Véres képek

Nem is emléxem, h hogyan kerültem az ágyba. Mintha kiesett volna a zuhanyzás utáni pár perc. Vagy csak annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy már az ágyban vagyok. Ez a sok kérdés. Még mindig nem hagy nyugodni. És amikor csak tükörbe nézek, mindig felkavarom az emlékeket.

- A rohadt életbe! – szitkozódtam halkan, nehogy felébresszek valakit. Kikászálódtam az ágyból és a tükör elé léptem. Ismét megrohamoztak az emlékek. Minden.

- Ez így nem mehet tovább. Elegem van! Nem akarok emlékezni!

Lekuporodtam a földre, és a kezemmel átkulcsoltam a térdemet.

- Én segíthetek neked. – szólt valaki elmosódott hangon.

- Ki van itt? – pattantam föl azonnal a hang forrását keresve.

- Hidd el, nem fogsz megtalálni a szemeddel.

- Te biztos a démon vagy. Mutasd magad!

- Ezer örömmel. – mondta, de még ezek után sem láttam, hogy hol van. Csak tekergettem a fejemet jobbra, meg balra. Aztán megint megszólalt.

- Rossz helyen keresel. Nézz bele a tükörbe. – mondta, és belepillantottam a tükörbe. Nagyon meglepõdtem. Mellettem állt egy tetõtõl-talpig gyolcs csíkokba tekert lány, akinek csak a félig látszódott az arca. A jobb szemét takarta a múmia pólya. A bal szeme lila volt, és egy függõleges heg húzódott alatta – Végre megtaláltál.

- Mit akarsz tõlem?

- Csak segíteni. El akarod felejteni a múltat?*apró mosoly* Ha a tükörbe nézel, mindig megrohamoznak az emlékek? - már most tudtam, hogy meg fogom még bánni.

- Igen.

- Nagyon egyszerû a megoldás.

- Mi lenne az?

- Vágd…le…a…hajadat.

- Mii?? Soha!! Már kiskorom óta növesztem.

- Pont ez az. Mindig is ilyen voltál. Amikor csak belenéztél a tükörbe, mindig ezt láttad. – mondta, és a tükörképemre mutatott. Nem akartam beismerni, de igaza volt. Ha az életemet meg akarom változtatni, akkor a külsõmet is, muszáj. Kihúztam a szekrényem fiókját és elõvettem az ollót. Megfogtam a hajamból egy tincset, és az olló két pengéje közé szorítottam. Elkezdett reszketni a kezem.

- Nem tudom megtenni. – jelentettem ki.

- Hát, ha te nem, akkor, majd én. – suttogta, és átvette az uralmat a testem felett. És minden elsötétült…

***********

- Én ezt nem értem. Miért tette, amit tett? Ennek semmi értelme.

- Ez nem Yumiko volt. Hanem a démon.

- De nem úgy volt, hogy kordában tudja tartani az erejét?

- Úgy volt. De most mégsem.

Mi folyik itt? Hallottam, ahogy a többiek beszélgetnek a csukott ajtó mögül, de még nem fogtam fel, hogy mit mondanak. Meg sem bírtam mozdulni, csak csukott szemmel feküdtem. Nem akartam kinyitni a szememet. Nem tudtam, hogy milyen látvány fogad majd. Végül a kíváncsiságom felülkerekedett a félelmemen, és kinyitottam a szememet. Az ablakon át beszûrõdõ fény egy pillanatra elvakított. Miután a szemem megszokta a fényt, megpróbáltam felülni. Sikertelenül. A kezem és a lábam is hozzá volt kötözve az ágyhoz! *mi a…* Esélyem se volt kiszabadulni. Nagyon ki voltam merülve. Még megszólalni is alig bírtam, nemhogy széttépni a köteleket. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy valami éles tárgyat találjak. De helyette a szoba átrendezett állapota tárult a szemem elé. Teljesen padlót fogtam. A párnák széttépve hevertek a földön, mindenütt vérfoltok, a könyvek lapjai szanaszét, a szoba közepén egy véres kés. Ekkor vettem csak észre, hogy a kezem is csupa vér. Majd szép lassan megint minden elsötétült. Csak álltam a sötétben és vártam. Ekkor egyre közeledõ lépteket véltem hallani, majd egy éles fény láttam. A fény felöl Téa körvonalai, rajzolódtak ki.

