...szerint 1997. december 31-ig minden nagykorú sárvédőnek lázas álmot kell lopnia egy aranytérdű patáslóval, vagy kobzoskával...

Miss Arabella Figg az ölébe ejtette a Reggeli Prófétát.

"Mi a manó! Hát ez meg micsoda marhaság" - gondolta magában. Orrán megigazította az okuláréját és újból nekiveselkedett:

...A Mágiaügyi Minisztérium 1997/12-23-as rendelete szerint 1997. december 31.-ig...

"na, eddig rendben..." - mormogta maga elé.

... minden nagykorú sárvé... - erőlködve összeráncolta homlokát.

sárvédő... ...dőnek lázas...

"Szent Mungó! Mi a csoda lehet az a sárvédő!? És hogy jön ide a lázas álom? Talán lázálom!"

...álmot kell lopnia egy aranytérdű patáslóval, vagy kobzoskával...

- Na ne! - kiáltott fel méltatlankodva. - Ez azért már mégiscsak sok! Ezt a vacak pápaszemet! - dühösen toppantott. Vigye el az ördög! - sipította, és úgy földhöz csapta, hogy az üveg ezer darabra tört. Iziben meg is bánta szegény Miss Figg, hogy ilyen szertelen volt. Motyogva térdre ereszkedett és tapogatózva próbálta megtalálni legalább a keretet.

Hirtelen egy ismerős hangot hallott.

- Arabella néni! - a hang gazdája felsegítette - remélem van pótszemüvege, mert az iskolán kívül nem varázsolhatok.

Az anyó hunyorogva megfordult.

- Köszönöm fiacskám... - mormolta bizonytalanul és lassan derengeni kezdett neki, hogy ki is lehet ez a délceg fiatalember, aki megsegítette.

- Jó napot Miss Figg! - üdvözölte őt Harry.

- Harry! Édes fiam! De jó, hogy jöttél! Mindjárt szétrobbanok. Nézd! Látod ezt a cikket? - nyújtotta felé a Prófétát - Hát persze, hogy látod! Csak én nem látom. Fiam, olvasd már fel mi van ide írva! Én már nem győzöm.

Harry a nyár folyamán hozzászokott, hogy rendszeresen átjárjon az öregasszonyhoz, akit bizony csúnyán elkoptatott már az idő. Egyre feledékenyebb lett és egyre ügyetlenebb. Alig-alig látott már vén szemeivel és minden mozdulatával több kárt okozott a konyhában, mint amennyi hasznot hajtott.

Harry néhanapján kitakarított, bevásárolt neki, kivitte a szemetet, vagy tiszta ágyneműt húzott és hetente egyszer lecserélte a macskák almát.

- Mutassa Arabella néni! - fenhangon olvasni kezdett.

- ...A Mágiaügyi Minisztérium 1997/12-23-as rendelete szerint 1997. december 31-ig minden nagykorú sárvérűnek...

- Aha! - bólogatott Miss Figg - mégsem sárvédő, jól sejtettem!

- ... házasságot kell kötnie egy aranyvérű varázslóval, vagy boszorkával...

- Elég is fiam, ne is folytasd, köszönöm! - már megint valami marhaság. Méghogy, kötelező, - mormogta. Hát meg vannak ezek hibbanva!

- Harry fiam!

- Tessék néni! - mosolygott a fiú.

- Te hány éves is vagy?

- Tizenhét leszek holnap.

- Boldog születésnapot! - vágta rá szórakozottan Miss Figg - Szóval akkor téged sem érint ez az egész herchurca.

- Nem - rázta a fejét Harry, de gondolatai elkalandoztak. Pedig volna egy aranyvérű boszorka, akivel szívesen kényszerülne oltár elé... Kéz a kézben állnának ott, aztán először a két "igen" csattana el, végül a csók... Annak a lánynak a csókjára Harry már hónapok óta vágyott.

Álmodozásából a vén kvibli sipítozása riasztotta fel.

- Na, még ezt olvasd el, fiacskám, ezt a pergament! Ez is tegnap jött.

Harry kibontotta a hivatalos pecséttel lezárt levelet. Ahogy szétválasztotta a lapokat, két további írás hullott ki belőle. Felvette őket a földről, és már olvasta is.

"Tisztelt Arabella Figg!

