőbe vezette a kis csapatot. A fű zöld volt, és bársonyosan puha. Mindenféle fák voltak. Fenyők, tölgyek, és egy kis forrás, ami kristálytisztán csobogott. Mindenhol gombák, és vadvirágok voltak. A kis csapat tagjai nem győztek csodálkozni. Kagomét viszont nem nagyon foglalkoztatta a táj szépsége; látta már elégszer. Gondolataiba mélyedve ment a csapat élén. Régen nem érzett üresség lett úrrá a lelkén. Régen nem gondolt már erre, de a szívén keletkezett seb soha nem gyógyult be igazán. Az a fájdalom amit akkor élt át, örök nyomott hagyott. Az összes seb együtt véve, amit eddig okoztak a testén, nem volt olyan nagy fájdalom, mint ez az egy ami nem is igazán a testét érte. Úgy meg akarta akkor mondani Sesshomarunak, hogy együtt éljék át, de csak arra gondolt, hogy elmeneküljön. És most miért jött vissza? Hogy bosszút álljon? Vagy hogy megtalálja azt a részét amit itt hagyott? Nem sokkal később egy köves útra értek, ami egy hegyi ösvényen vezetett fel. Mikor felértek, az út már lefelé vezetett. Kagome megállt, és felsóhajtott. Órák óta először elmosolyodott a látványra. Régen imádott itt lenni. Az alvilág hatalmas kasélya állt előttük. Hatalmas hegyek vették körbe. Két nagyobb hegy között egy vízesés zúgott alá, egy tóba, majd az több kisebb részre vált szét, és folyt lefelé a tóból a szikla falon. Lent a szakadékba erdő húzódott, ahogy a hegyek tetején és oldalán. A kastély pont a hegyek között állt, egy kisebb hegyen. A palota több részből állt. Egy nagyobb és egy kisebb részből. A két szakasz között egy patakocska folyt végig egy híd alatt lefelé. A köves út a hídhoz vezetett. Valamint a nagyobbik rész oldaláról egy kisebb forrás folyt alá. Sokkal másabb volt ez a vár mint a többi. Nem voltak falai, csak oszlopok szegélyezték, és ahogy a hegy amin állt magasadott, úgy magasodott a falain a kastély is.

- Ez a híres kastély?- lépett a miko mellé Kikyou.- Gyönyörű szép.- mondta amint meglátta, hogy a nap felkel, a két hegy vonulata között, és a kastélyra vetül.

- Igen az.- mosolygott.- Menjünk.- majd elindult lefelé az ösvényen miközben megfogta Sora kantárját.

Mikor átértek a hídon, már Amara és Torai várt rájuk. Mind a ketten átöltöztek már egy kényelmesebb ruhába. Amarán egy sötétkék, bársony ruha volt, minden díszétés nélkül. Ujjai bőek voltak. Toraion egy fehér nadrág volt, egy fekete felsővel ami nyitott volt, így látni engedte a mellkasát. Gonoszan a mikora mosolygott, majd anyjával együtt meghajolt.

- Valasse tulta tye me Imladris! (isten hozott titeket Imladrisban)- köszöntötte őket hidegen Amara.

- Hannon le. (köszönöm)- bólintott Kagome.- Ná um limbe nin melwa símen yéva. (de nincs túl sok kedvem itt lenni)- mondta fagyosan.

- Menjünk.- zárta le a témát Amara.