- Téa. Mit keresel itt?

- Gyilkos… - suttogta Téa alig hallhatóan.

- Mi? Én? Gyilkos? De miért?

- Gyilkos… - ismételte, miközben egyre közeledett felém. És akkor megláttam az arcát! Teljesen fekete szemek, hatalmas és éles fogak. A szájából nyál csöpögött és gonosz fény csillogott a szemében. Ellenkezõ irányba kezdtem futni, de alig tettem pár lépést, már bele is ütköztem Yugiba.

- Yugi. Hála az égnek! Téából egy undorító szörny lett és… Yugi?

Yugi rám nézett. A szeme fénytelen volt, szája sarkából vér csöpögött, mellkasából egy kés állt ki.

- Gyilkos… - suttogta õ is elhaló hangon. Megpróbáltam hátrálni, de egy újabb hang ütötte meg a fülemet közvetlenül mögöttem.

- Tesókám… - súgta Bakura a fülembe. Nem fordultam meg. Éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét. Én pedig odanéztem… De megint nem azt láttam, amit akartam. Egy csontváz kéz markolta a vállamat. Sikoltva leráztam az üres csontokat, és megfordultam.

- Neeeeeeeee!!!!!!! – sikoltottam.

- Mi a baj, te gyilkos? Nem tetszik, amit látsz? – szólt Ai Bakura háta mögül. Csak a fél arca látszott, de ránézésre õ ugyanolyan volt. Aztán elõbújt Bakura mögül. Iszonyatosan nézett ki. A fél arcáról mintha lenyúzták volna a bõrt. Bal szeme helyén véresen tátongó üreg.

- Nee!! Hagyjatok békén!! – ordítottam, de csak jöttek utánam, én pedig rohantam a fény felé. Hirtelen kiértem a világosságra. Egy kopár forró sivatag kellõs közepén találtam magamat. Egy közeli szikla tetején Atem állt és integetett nekem. Bizonytalanul, félve lépdeltem felé. Amikor már csak 5 m-es távolság volt köztünk, megálltam és nem mentem tovább. Csak álltam és néztem õt. Semmi rémisztõt nem láttam rajta. 2 percig bámultuk egymást, majd Atem indult felém. De mintha minden lépés után egyre sötétebbé vált volna az arca. Becsuktam a szememet. Nem szerettem volna látni, hogy mi történik. Csak akkor nyitottam ki ismét, amikor Atem elõttem állt. Szép lassan néztem föl az arcára… Amikor megláttam elakadt a lélegzetem és majd kiugrott a szívem a helyérõl. El akartam rohanni, de a földbõl valami tövises növény nõtt, és rátekeredett a lábamra. Atem arca akár egy múmiáé, aszott volt és félelmetes. Egy hang sem jött ki a torkomon. Csak amikor megragadta a vállaimat onnan pedig a nyakamat.

- NEEEEEEEE!!!!!!!!! – sikoltottam, mielõtt ráfonódtak az ujjai a nyakamra.

Szabályos pánikroham kerített hatalmába. És felébredtem. Ki akartam szabadulni.

- Yumiko! Mi történt? – kérdezte Atem fölém hajolva. De nem tudtam megszólalni. Rázott a hideg, kiszáradt a szám, reszkettem. Atem azonnal eloldozta a köteleket.

- Megõrültél? Majdnem kinyírt! Te meg elengeded? – Téa volt az. Persze. Ki más lehetne.