Mint arról már minden bizonnyal értesült, a Mágiaügyi Minisztérium 1997/12-23-as, vegyesházasságokról szóló rendelete alapján önnek is kötelessége ez év végéig anyakönyvi bejegyzéssel igazolni, hogy egy aranyvérű varázslóval kötötte össze életét.

Mi, Little Whinging kerületi Mágus-önkormányzatának felelős varázslói, szeretnénk minél nagyobb segítséget nyújtani önnek a sikeres párválasztásban és a formaságok elintézésében.

E levélhez mellékeltük igyekezetünk gyümölcsét, egy listát, amelyben az önnek korban megfelelő és helyileg elég közel található, aranyvérű varázslók nevei és elérhetőségei állnak.

Ön minden előzetes elkötelezettség nélkül felveheti a kapcsolatot a listában szereplő, tiszteletreméltó férfiak bármelyikével.

Továbbá ezúton értesítjük, hogy augusztus huszonnyolcadikán, pénteken, este kilenc órakor Senior Szingli Szeánszot rendezünk, amelyre ön is hivatalos. A rendezvényre szóló meghívó, melyet eme levélhez mellékeltünk, belépésre és ingyen italra jogosítja önt.

Hódolattal, a Szervező Bizottság

"

- Ah! Hát ez meg micsoda baromság! - kiáltotta Miss Figg botjával hadonászva. - Méghogy Senior Szingli Szeánsz!

- Mi baj fiam? Miért olyan könnyes a szemed?

- Semmi, semmi - válaszolta Harry kicsit elfúló hangon - csak belement valami... ...de Arabella néni. Nézzük meg talán a listát. Hátha...

- Elég! - a vén kvibli jó nagyot húzott Harry fejére a bottal. - Te kiröhögsz engem, fiam! Hát most menj innen fiacskám, pihennem kell!

- De néni én nem...

- Menj már! Menj!

Szó szerint kilökdöste a fiút a házból - bár már a válláig sem ért fel - és becsapta az ajtót.

****

Miss Figg házában tizenhét macska élt. Voltak köztük pajkosak is, sőt néhány egészen idétlen is akadt, de a legtöbbjük (egészen pontosan tizenegyen) komoly, minden hátrányos vidámságtól mentes példány volt.

Aznap este azonban kivétel nélkül mind a tizenhét macska, magáról teljesen megfelejtkezve, hangosan vihogott.

Egyszerűen nem bírták abba hagyni.

Körben ültek Miss Figg ebédlőasztala körül és azt figyelték, ahogyan az öregasszony egy hatalmas nagyítóval a kezében egy pergament böngész és magában karattyol. Időről időre, magas, idegesítő macskahangon kitört az ellenállhatatlan röhögés. Arabella néne ezt persze csupán agresszív nyávogásnak értette és próbálta csitítani a kedélyeket, de ez csak olaj volt a tűzre.

- Sssst! Mikikém! Ne nyávogj kedvesem, nem látod, hogy zavarsz? - nézett fel sokadszorra az öregasszony, de már hajolt is vissza az asztal fölé.

- Bugy O'Ghoash... - mormogta magának eltűnődve - honnan ismerős ez a név? Mintha Bismarckkal a híres muglival lett volna valami közös ügye... Eh, nem fontos. Mit is...? Ja, nézzük tovább.

- Nick Mereved és Nokee Mereved. Biztos testvérek... Vagy apja és fia? Vagy unokája? - hogy én milyen tanácstalan vagyok... miért nincsen róluk egy fénykép? Felháborító!

Egy felborult tál zajára riadtan hunyorgott a homályba vesző sarokba.

- Samu, kicsim, csak nem éhes vagy? Mi ez az egetverő cirkusz? Abbahagynátok egy percre, amíg befejezem?

- Trot Lee. Hm, na, őt biztos ismerem. Magas, hullámos hajú, széles vállú, igazi atléta... ...volt, valamikor. Vajon hogyan nézhet ki ma? - sóhajtott fel. - És Tuckony Poats? Ó istenem! Száz éve nem láttam... Várjunk csak! Lesz az száztíz is! Bárcsak benne lenne a listában!!!

Ha benne lesz, elmegyek a bulira - sikkantotta reszkető hangon - bizisten elmegyek! Nézzük!

- Igen!!! Itt van! Ó drága Tucki! Ezer éve nem láttalak...

A nyávogás minden eddiginél hangosabb lett.

És Arabella feltápászkodott, hogy adjon valamit enni "szegényeknek".

