Higgy!
Higgy varázsos önmagadban,
szárnyalj szélnél szabadabban,
jeges télen higgy a nyárban,
esőben a szivárványban.
Higyj ha nem hisz benne senki
ha jobb volna elfeledni,
régi napok szép emlékét
nyári alkony piros fényét.
Hinni kell, ha összetörnek
gonosz lelkek meggyötörnek,
ha átkoznak gonosz nyelvek
nem szeretnek, nem ismernek,
mert ha nem hisz többé senki,
álmainkat elfeledni,
a csodákat eltemetni
jaj az ember kénytelen.
Nem lesz többé semmi sem.
Hamvába hal a varázslat,
táltos dobon sosem szállhat,
szárnya törik a tündérnek,
sírból a halottak kélnek,
csontkarmukat feléd nyújtják.
nincs segítség, nincs biztonság.
Mitől csak a hited védett,
csontdémonok, hideg rémek,
világodat elözönlik,
halálodat így köszöntik.
Rabszolgája lész a holtnak,
búcsút inthetsz napnak, holdnak,
örökláncok leigáznak,
ha a mesék nem vigyáznak.
szállj a szélnél magasabban.
csókold meg az öreg holdat,
távoltartja ő a holtat.
világok kapuját őrzi
míg ősregéit meséli.
Mert a mesék, csodás álmok
megfojtják azt ami álnok
Hinnem kell hát a mesékben,
minden éjjel megidézem
vén sámánok szellemét.
tanulom az őszenét.
Mert ha egyszer elfeledjük,
világunkat eltemetjük
legyőznek az árnylidércek
gyermekeid éjjel félnek,
ha meséid nem védik meg
világlátó szép szemük.
holttá válik életük.
A Holtak Himnusza
Élt egy ember,
Innen nagyon messze,
Szerette az éjszakát,
A megnyugtató sétákat.
A Holddal együtt táncoló,
Kis bogárkákat.
Eltévedt a sötétben,
Az erdő legmélyebb helyében,
Érezte, hogy követi őt valaki az éjben.
Menedéket keresett,
Mit megtalált,
Egy barlang pislákoló fényében.
Amint belépett, a fény kihunyt,
És az emberre rettegés fátyla borult.
Némán állva hallotta,
Egy titokzatos ének szomorú dallamát.
A dalban,
Ezer lélek elfojtott sikolyát.
Érezte, ahogy elhagyja minden ereje,
Összeesett, és látta a dal forrását:
Több ezer oszlásnak indult szellem
Énekelte a Halál gyilkos dalát.
Ha egy sötét és félelmetes
Barlangban jársz,
És hirtelen megállsz,
Csak reménykedhetsz,
Hogy nem hallod meg,
A Holtak Himnuszát!