- Nem én õrültem meg, hanem TE, ha azt hiszed, hogy kikötözve jobb neki. – vágott vissza Atem. Felültem és összekuporodtam az ágyon még mindig reszketve, és fel sem fogtam, hogy mi zajlik körülöttem.

- Téa, kérlek ne legyél már ilyen. – mondta hangsúlyosan Yugi. Téa pedig felhúzta az orrát, és távozott. Majdnem nekiment Bakurának, és a mögötte álló Ai-nak, akik a kicsit késve érkezte a szobába.

- Téának mi a baja? – kérdezte Bakura Atemtõl, aki csak megrázta a fejét, jelezve, hogy az idõpont nem alkalmas arra, hogy ezt megvitassák. Bakura vette a lapot, aztán felfedezett engem az ágyon és testvéri együttérzéssel közeledett felém. Majd felemelte a kezét, hogy megérintsen, de hirtelen mintha ismét csontvázzá változott volna én ellöktem a kezét, gyorsan lemásztam az ágyról és, mint egy rémült macska, a falhoz lapulva reszkettem tovább. Bakura arca tükrözte az érzelmeit. Szánalom keveredett a félelemmel. Ránéztem Ai-ra aki döbbenten nézett vissza, majd az õ arca is átalakult egy pillanatra az álomban látottá. Mind a ketten elkezdtek hátrálni, amíg a szobaajtóhoz nem értek. Ott Atemre néztek, aki bólintott, és Yugival együtt elhagyták a színt. Atem egyre közeledett felém. De olyan furcsán járt. Minden lépést óvatosan tett meg. Nem tudtam hova menni. Innen már nincs menekvés. Végem van. El akartam rohanni. Menni, menni… minél messzebb. De nem tudtam tovább. Elfogyott a menekülési esély. Atem pedig egyre közeledett. A kezembe temetettem az arcomat, hogy ne lássam a véget. Éreztem, hogy Atem leül mellém. Görcsösen felkészültem a halálra. De Atem nem bántott, hanem átölelt. Felé fordítottam a fejemet. Nem volt mitõl félnem. Könnyek szöktek a szemembe a megkönnyebbüléstõl. Atem halványan mosolygott. Perceken keresztül néztük egymást, és közben lenyugodtam.

- Sajnálom… - suttogtam.

- Miért? Mit?

- Ahogyan viselkedtem. Az az álom…

- Yumi. Te lázas vagy. – mondta Atem elterelve a szót az álomról.

- Nem érdekel.

- De le kéne feküdnöd.

- Nem nem nem. Nem akarok megint találkozni velük!! Neem. – fakadtam ki, és szorosan átöleltem Atemet.

A bal kezemen valami forró folyt végig. Azonnal elengedtem és ránéztem a kezemre. Vér folyt róla. Megint hátráltam. Ránéztem Atemre. Bal kezét az oldalához szorítva próbálta elállítani a vérzést.

- Mi… történt… veled? – kérdeztem halkan.

- Hát… a démon felülkerekedett rajtad, és…

-… rádtámadtam. – fejeztem be.

- Igen.

- Azzal a késsel? – kérdeztem a „gyilkos” eszközre mutatva.

- Igen.

- Gondolom nem, megsebezni akartalak. Hanem megölni.

- Ne beszélj már úgy, mintha te lennél a démon!

- El kell mennetek innen.

- Tessék? Hagyjalak egyedül? Megõrültél?

- Nem érted?!! Itt nem csak rólad van szó!! Hanem rólam is!! Szerinted mit tennék, ha a drágalátos démonkám kinyírna téged? – kiabáltam. Atem megrökönyödve nézett rám. Óráknak tûnõ percekig néztük egymást. Végül Atem megtörte a szemkontaktust és kinézett az ablakon.

- Tényleg azt hiszed… - felkaptam a fejemet. Még mindig az ablakon nézett ki. - … hogy engem … - *rámnéz* - … olyan könnyen ki lehet nyírni? – fejezte be végül és egy furcsa félmosoly jelent meg az arcán. Erre nem tudtam mit válaszolni.