****

Hogy teltek a napok!

Miss Figg rémülten, vagy talán inkább bosszankodva hajtotta álomra a fejét minden este. Valahogy nem akart összejönni a dolog.

Minden reggel, amikor felébredt, vidáman elhatározta, hogy aznap biztosan, de egészen biztosan baglyot küld Mr. Poats-nak és Mr. Lee-nek is, hogy "felvegye velük a kapcsolatot", ahogy a Mágus-önkormányzat javasolta. De valahogy mindig elállt a tervétől. Hol egy súlyos macska-probléma, - Lukrécica összegabalyodott szőre -, hol egy fontos vendég - Harry jött kiporolni a szőnyegeket -, hol pedig valamilyen rémisztő betegség - úúúgy remegett a keze, amikor a pennát kereste - tántorította el egyébként sziklaszilárd szándékától.

Aztán ott volt a tükör. Volt egy tükre Arabellának, valahol a spájz polca mellé támasztva, biztos helyen, ahol a legnagyobb volt a sötétség, ahol a legkisebb volt az esélye annak, hogy valamit, bármit(!) is fel tudjon ismerni magából, ha véletlenül, de jaj, milyen véletlenül, pont arra járna és pont belepillantana.

Valahogy azonban mostanában rengeteg dolga akadt a spájzban. Ő maga sem tudta, hogyan, de állandóan azon kapta magát, hogy ott áll, kezében egy nagy üveg kovászos uborka, és a sarokba sandít, ahol álnokul ott csillogott a tükör.

Aztán kiment az üveggel a konyhába, de ím, nem volt semmi amihez megehetett volna akár csak egy vékonyka szelet uborkát is. Hát akkor meg vissza kellett vinni az üveget... És megint ott volt... hívogatta, ellenállhatatlanul csábította.

Egy nap nem bírta tovább.

- Harry drágám! - mondta aznap délelőtt, amikor a fiú meglátogatta, hogy segítsen neki kipucolni a macsekok etető táljait. - Megtennél nekem egy nagy szívességet kedveském?

Harryból majdnem kitört a röhögés, ahogy ezt a szöveget hallotta, de valahogy benyelte.

- Tessék néni, mondja csak.

- Hát az a helyzet, hogy ki akarok dobni néhány dolgot a spájzból, de... szóval... ott van az a nagy, régi tükör. Az nagyon zavar. Arra kérnélek, hogy hozd már ki! Nekem nagyon nehéz. Aztán rakd le valahová, hogy ne legyen útban.

Harry bizony megküzdött a nagy, fakeretes, ezüsttel foncsorozott bútordarabbal, de megérte. A tükör igazán szép volt. A faragott keretet meztelenül rohangáló nímfák és az őket játékosan kergető kentaurok mintázták.

"Ha ezt a Firenze látná... valószínűleg kapásból felmondana..." - morfondírozott magában. A tükör alsó részén volt néhány igen érdekes jelenet, ahol a kentaurok, finoman szólva, utolérték a nímfákat, de Harrynek nem volt ideje mélyebben belemerülni a csintalan faragómester remekének tanulmányozásába.

- Kérlek fiacskám - recsegte Miss Figg. - Ott nem lesz jó. Ott nekem nagyon útban van. Rakd ide kérlek.

Harry nem kérdezősködött sokat, de azért furcsállotta, hogy miért kellett a néni utasítására a fal mellől a konyha közepére húzni ezt az izgató monstrumot. Mindenesetre mind a két cipője kioldódott a nagy cipekedésben, és... hát... be kellett őket kötni, ott helyben a tükör előtt.

****

Másnap, amikor Harry Miss Figg háza felé csavargott (Dursley-éknál változatlanul rosszul érezte magát), rémisztő dologra lett figyelmes.

Az összes ablak és ajtó nyitva állt, a macskák pedig rémülten rohangásztak ki és be. Bár már majdnem dél volt, a lámpák még égtek a konyhában is meg az előszobában is, és valami megmagyarázhatatlanul idegesítő csend áradt kifelé.

Harry óvatosan elővette a pálcáját és belépett az előszobába.

- Miss Figg! - szólt hangosan.

Mivel semmi válasz sem érkezett, a konyha felé vette az irányt. Ahogy belépett, érezte, ahogy törött üvegdarabok csikordulnak meg a talpa alatt. "A tükör" - döbbent belé. Aztán, nem tehetett róla, egy szemtelen gondolat következett. Remélem a keretnek semmi baja! - de hamar elhesegette magától. Kezdett aggódni az öregasszonyért.