Mindannyian követték át a hídon. Közben Sorát az egyik démon elvezette. Majd újra egy felfelé vezető ösvényr értek. A hegyoldalakból, vízesések zubogtak alá, hidakkal volt övezve. Mindenhol fák és virágok voltak. A házak szépen megmunkáltak, és a kastély leírhatatlan volt. Átmentek egy átjárón, amit a két hegyoldal közzé építettek. Teteje kisebb kupolákból állt, amit oszlopokkal támasztottak alá. Sehol egy ajtó, vagy fal. Mikor átértek, egy egy kupola alakzatú szobába érkeztek, ami hatalmas volt. Székek voltak, és szófák, a világos színekben. Amara megkért néhány szolgát, hogy mutassa meg a vendégeknek a szobáit, míg Kagomét és Sesshomarut ő maga vitte el. A miko és a youkai itt mindig egy szobában aludt így most is. Egy újabb hídon kellett átmenniük, majd felmentek a hegyoldalba épített lépcsőn, ami mellett közvetlenül egy vízesés folyt alá. Mikor felértek lementek egy újjabb lépcsősoron, ami rövidebb volt mint az előző, és megérkeztek a szoba erkélyére. Az erkély korlátja vasból volt készítve, és különlegesen volt alakítva a rácsozata. A szoba szintén oszlopokkal volt körülvéve kívülről. Ahogy beljebb mentek, egy hatalmas ágy volt középen, és balra tőle egy szófa, gyönyörű kék bársony takaróval leterítve. Az ágy Kagome ízlésének megfelelően bordó, és fehér volt. A szófa mögött egy fehér függöny volt felakasztva, amit ha elhúznak egy lépcsőt lehetett látni, ami egy keskeny hegyvonulaton vitt fel. Egy vasrács volt a kis híd két oldalán, és egy sokkal rövidebb lépcső után egy kupola alakú helyiségbe lehet jutni, és az alatta lévő hegy oldalában egy cseresznyefa virágzott. A kilátás gyönyörű volt; hegyek mindenhol. A szobából, pedig az egész területet lehetett látni. A hegyekből alázúgó vízeséseket, a gyönyörű virágokat, és a mindenféle színben pompázó fákat.

- Remélem megfelel.- mondta Amara hűvösen.- A szekrényben találtok ruhákat.- intett a szófa mellett álló barnás szekrényre.

- Igen. Köszönjük.- mondta Sesshomaru, és intett a nőnek, hogy szeretne egyedül maradni a mikoval.- Kagome.- fordult a lány felé miután magukra maradtak.- Mi történt, amikor egyedül jöttél le ide?- kérdezte komolyan, miközben leült az ágyra.

- Sesshomaru ezt nem most kellene megbeszélnünk, úgy gonodolom.- mondta a miko de közben nem nézett a démonra. Majd indulni készült.

- Elég!- fogta meg a karját dühösen a youkai.- Most beszéljük meg és elmondod de sűrgősen.

- Eressz el!- szűrte a fogai közt dühösen.- Engedj el!

- Addig nem amíg nem mondod el, hogy mi történt. Miért félsz ennyire Toraitól?- kiabált.

- Nem akarom, hogy meggyűlölj értsd meg végre.- mondta szintén kiabálva.- És azt sem szeretném, hogy hülyeséget csinálj.

- Kagome miért gyűlölnélek meg? Mond már el végre, hogy mit történt!- ordított, majd közelebb húzta magához a mikot, és lágyabb hangon folytatta.- Miért nem engeded hogy segítsek? Nem bírod egyedül látom.

- Sesshomaru, kérlek ne akard, hogy most tegyem meg.- suttogta már majdnem sírva.- Várj egy kicsit, amíg elég erőm lesz hozzá.- kérte.

- Rendben.- mondta látva kedvese mérhetetlen fájdalmát.- Nincs baj. Nics olyan dolog ami miatt meggyűlölnélek téged. Érted? Nem tudlak gyűlölni.- szorította magához.

- Köszönöm.- mondta, majd kilépett a youkai öleléséből, és kiment.

Sesshomaru egy ideig nézte a távolodó lányt, majd a szekrényhez lépett. Kivett belőle egy fehér felsőt és egy fekete nadrágot, majd öltözni kezdett. " Mit rejtegetsz előlem Kagome? Mi az ami így fáj neked? És miért nem akarod elmondadni. Engem is érint tudom, de akkor nem értem miért nem hagyod, hogy segítsek, hogy vigyázzak rád úgy, mint régen? Érzem, hogy olyan nagy fájdalmat hordozol, ami feszít, szinte szétszaggat. Érzem, a fájdalmad, de nem tudom, hogy mi az okozója. Miért nem bízol bennem, angyal?" De gondolat menetét megszakították, méghozzá az akit egyáltalán nem akart látni. Torai lépett be, pont mikor a youkai készen lett az öltözködéssel.

- Mit akarsz?- kérdezt Sesshomaru hidegen.

- Miért vagy ilyen ellenséges?- kérdezte gúnyolódva.

- Szerinted miért?- kérdezte, miközben egyre idegesebb lett.- Mit csináltál Kagoméval, mikor én nem voltam vele?- kérdezte visszafolytott indulattal.

- Én semmit.- mondta ártatlan képpel.

