A tehetetlenség érzése rosszabb volt, mint élete során bármi egyéb.

Fojtogatta.

- Engedj el - mondta fenyegetően halkan.

- Nem.

- Engedj el, vagy nagyon meg fogod bánni!

Draco vetett egy gúnyos pillantást felé, amibe jó adag öntudatlan lenézés

is keveredett, aztán belekortyolt az italába.

Hermionéban elpattant valami ettől a pillantástól. Nekirontott Dracónak

és lekevert neki egy pofont.

Draco döbbenten nézett a nőre, ám Hermione szemmel láthatóan nem elégedett

meg ennyivel. Kezét újabb ütésre lendítette, de ekkor Draco hátrarántotta

a fejét, és utána elkapta Hermione csuklóját. Hermione megpróbálta kirántani

magát a szorításból, de kísérlete meddőnek bizonyult. Másik kezét ökölbe

szorítva gyomorszájon vágta Dracót. A férfi meggörnyedt, ekkor Hermione

ökle az arcát találta el. Draco mintha magához tért volna az ütéstől,

elkapta Hermione másik karját is. A lány a térdével megcélozta Draco

ágyékát, de ekkor már a férfi résen volt, eltolta magától.

- Elég! - szólt rá. - Hermione, elég volt!

Ám mintha a falnak beszélt volna. Karjai használhatatlanok lévén Hermione

a lábát használta. Draco nem győzött eltáncolni előle.

- Csillapodj!

- Megöllek, te szemét! - kiáltotta a nő magából kikelve.

Draco látta, hogy Hermione egyre jobban belelovalja magát a dühbe, és

szép szóval már nem lehet lecsillapítani. Elengedte hát a lány karját,

és egyetlen ütéssel elkábította.

Hermione úgy dőlt el, mint akit letaglóztak, de nem esett a földre,

mert Draco elkapta. Az ágyhoz vitte, ráfektette, utána töprengett egy

ideig, majd magára hagyta az eszméletlen nőt. Nem tudta, mikor fog magához

térni, de úgy gondolta, jobb, ha ő akkor nem lesz jelen.

Hermione most sokkal

gyorsabban tért magához, mint az előző alkalommal. Tudta, hogy hol van,

és azt is, hogy hogyan került oda.

Megütött - gondolta. Valahol mélyen tisztában volt azzal,

hogy nem hagyott Dracónak más választást, de igyekezett figyelmen kívül

hagyni ezt a tényt. Haragudni akart Dracóra. Haragudni, mert elrabolta,

haragudni, mert megütötte. Haragudni és gyűlölni. Draco tehet arról

is, hogy ez nem megy maradéktalanul.

Hermione tökéletesen tisztában volt azzal, hogy amiket a férfi a háborúról

és annak valószínű kimeneteléről mondott, az az utolsó szóig igaz. Nem

csak azért, mert Draco sohasem hazudna neki - még ebben sem, - hanem

azért is, mert a Főnix Rendjében, amelynek Hermione is tagja volt, gyakorlatilag

ugyanígy látták a helyzetet. Mégsem adták fel a reményt, mert akkor

akár öngyilkosok is lehettek volna, bár ha jobban belegondoltak, az

ellenállás, a harc felvétele már önmagában is felért egy öngyilkossággal.

Mégsem tehettek mást. Fel kellett venniük a kesztyűt, amit Voldemort

elébük dobott, mert nem tudtak volna szolgaságban élni, és nem tudtak

volna nyugodtan meghalni sem, ha nem használják ki az utolsó lehetőségüket

is, amit a harc jelentett.

És őt most megfosztotta Draco ettől a lehetőségtől. Nem harcolhat.

Hermione egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy nem érdekli Draco

indoka, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem igaz. Csak szét kellett néznie

ebben a szobában - vagy inkább teremben, - hogy a férfi mennyi odafigyeléssel,

mennyi gyöngédséggel bélelte puhára, kényelmesre ezt a fészket. Hermione

önkéntelenül is ellágyult attól, hogy milyen mérhetetlenül szereti őt

ez az ember.

Rabkalitka - próbálta megkeményíteni magát. - Akármilyen

pihe-puha, attól ez még rabkalitka. És ez igaz is volt. De furcsamód

azt is látta, hogy ez a kalitka nem csak az ő távozását van hivatva

megakadályozni, hanem mások eljutását is őhozzá. Itt nem bánthatja az

ellenség. Itt nem ölhetik meg, hiszen a csata messze elkerüli őt, és

a szolgaságból is kimarad, hiszen Voldemort és a csatlósai azt sem fogják

tudni, hogy ő életben van.

Egy halálfaló van csupán, aki rabszolgaságban tarthatja, de Hermione

azt is tudta, hogy az a halálfaló valójában az ő rabszolgája.