- Miss Figg! - kiáltotta - Arabella néni!

Csend... vagy talán... igen, talán valami kis motoszkálás a hálószobából. Harry gondolkodás nélkül belépett.

- Miss Figg! Miben lehetek... - kezdte, de elakadt a szava, ugyanis alighogy kinyitotta a száját, megcsapta az orrát a szobában terjengő erős alkoholszag.

- Üfh. - fintorodott el Harry. - Hát ez meg mi a csoda...

- ...ffffekete vasárnap fekete virággal... - nyöszörögte alig hallhatóan Arabella néni - ilyen rhháncoshhh ilyen aszotthhh, kinek leszekkk... kinek kellek?... - Aztán még motyogott valamit, de azt már végkép nem lehetett érteni.

Harry tehetetlennek érezte magát. Mit kell tenni egy részeg kviblivel, ha segíteni akar neki az ember fia?

Fogalma sem volt. Még életében nem volt ilyen helyzetben.

Töprengett egy kicsit aztán kiment a fürdőszobába. Keresett egy tisztábbnak tűnő rongyot, bevizezte, majd beborogatta vele Miss Figg homlokát. Az öregasszony érezhetően jobban lett.

Harry egy ideig még téblábolt, jobbra-balra ténfergett. Megcsodálta egyszer-kétszer a tükör keretét, felsöpörte a szilánkokat, kiszellőztetett, de végül nem talált több okot a maradásra.

Egy ideig még nézte, figyelte ahogyan Arabella néni horkolva, szuszogva alszik, így menekülve valami borzasztó elől, ami a való világban kínozta, de aztán kifordult az ajtón és hazasietett.

Megrendítette az eset, és ennek nyomán súlyos elhatározásra jutott...

Még aznap levelet írt a Mágiaügyi Minisztériumba.

****

Három nappal az SSS előtt (Miss Figg agyában mint rémséges kígyók tekeregtek ezek az "s" betűk), látogató érkezett Arabella nénihez.

Meg is tett mindent, amire csak képes volt, hogy megfelelően tudja fogadni.

Kitakaríttatott Harry-vel.

Kikeféltette a macskák bundáját - Harryvel.

Finom ebédet főzött - Harry.

Kisminkelte magát...

A legújabb ruháját öltötte magára - még 1923-ban vette - és előbányászott valahonnan egy igazi talárt is.

- Tudod Harry, fiacskám, - magyarázta a fiúnak, aki a fél napnyi porszívózás után kimerülve ült a konyhában egy hokedlin - tudod, én eddig összesen kétszer hordtam talárt életemben. Egyszer jó anyám temetésén, egyszer meg apámén, Merlin támogassa őket a mennyekben! De most... most valaki fontos jön hozzám, hát felhúzom újra. Tudod ki? Naaaa, hiszen mondtam már... Trot Lee! Hiszed-e?!

Harry már pontosan tizenhétszer hallott a néni szerencséjéről, úgyhogy csak komoran bólogatott.

- Trot Lee, személyesen! - folytatta lelkendezve Arabella Figg - az egyik legősibb aranyvérű család utolsó sarja. Jaj! - jajdult fel váratlanul, hogy Harry ijedten felpattant - jaj! Én úgy izgulok!

Harry már ezt is hallotta vagy egy tucatszor, ha nem többször, hát szépen elköszönt és elvánszorgott haza. Nagyon meleg volt, tizenkét ágra sütött a nyári Nap...

Aztán tizenháromra. Tizennégyre... tizenötre. Mr Lee azonban nem mutatkozott. Fél tizenhatkor egy kétszázötven éves bagoly tipegett be Miss Figg konyhájába az utcáról. A néni nem is vette észre, hanem csak rálépett. A bagoly egy szó nélkül, egy szemrehányó pillantás nélkül elájult, csőréből egy pergamenfecni hullott a vörös és fehér járólapokkal kirakott konyhakőre.

Arabella néne nehézkesen lehajolt és az orrához emelte az üzenetet. Egészen közel. Bár már olvasás közben elfutotta szemeit a könny - a csalódottság keserű könnye -, mégis könnyedén a végére tudott érni az írás hatalmas, nyomtatott lóbetüinek.

TISZTELTT NADSÁD!