- Ez nem igaz te is tudod.- mondta dühösen.- Kagome fél tőled. Te vagy az egyetlen személy akitől, Kagome fél. Mit tettél vele?

- Legyen hát megmondom.- vigyorodott el.- Megkínoztam egy kicsit.- mondta ki élvezettel.

- Te rohadék!- esett volna neki Sesshomaru.

- Na na.- állította meg.- Addig ne tegyél semmit amíg nem tudod, hogyan és mit csináltam vele.- vigyorgott.

- Kínoztad! Ez számomra annyit jelent, hogy fájdalmat okoztál neki.- kiabált.

- Mit gondolsz mi a fájdalmasabb a testi... vagy a lelki kínzás?- kérdezte sejtelmesen.- Mi fáj jobban egy nőnek, ha testét sebzik meg, vagy a szívét és a lelkét?- suttogta.- Akkor te nem voltál ott. A szeme olyan fájdalommal volt tele, amit se ember, se démon nem képes elviselni. Nagyon nagy fájdalmai voltak. Egyszerre volt dühös és kétségbesett. Félt. Félt de nem attól, hogy megölöm. A saját életénél, valami sokkal de sokkal fontosabbat és drágábbat védett. És tudod mit mondok? Meg tudta volna magát védeni. Harcolni tudott volna, ha az a lény amit hoztam nem szívta volna el az összes erejét. Csupán annyi maradt belőle, hogy képes volt életben maradni, azok után is amiket vele tettek. Tudod hiába vesztette el azt amiért harcolt, de volt valaki akiért ugyan úgy küzdenie kellett. Érted Sesshomaru.- majd keserűen felnevetett.- Kagome mindig téged szeretett. Hiába nem mondtad ki nyíltan az érzéseidet, hiába voltál sokszor arrogáns és bunkó, ő akkor is szeretett. Kitartott melletted. És mindig is ki fog. Én akartam őt, de kertelés nélkül a szemembe mondta, hogy nem hagyna el senkiért. Azért csináltam.- mondta.- De ő nem tört meg úgy ahogy gondoltam. És most újra itt van veled.

- Még mindig nem tudom, hogy mit tettél, ami ilyen fájdalmat okozott neki.- mondta türelmetlenül.

- Te tényleg nem tudtál arról, hogy mi történt? Hogy miért voltak olyan nagy fájdalmai?- nézett a youkaira döbbenten, de mikor az csak nézett rá már tudta.- Nos akkor megmondom neked.- vigyorodott el.- Kagome...- de nem fejezte be, oldalra kapta a fejét; az erkélyen ott állt Kagome.

- Mi van velem?- kérdezte hűvösen miközben beljebb ment.- És mit keresel itt?

- Én csak beszélgettem egy kicsit Sesshomaruval, de már megyek is.- indult kifelé.- Majd találkozunk.

- Mit akart?- ment a youkaihoz a miko.

- Csak elárult egy- két részletet.- mondta gúnyosan a démon.- Arról ami történt. De mi lenne ha te fejeznéd be?- kérdezte gúnyosan.

- Sesshomaru ezt már megbeszéltük.- lépett a szekrényhez.

- Nem, nem beszéltük meg.- rántotta vissza, és szemei szikráztak a dühtől.- Követelem, hogy azonnal mond el mi történt.- kiabált.


- Ezt akarod?- tépte ki magát a szoros karok közzül.- Legyen hát elmondom.- ordította.- Torai a magáévá akart tenni! Nem engedtem. Akkor lerángatott, valami sötét pincébe, és ott várt ránk egy lény. Gusztustalan volt. Tudod, hogy ki volt az?- kérdezte dühösen.- Az a Gyou. Bizony nem is sejted milyen hatalma van. Elvette az erőmet, én ebből az egészből csak ennyit vettem észre, hogy már állni sem tudok. Akkor az a dög olyan dolgokat csinált, amiket inkább nem részeletezek. Féltem. Nagyon féltem.- majd könnyezni kezdett.- Nem tudtam védekezni. És nem tudtam megmenteni.- kiabált sírva.

- Mi történt?- kérdezte félve a youkai.- Mit nem tudtál megmenteni?
- A kisbabámat!!- kiáltott fel.- Elvesztettem a gyerekemet!!!- ordította, mire fájdalmában térdre esett.

Folytatása következik...