9. A falon túl

Maren, akit a város férfinépsége csak „Vöröske” néven ismert, a börtön rothadó szalmáján kuporgott. Kicsi volt a hely, a szalma és a láncok felhorzsolták kényes bőrét. Rézvörös hajába mocsok tapadt, és rettegve várta, mikor viszik vallatni. Még most se tudta elhinni, hogyan került ide.

Pedig olyan jól indult a nap. Dél körül ébredt, aztán meglátogatta két férfi, akiktől szép pénzt gombolt le. Aztán kényelmesen megebédelt, bár közben volt egy kis bosszúsága, mikor szobalánya reszketve berontott. Maren persze ráförmedt:

-Nadine, mondtam, hogy soha ne ronts be hívatlanul. Azt nem szeretem, tudod.

-Úrnőm, a … a … a feketeköpenyes… egy… egy…

-Megerőszakolt? –vágott közbe Maren. Ez volt az egyetlen, amit problémának elfogadott. Hátrafordult, és rámeredt a sápadt, remegő szobalányra.

-Na? Igen vagy nem?

-Nem… nem… csak…-hebegte a nő, ám váratlanul félretaszították. Helyében ott állt Samael, olyan barátságosan vigyorogva, hogy Marent kirázta a hideg és a félig megrágott étel majdnem kifordult a szájából. Végül kelletlenül sóhajtott.

-Megint zaklatsz? Már harmadszor ezen a héten! Miattad kellett szobalányt cserélnem, mert Anna kifutott a világból, ha meglátott! És ezt az újoncot is halálra ijeszted!

-Szegény! –sajnálkozott Samael. Ám a füligérő vigyor nem tette meggyőzővé ezt a kijelentést.

-És most megint egy kis szórakozásra vágysz? Hát tudd meg, hogy neked nem vagyok mindig kapható! És most tűnj el!

Azzal tüntetőleg hátat fordított, vissza a tányérja fölé. A következő pillanatban egy durva markot érzett a nyakára szorulni. Görcsösen megfeszült, de nem bírt szabadulni.

-Mi bajod velem, cicco rotto? Talán nem fizetlek meg eléggé? Vagy más természetű a problémád? Netán… az zavar, hogy nincs szemem? Az hátrányos megkülönböztetés lenne, della cicco. -Maren szinte a bőrén érezte a férfi vicsorát. Hiba volt felingerelni, ezt tudta, de hát Samael olyan furcsa. Az embernek a hideg futkos tőle a hátán. Van benne valami… nem emberi.

-Nem válaszolsz? –sziszegte a vak férfi. Megfordította Marent, és megrázta, mint egy rongybabát. Mintha csak az egyik bábuja lenne.

–Nem válaszolsz nekem?!-ordította, és a hangja kezdett ijesztően magasba kúszni-. Azt hiszed, nem vehetem el ingyen, amit akarok?! Erőszakkal?!

Maren a falig hátrált, arca sápadt volt, de hangja nyugodtan csengett:

-Emlékezz a Lovasokra, Samael! Még elegen vannak, hogy közbelépjenek, ha valahol valakit ártatlanul bántalmaznak. Ők erősebbek nálad.

-Ártatlan?! Te?! –Samael megvetése jeléül íveset köpött a padlóra-. Akkor én meg a Déli Szűzek főpapnője vagyok! –azzal kicsörtetett. Nem lehettek túl komolyak a szándékai, nyilván máshol járt a feje.

Maren megkönnyebbülve föllélegzett. Ám mint kiderült, megkönnyebbülése korai volt még. Az ajtón vadul zörögtek, majd meg se várva az ajtó kinyitását, durva léptekkel katonák csörtettek fel. A Vallatóház katonái. Meg se hallgattak Maren tiltakozását, aki végül csak tehetetlenül sikoltozott:

-Elárult az az átkozott boszorkánymester!