LEGTEJJESEB ELNÉZÉSÉT KHÉREM, NINTS LE JŐNI HETÖSÉGEMBEN.

HIVE, LEE TROT

****

Eljött hát a nagy nap, augusztus 28-adik napja, egy szépséges péntek. A nyár ereje már tűnőben volt, de azért még melegek voltak a délelőttök. Sőt! Nagyon melegek!

Harry Potter nagyon rosszul aludt. Napok óta várt valamire, aminek meg kellett volna történnie, de nem történt meg és ő tudta, hogy kifut az időből és hiábavaló lesz minden igyekezete.

De aznap reggel mégis eljött a várva várt áttörés ama fontos ügyben.

Alig dörzsölte ugyanis ki az álmot a szeméből, megpillantotta a tollászkodó Hedviget, aki az íróasztalára telepedett egy kiszáradt disznósajtos szendvics és egy alig használt zokni közé. Mellette egy pergamentekercs hevert, mely a Mágiaügyi Minisztérium hivatalos pecsétjével volt lezárva.

Harry kipattant az ágyból és kigöngyölítette az üzenetet.

Mielőtt belekezdett volna az olvasásba, egy röpke fohászt küldött az ég felé.

Csuriba gyűrte az ujjait és izgatottan átfutotta a pergament:

Tisztelt Potter Úr!

Ezúton tájékoztatom, hogy a kv-1977/08/120-as számon iktatott, kiskorúak bűbájgyakorlásának ésszerű korlátozásáról szóló rendelet alóli egyszeri felmentés ügyében benyújtott kérvényét elbíráltam, és az MM 1925/45-ös minisztériumi rendelet alapján, saját jogkörömben, a felmentést megadom.

Felhívom figyelmét, hogy a felmentés kizárólag az ön által kérvényezett "exinter ad corpum" bűbáj egyszeri használatára jogosít, a kért napon, melynek dátuma 1997. augusztus 28.

Szívélyes üdvözlettel:

Mafalda Hopkirk

Mágiaügyi Minisztérium

Varázshasználati Főosztály

Harry szökkent egyet örömében, boldogan a levegőbe öklözött és ledobogott a lépcsőn. Néhány perc múlva már Miss Figg házának ajtaján kopogtatott.

Épp idejében érkezett...

****

Miss Arabella Figg a konyhaasztalnál ült és egy folyton pacákat ejtő golyóstollal írt valamit egy kockás papírra.

- Jó napot néni! - köszönt vidáman Harry - ma van a nagy nap! - tette még hozzá, de már meglehetősen bizonytalanul. Az öreg kvibliből valami mély elkeseredettség és letisztult visszautasítás sugárzott.

Az egész ház ki volt fényesítve és pucolva, a macskák pedig vigyázban ültek a konyha fényes kövén, úgy figyelték gazdájukat. Ők is megérezték, hogy valami készül.

Harry óvatosan tett egy lépést az asztal felé, és akkor meglátta a bőröndöt.

- Hová utazik, Arabella néni?

- El. - hangzott a lakonikus válasz.

- De hát ma van a bál, az SSS.

- Tudom fiam, éppen azért megyek el. Jó messzire. Olyan messzire, hogy vissza már csak az életem árán tudjak jönni...

- Jaj néni...

- Ne jajgass nekem fiam! Ilyen az élet. - Miss Figg hangja rezignáltan csengett - De ne aggódj, rád hagyom a macskáimat. Itt van róla a papír. fogd! Úgyis nagyon szereted őket. Különben mi a fenének jártál volna ide annyit.

- De Miss Figg - Harry alig tudta kipréselni a szavakat - a rendelet.

- Szarok a rendeletre! - vágott vissza a néne - és szarok az egész varázsvilágra, ha éppen tudni akarod! Elegem volt, hogy egy életen át szerencsétlennek és hülyének érezzem magam! Tudom, hogy későn, de elegem van!

Felkapta a bőröndöt és csoszogva elindult az ajtó felé.

- Állj félre fiacskám.

Harrynak ez a pillanat volt az utolsó lehetősége. Előhúzta a pálcáját és

- exinter ad corpum! - kiáltotta, miközben elvégezte a megfelelő mozdulatot.

A néni úgy állt meg, mintha valaki tarkón pofozta volna.

- Mit tettél fiam!? - kérdezte erőtlen hangon. - Ez most mire volt a jó?