- Amikor a démon rámtámadt, éppen aludtam. Ha csak egyetlen másodpercet habozok, akkor valszeg most nem beszélhetnénk. De itt vagyok. Vajon miért? Mert szerencsém volt?

- Mit akarsz ezzel?

- Csak azt akarom, hogy végre bízz meg bennem!

- Hogy? Azt sem tudom, hogy ki vagy… – suttogtam. Atem nem szólt. De látszott rajta, hogy rosszul esett, amit mondtam. Szótlanul elindult az ajtó felé. Még fel sem fogtam, hogy mekkorát hibáztam. Atem a pillantásomat kerülve haladt el mellettem. És amikor már a hátam mögé ért, megszólalt.

- Én sem tudom, hogy ki vagy valójában. De megbíztam benned.

Ezek a szavak nyílként hatoltak a szívem legmélyére. Könnycseppek gördültek végig az arcomon. Hirtelen megfordultam, hogy minden elmondhassak Atemnek amit már elõbb el kellett volna mondanom, de már nem volt a szobában. Átrohantam a szobájába, de az teljesen üres volt. Lerohantam hát a lépcsõn, hátha a többiek látták. Yugi és Téa épp beszélgettek. Bakura és Ai nem voltak ott.

- Atemet nem láttátok?

- Nem. De nem veled volt?

- De igen, csak… nem lényeg. – mondtam végül és kirohantam a házból. Pechemre. Bakura és Ai a hintaágyban egymás karjai közt ülve csókolóztak, én meg megzavartam õket.

- Ehh bocsika a zavarásért, csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem láttátok-e véletlenül Atemet.

- Nem.

- Értem. Akkor nem is zavarok tovább.

Atem hol vagy? Rohantam vissza az emeletre, hogy még egyszer megnézzem a szobájában. Már épp nyúltam volna a kilincsért, amikor ismeretlen hangokat hallottam az ajtó mögül.

- Ha a szép szó nem hat, akkor erõszakkal fogunk visszavinni. – mondta az ismeretlen. Én úgy hallottam, hogy nõ nemû az illetõ.

- Szakadjatok le rólam, mert nem fogok vissza menni. Akkor sem, ha egy egész hadsereget küldötök. – mondta Atem.

- Megfizetsz még ezért a kijelentésedért!

- Heh! Nem félek tõletek! Sem a büntetéstõl. Csak egy új esélyt akartam, de persze azt nem érdemeltem ki. Nem elég, hogy feláldoztam az életemet, ááá dehogy elég. Távozz innen Néith!

- Hogy merészelsz így beszélni velem?

- Nagyobb a hatalmam a tiédnél! Vagy menj el most vagy vállald a következményeket.

- Rendben. Elmegyek. De nem most hallottál rólunk utoljára.

Bekopogtam. Tök csend.

