Sámándob monoton dübörgése,
Elrepít egy távoli üvöltésbe.
Üvölt a természet, mert fogy az élete,
Mert a gyarló ember kikezdett ővele.
Azt hiszi okos, mert feltalált fejszét, láncfűrészt,
S pusztítja a fák, folyók, hegyek szellemét!
Egyéváltam rohanó folyókkal kik sírtak,
Beszéltem sikoltó fákkal kik hívtak.
Üvöltő farkasok velem futottak,
S az énemben mind mélyebbre jutottak.
Te nem érzed ezt ember, vak vagy, céltalan,
Rombolsz csak a pénzt hajszolod nyugtalan!
Csodálkozol, ha a természet fellázad,
Pusztító hurrikán viszi el házad!
Szökőár mossa el országod,
Földrengés veszi el családod!
Vedd észre ki vagy a világban,
Tanulj meg gyönyörködni egy apró virágban.
A természetben nem vagy más mint vendég,
Léted az időben csak egy múló emlék.
Ne haragítsd magadra a természet erőit,
Rádszakad a teher, te nem bírod, megőrít!
Tetteid felkorbácsolják az eget,
S tomboló vihar fenyeget.
A Földanya könnyében van minden haragja,
De ebben a könnyben van minden élet magja.