De Harry, ha eddig volt is egy kevés kétsége, mostanra megbizonyosodhatott arról, hogy jót cselekedett.

Arabella Figg megváltozott. Neeem! Nem lett fiatal és szép, és nem lett örökéletű sem. De megváltozott. Arcára a szenvedő grimasz helyett kedélyes mosoly került, tartása, mely eddig görnyedt volt, most egyenes lett, remegő keze megnyugodott, hangja csengővé vált. Szemei egy kicsit jobban láttak, de főleg elkezdtek csillogni és kutatva nézelődni a helyiségben.

Mozgásába valamiféle elevenség, hogy ne mondjam, pajkosság költözött.

- Mi volt ez? - kérdezte újra, de most már egészen más hangsúllyal.

- Tessék előbb belenézni a tükörbe - mondta Harry.

Arabella végre letette a bőröndöt és odafordult a kristálytisztára pucolt tükörhöz. Ajka széles mosolyra húzódott, ahogy meglátta magát.

- Te vén, vénséges-vén nyanya! - mondta magának mosolyogva és nyelvét egy pillanatra kiöltötte. Nem is igazán tudott elszakadni saját tükörképétől.

Harry a háttérből magyarázott.

Az exinter bűbáj, vagy átok (attól függ kin végzik el) kiülteti a testre a megigézett személy belső világát. Segítségével mindenki olyannak látszódik, mint amilyen a benső élete. A bűbáj hatásos marad mindaddig, amíg a megigézett személy nem csapja be újra önmagát...

- Hű de szépen mondtad! - kacagott a néni. És honnan szerezted ezt a tudást? - kérdezte évődve, miközben még mindig saját arcát tanulmányozta a tükörben.

- Egy könyvből - felelte közömbösen Harry és nagyon megkönnyebbült, hogy Miss Figg nem firtatta tovább a dolgot, különben lehet, hogy kénytelen lett volna bevallani, hogy a "Száz jó tanács hevült pároknak" című erotikus témákkal foglalkozó kiadványból vette az ötletet. "Még századunk első két évtizedében is hasonló bűbáj segítségével próbáltak csábítóbbá lenni azok a nők, kik testük árulásával keresték meg a napi betevőt..." írta a könyv.

- Hát... akkor..., ma este SSS! Szólt Arabella és a fürdőszoba felé vette az irányt.

****

****

Csodálatos volt az az este.

Úgy kezdődött, hogy Miss Figg egyetlen lesújtó pillantással visszautasította Mr. Trot Lee közeledését, de olyan méltósággal, hogy az aranyvérű úr egész éjjel nem heverte ki ezt.

Utána pedig az a tánc Tuckony Poats-cal! Vérpezsdítő keringők és palotások, mazurkák és tangók. Őrület!

És akkor, a harmadik, vagy a negyedik tánc után egy magas, nagyon ősz hajú és nagyon ősz szakállú varázsló kérte fel Arabellát. Az asszonyból önkéntelenül tört elő.

- Albus! Albus Dumbledore!

- Szabad egy táncra, Arabella?

És táncoltak. Egyik táncot a másik után. Aztán együtt mentek a büfébe és hamarosan felszabadult, izgalmas beszélgetésbe kezdtek.

A nagyterem kezdett kiürülni, már alig-alig lézengett valaki rajtuk kívül, de ők még mindig ott ültek egymással szemben.

- Tudja... - Miss Figgből nehezen törtek elő a szavak - ... tudja, egy nagyon-nagyon régi emlék jut eszembe. Olyan ez az emlék, mint egy könnyed lepke a tavaszi virágokon. Néha színesen, pompásan megjelenik előttem, néha meg elillan könnyedén. Olykor megpihen, de olyankor a legcsalafintább: szép mintájával beleilleszkedik a háttérbe és én nem tudom már megállapítani, hogy álom-e, vagy valóság...

- Én is sokáig így voltam egy dédelgetett emlékemmel - felelte Dumbledore - de sikerült megzaboláznom.

- Gombostűre tűzte?

- Nem, csak bezártam egy mesébe.

- Hát maga még ír is?

- Igen - hajtotta le fejét egy pillanatra Dumbledore szerényen - korábban a kamarazene volt a mindenem, de hát.. abból már kiöregedtem. Sajnos... De azért az írást is nagyon élvezem.

Kicsit hallgattak.

- Akkor, elmeséljem?

- Kezdje Albus!