- Atem! Tudom, hogy ott vagy. – még mindig semmi válasz – Sajnálom, amit mondtam. Teljesen igazad van. Nem ismersz, de mégis megbízol bennem. Ha akarod, most rögtön elmesélem az elsõ bukásomtól, a lopásokon át az egész életemet. Hazudságok, és szépítés nélkül. – még mindig csend. – Gyerekkoromban a szüleim mindig dolgoztak és sosem volt rám elég idejük. Mindig a szomszéd vigyázott rám, szinte egész nap. Ezért teljes szeretethiányban nõttem fel. Az iskolában a jó sporteredményeim miatt versenyeken vettem részt, ahol nagyon jó helyezéseket értem el. Büszke voltam magamra. Minden idõmet a sportolásnak akartam szentelni, ha már anyáék úgysem foglalkoznak velem. Túlhajszoltam magam és egy szívritmus zavar miatt kórházba kerültem, ahol megmondták, hogy soha többé nem sportolhatok versenyszinten. A karrierem kettétört. Nem maradt nekem más, csak az emlékek. 13 éves koromban egy bandába keveredtem, ahol lopásra kényszeríttettek. A buszokon kellett kirabolnom az embereket. Egyszer sem kaptak el. Késõbb és én is kezdtem élvezni. Egyre nagyobb tekintélyem lett. Mindenki a „zsebtolvajlás királynõjének” szólított. Ez így ment tovább addig, amíg el nem kezdõdtek a párbajkártya versenyek. Akkor szüneteltettem a dolgot. Amikor megnyertem a bajnokságot, akkor éreztem magam a legboldogabbnak. De a banda a sikeremet is kihasználta. A versenyt a KC rendezte. A fõdíjat pedig maga Seto Kaiba adta át nekem. A többiek megpróbáltak rávenni, hogy lopjam meg Kaibát, de én nemet mondtam. Elég rendesen megvertek az engedetlenségemért. Akkor döntöttem el, hogy abbahagyom. Találtam új barátokat, és vártam, hogy elfelejtsek mindent. Ez a teljes igazság. Ezek után megértem… ha nem akarsz látni többé. Jobbat érdemelsz nálam. – még mindig csend. Az emlékek és Atem szótlansága ismét könnyeket csaltak a szemembe. Zokogva mentem vissza a szobámba. Beestem az ágyamba, és egy párnát átölelve zokogtam tovább.

- Mekkora egy hülye liba vagyok! Mindenkinek tönkreteszem az életét! Miért is születtem meg?!

Kattant az ajtó kilincs. Gyorsan odanéztem. Atem volt az. A tekintete komoly volt és egy kicsit rideg is. Odalépett hozzám.

- Ezt most fejezd be! Hogy kérdezhetsz ilyet, hogy miért kellett megszületned?

- De így mi értelme az életnek?

- A szenvedés gyakran csak egy lepel, ami a boldogságot takarja. Az emberek nem értékelik az élet apró örömeit. Egy-egy csalódás után hajlamosak azt hinni, hogy többé, már nem lesznek boldogok. Egyébként nehogy azt hidd, hogy én olyan makulátlan vagyok. Szerintem szörnyûbb a múltam, mint neked.

- Ezt nem mondod komolyan.

- De. Teljesen komolyan mondom. Anyám belehalt a szülésbe. Így apám nevelt fel. És hát egy apába nem sok anyai ösztön szorul, ezért én is totális szeretethiányban nõttem fel, pont, mint te. A palotában a gyerekek nem akartak velem játszani, mert féltek tõlem. Az egyetlen barátom Mana volt. Egy barna hajú, állandóan mosolygó, kicsit dilis, de kedves csaj. Akkor még normális voltam. Viszont apám halála mindent megváltoztatott. Magamba fordultam, kegyetlenné váltam. Hidegvérrel végeztettem ki az ellenségeimet. Sok ellenségem volt. Köztük Tolvaj Bakura is. Õ volt az egyetlen, akit nem sikerült elkapni. Mindezek ellenére, amikor a népemet Zork fenyegette, habozás nélkül hajlandó voltam feláldozni az életemet. Ezzel a tettel váltottam ki a jegyemet a Holtak Birodalmába. De nem juthattam el oda, mert az Ezeréves Kirakóba zárták a lelkemet. Így találkoztam Yugival, aki teljesen megváltoztatott. És miután visszamentem a Holtak Birodalmába, minden vágyam az volt, hogy újra a barátaimmal lehessek. Tudom, hogy furcsán hangzik, de így van. És valójában nem az istenek… - kezdte Atem, de nem bírta befejezni, mert furcsa zajokat hallottunk lentrõl. Elõször, mintha csapódott volna az ajtó, aztán sikítások, és kiabálás. Rohantunk le, hogy megnézzük, mi történt…

Ramira megjegyzése: Yumiko lázálma valójában az én álmomon alapszik. Továbbá, ha 12 éven aluli vagy, kedves olvasó, akkor utólag közlöm veled, hogy ezt a fejezetet lehet, hogy nem kellett volna elolvasnod XD