És tessék, most itt ül a szalmán, hallgatja a patkányok motozását, mert valaki megharagudott rá. Összébb húzta magán a rongyokat. Rettegett a vallatástól, és még inkább attól, ami utána következett: a kivégzés. Mert eddig a Vallatók senkinek se adtak kegyelmet. Hiába tudta magáról, hogy nem követett el semmi boszorkányságot – kivéve persze egy-két vágyfokozó főzet vagy szerelmi bájital elkészítését -, de hát az nem bűn! Vagy igen? Az se javított a kedélyállapotán, hogy a Vallatók állítólag igencsak találékonyak, ha kínzások kivitelezéséről van szó.

Ahogy így gondolkodott a különféle szörnyű lehetőségeken, mintha valami moccant volna mögötte a falban. Vagy a fal mögött. Valami, ami nagyobb volt egy patkánynál…

*****

Angela bent találta magát a sötét előcsarnokban. Oldalt egy hosszú pultnál három unatkozó őr állt, meg egy fekete taláros ember. Valami hivatalnok. Előtte nyitott könyv, nyilván abba jegyezte föl az elhurcoltak adatait. Ahogy Samael és Angela belépett, mindenki feléjük fordult. A hivatalnok roppant kelletlen arccal nézte őket. Samael a fal felé lökte Angelát, ő maga meg vidám léptekkel a jegyző felé indult. Egész magabiztosan lépdelt ahhoz képest, hogy vak.

Angela tétova pillantással figyelte a termet. Odalépdelt a simára csiszolt szürke kőlapokon a félköríves falhoz, de a jegyző hangját hallva megtorpant.

-Mit óhajt?- szólt a rideg hang. Angelát észre se vették. Biztos Samael csinált valamit, bár ha a mágus belépett valahová, óhatatlanul felhívta magára a figyelmet. Ha megszólalt, akkor meg aztán főleg.

Most éppen megállt a pult előtt, és széles mosolyt villantott a hivatalnokra. A barátságos gesztus olyan ijesztőre sikerült, hogy a jegyző hátrahőkölt, a katonák meg nyugtalan pillantást váltottak.

-Samael vagyok, la damian mio, örvendek a találkozásnak- mondta boldogan a mágus, és úgy vigyorgott, mintha meg akarná harapni a hivatalnokot. A kezén kissé roncsolt volt a bőr, az ujjai is görbén álltak. Ráadásul a balját nyújtotta, ami súlyos sértésnek számított errefelé. Hogy ebben mi a szándékosság, azt nem tudni. A jegyzőnek volt már dolga boszorkányokkal, csavargókkal, szajhákkal, rablókkal, de Samael túltett az összesen. És ez a patkányfogú vigyor…oldalt ezüstfogak… és a kezét ezekkel roncsolta össze, esett le hirtelen a hivatalnoknak. Gyorsan megköszörülte a torkát,és ügyet sem vetett a felé nyújtott kézre.

-Miért jött?- kérdezte hivatalos hangon.

Samael visszahúzta a kezét, és vigyora egy árnyalatnyit fenyegetővé vált.

-Egy barátom senyved a tömlöcben, és a patkányokat szórakoztatja. Bizonyos Jozefino. Hozzá jöttem látogatóba, la damian mio.

-Jozefino már a varjakat szórakoztatja-közölte tömören a jegyző-. Tegnap fölakasztották. Különben sincs fogoly-látogatás.

-Értem. Kár-kár. –Angela, nyisd meg a falat végre!!!- Kár, ha már a varjaknál tartunk –idiótán vihogott, amitől a katonák ideges pillantást vetettek egymásra.

A vihogás Angelára is serkentően hatott, finoman végighúzta a kezét a falon, mire az hang nélkül elfordult és mögötte sötét üreg tárult fel. Miközben besurrant, hallotta, ahogy az őrök Samaelt próbálják kitessékelni. Harciasnak próbálták magukat mutatni, de sütött belőlük a félelem.

Halkan nevetett, mikor a fal bezárult mögötte.

* * * *

Angela elindult a fal mögötti rejtelmes birodalomban. Sejtelmes alagút nyúlt el előtte, a sötétet halvány derengés világította meg. A kőfalon apró rések voltak, visszanézve látta, hogy a jegyző idegesen törli a homlokát egy kis kendővel.

Úgy éreztem, mintha a Vallatók előtt állnék-mondta a katonáknak-. Rémséges ez az alak, nem tudom, mivel hatott így rám.