Az öreg varázsló behunyta szemét és lassan, andalítóan mesélni kezdett.

****

A beauxbaton-i palota kertjének keleti határához közel, ahonnan a nyesett sövényt, a felásott virágágyásokat, és a télire letakart szökőkutakat sem lehet már látni, a bozótban kanyargó "Szerelmesek Ösvénye" mellett, egy farönknek támaszkodva egy fiatal, világosbarna hajú fiú állt. Albus Dumbledore volt a neve és ő volt a francia varázslók iskolájában megrendezett Trimágus Tusa angol bajnoka. A csípős hidegtől kivörösödött kezében pennát szorongatott és huncutul ragyogó szemét időnként a szürke égnek emelve, egy levelet fogalmazott. A pergamenre kapart betűk inkább egy kölyökmacska körme nyomára hasonlítottak, azonban a fiút ez egyáltalán nem zavarta. Kedves barátja már egy tucat levelet kapott tőle az elmúlt fél évben, de még eddig egyszer sem panaszkodott a külalakra.

Szervusz Kedves Bogoly!

Üdvözöllek és irigyellek. Én is kipróbálnám szívesen azt a vajsört, amiről azt írod, hogy most már a Roxmortsban is lehet kapni, mert hiába vagyunk valahol dél-Franciaországban, még mindig veszettül hideg van, pedig már tavasznak kellene lenni. Vagy nem is vagyunk mégsem délen??? Ezt még nem tudtam megállapítani.

És ami a kaját illeti, semmi sem változott: még mindig baromi ehetetlen minden. Édesek a húsok, sósak és zsírosak a sajtok, nincsen itt egy jó darab kenyér (ezt már egyszer írtam is). Reggelire botrányosan keveset adnak és agyoncifrázva tálalnak mindent. Csak egyszer láttam egész idő alatt egy normálisnak tűnő kolbászt, azt is egy mugli ette, akit véletlenül beengedtek a palotába (aztán kitörölték szegény agyából az egészet), de itt nem szolgálnak fel hurkát sem, mert azt mondják, hogy az csak a parasztok eledele. Meg vannak mind buggyanva. Agyukra ment a családfájuk. Az itteni varázslók mind egy őstől származtatják magukat, valami Asterix a neve, és - csak úgy mellesleg - mugli volt, bár állítólag nagyon erős. Azt mondják, hogy egy ilyen előkelő család (magukat egy családnak próbálják beállítani), nem ehet akármit és persze nem is szolgálhat akármivel a vendégeinek...

Bevetted? :))))

Hülyültem persze! :) Természetesen teljesen normálisak itt a varázslók, egész jól tudnak kviddicsezni is (de ezt már írtam), de a boszorkányok nagyon idegesítőek, folyton vihognak és a kaja tényleg vacak. Persze azért annyira nem. Van itt egy krémes nevű cucc...

Albust hirtelen egy idegborzoló, vékony hang zavarta meg. A nyüszítés a háta mögül érkezett s ahogy megfordult, egy tíz év körüli kislányt pillantott meg, aki rémülettől sápadt arccal futott az ösvényen és közben egyre csak ezt hajtogatta:

- Jaj nekem, jaj! - Fejét jobbra balra kapva, meg-megtorpanva keresett magának egy helyet, ahol elbújhatna. Albus kíváncsian leste mitől ijedt úgy meg a lány, de nem látott semmi gyanúsat. Nagyon hideg volt, a kislány mégis szoknyában és vékony ingben didergett, barna haját keskeny, piros főkötő fogta össze. A félelemtől megzavarodva elfutott a csodálkozó fiú mellett, és néhány lépéssel odébb elrejtőzött egy szikla mögé. Albus már korábban rájött, hogy a bozótos valaha egy szép sziklakert lehetett, amit régen elhanyagoltak, ám a messziről odaszállított kövek persze rendíthetetlenül állták az idők próbáját. Valóságos kis labirintust alkottak, bár a közéjük nőtt bokrok még kopaszon várták a tavaszt.

A kislány azonban hiába bújt el.

Ahonnan jött, az ösvényen két, tizenhárom éves forma fiú érkezett, kezükben varázspálcájukkal, arcukon gonoszkodó vigyorral.

Franciául beszéltek, Albus mégis értette őket. Még nem tudott rájönni, hogy milyen bűbáj segítségével, de a Beauxbaton-ban mindig mindenki értette a másikat, akármilyen nyelven is beszélt.

- Arra menjél! - lendített egyet a pálcájával balra az egyik srác fontoskodóan. A pulóver, amit viselt, éppen csak annyira volt meleg, hogy a fiú ne dideregjen a szeles márciusi időben. A másik valóban elindult a sziklák közé, egyre azt lesve, hogy hol a kislány. Alig tett meg néhány lépést, mikor füttyszó süvített abból az irányból, ahol a lány elrejtőzött. Az ösvényen álló fiú is fülsértő füttyel válaszolt: a vad be volt kerítve.

- Hm... Hárman vannak - gondolta Albus. Így könnyű...

Nemsokára a sziklák közt portyázó kettő kicsörtetett az ösvényre, maguk előtt hajtva a zsákmányt. Lökdösték és taszigálták, durván megragadták a karját, és rángatták.

- Szerinted Pierre, mit hordanak a kvibli nők a szoknyájuk alatt? - vihogott az egyik, miközben körbeállták a kislányt.

- Nemtom, de asszem ugyanazt, mint a mi kis lelkes boszorkányaink. Tehát alig valamit.

A mind a hárman felröhögtek, majd a pulóveres fiú meglendítette a pálcáját (nézzük meg!), mire a kislány szoknyája a nyakába röppent. A röhögés még hangosabb lett, mivel a lány hiába próbálta könyökét a combjához szorítva visszakényszeríteni a feje körül lebegő ruhát. Egy ideig küzdött a megbűvölt vászoncsapdával, majd feladva a harcot leguggolt, karjait maga előtt védekezően keresztbefonta és remegve szipogni kezdett. Teljesen kimerült.

- Gyerünk! - nyerített az egyik fiú - Pierre, itt az idő! Néz má'! Majdnem kifeküdt, lökd gyorsan hanyatt! Ám az ocsmány kacaj hirtelen félbeszakadt, ahogy Albus megjelent az ösvényen.

- Elég! - kiáltotta - menjetek innen! - és meg sem állva két kezét hirtelen maga elé nyújtotta, mintha egy nehéz tárgyat lökne a pulóveres fiú felé. A fiú teste elemelkedett a talajtól és egy teljes szaltó és négy méternyi repülés után kiterült a földön. Hirtelen mély csend támadt. A másik két francia suhanc még fel sem ocsúdhatott, mire Albus előkapta a pálcáját és rájuk szegezte:

- Menjetek!

Ekkor a pálcát a didergő kislány felé fordította...

****

Dumbledore nem folytathatta, mert Miss Figg vidám hangja félbeszakította.

- Az én voltam! Az én voltam! Ez az én emlékem...

- Igen, igen. Tudja, máig sem tudom, hogy maga hogyan került oda.

- Édesanyám volt a roxforti küldöttség házimanóinak felügyelője. Nem akart olyan hosszú időre másokra hagyni, hát elvitt magával.

- Értem. Folytassam a mesét?

- Igen is meg nem is - válaszolta Miss Figg játékosan - hiszen már tudom a végét.

- Mondja hát maga, mi lett a vége - nézett rá szelíden az öreg varázsló.

- Varázsolt valamit a pálcával. És hirtelen melegem lett - nevetett Arabella - de nem csak a varázslat miatt - tette hozzá halkan.

- Tudtam én azt. - válaszolta mosolyogva Albus Dumbledore, lassan megsimítva ősz szakállát - Tudtam én...

Ennél többet egyikőjük sem akart mondani. Szeretettől csillogó szemekkel néztek egymásra és átadták magukat közös emlékeiknek.

Sokáig ültek aztán kéz a kézben.

Dumbledore törte meg a csendet.

- Bella!

- Tessék Albus.

- Nem haragszik, ha Bellának szólítom?

- Nem, sőt, kedvesnek tartom.

- Szeretnék valamit mondani.

- Hallgatom.

- Tudja... szóval... nem fogok összeomlani, ha nemet mond... de szeretném, ha az én párom lenne, kedves...

- Leszek.

Dumbledore mellét egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

Óvatosan az ajkaihoz emelte szerelme kezét, megcsókolta majd könnyedén az asszony fülébe lehelte, romantikusan.

- Tudja, Kedves, sok házasságot kötnek az idén a varázsvilágban, nagyon sokat. De biztos vagyok benne, hogy maga lesz a legszebb ara, Bella...

****
****