Jaj, Draco! - sóhajtott fel a nő gondolatban. - Gyűlölet

árnyékában született a mi szerelmünk…

Draco estefelé tért

vissza. Bátortalanul állt meg az ajtóban és óvatos kérdéseket tett fel

Hermione egészségére, kedélyére vonatkozóan. A nő szűkszavúan felelt,

modora hűvös volt, távolságtartó és kimérten udvarias.

Draco másnap beljebb merészkedett, és azt követően még beljebb. Úgy

látszik, rájött, hogy Hermione ugyanúgy nem akar több kínos jelenetet,

mint ő. Óvatosak voltak egymással, mérhetetlenül óvatosak, mint két

párbajozó, akik megpróbálják az összecsapás előtt felmérni az ellenfél

erejét és gyengeségét.

Beszélgetéseik semleges témákról folytak, és általában Draco kezdte

őket. Először mindig Hermione hogyléte iránt érdeklődött, utána afelől,

hogy megfelelnek-e a nőnek a felhalmozott könyvek, videók, CD-k, tetszik-e

neki a bútorzat, elégedett-e az ellátással. (Az ételt egy kis felvonón

keresztül kapta, amibe Hermione is bele bírt volna bújni. Draco azonban

még az ideérkezése kezdetén jónak látta szinte félvállról odavetve közölni,

hogy a felvonó másik végén olyan varázslat van, ami úgyis visszavetné

a nőt ide, és semmivel sem lehet kijátszani. Hermione ezek után csak

egyszer próbálkozott így a szökéssel, és a kék-zöld foltokon kívül azt

a tapasztalatot is megszerezte, hogy érdemes megszívlelni a férfi figyelmeztetéseit.)

Ha bárki hallotta volna őket beszélgetni, azt gondolhatta volna, hogy

közömbös ismerősök.

Ha azonban valaki a gondolataikba látott volna…!

A várakozás feszültségével együtt a köztük lévő távolság is egyre nőtt,

és nem csak az a veszély fenyegette őket, hogy egyszer kirobbannak,

hanem az is, hogy hajdani szerelmük emléke is elenyészik bennük.

Azon a bizonyos napon

még feszültebbek voltak, mint valaha. Ebben Draco volt a ludas, ő lépett

be úgy, hogy szinte izzott körülötte a levegő. Hermione természetesen

azonnal megérezte ezt; azoknak az embereknek, akik el vannak zárva a

világtól, nem kapnak híreket, hihetetlen mértékben kiélesedik az érzékük

minden aprócska változás felfogására. Ettől függetlenül megpróbáltak

a szokásos semleges témáikról társalogni, de maguk sem vették észre,

hogy mennyivel többet hallgatnak, mint beszélnek.

Egy idő után Draco felkelt, hogy távozzon. Ahogy az ajtó felé ment,

egy pillanatra tétován megtorpant, aztán mégiscsak folytatta az útját.

Ekkor szólt utána Hermione:

- Holnap reggel indulsz a csatába?

Draco megállt, de még nem fordult vissza.

- Nem - felelte. - Ma este.

- Este?

- Éjjel indítjuk a támadást.

- Na persze - köpte a szavakat gúnyosan Hermione. - El is felejtettem.

A halálfalók sötétben támadnak, mert félnek a fénytől.

- A sötétség védelmet ad - fordult szembe Draco a lánnyal. - És ott

van a meglepetés ereje. Ezzel minimálisra tudjuk csökkenteni a veszteségeinket.

- Azt hiszed, a fehér mágusokat meg tudjátok lepni? Mert akkor ostoba

vagy! Harryék várnak benneteket!

- Felkészületlenebbek, szervezetlenebbek és gyengébbek, mint mi.

- Csak vigyázz, nehogy kellemetlen meglepetésekkel találd szembe magad!

- Le fogjuk győzni Potteréket.

- Haha! - nevetett fel csípősen a nő. - Eddig még mindig ő győzött le

benneteket!

- Melyikünket szeretnéd holtan látni, Hermione? - kérdezte összehúzott

szemöldökkel Draco. - Pottert vagy engem?

Hermione elsápadt.

- Csak az igaz ügy győzelmét szeretném látni - hátrált egy lépést, mintha

a kérdés megütötte volna.

- Győzelmet tudok garantálni - bólintott hidegen a férfi. - És halottakat.

Hermione még egy lépést hátrált. Ám amikor Draco ismét kifelé indult,

utánaszaladt.

- Várj! - ragadta meg a férfi karját. - Vigyél engem is magaddal!

- Az én oldalamon? - érdeklődött Draco.

- Nem…

- Az ellenfelem akarsz lenni? Beláthatod, hogy ezt nem hagyhatom - rázta

meg a fejét a férfi.

Hermione szeme dühösen villant, miközben lehullott a keze Draco karjáról.

- Gyáva vagy! Nem mersz szembenézni velem, ha nem vagyok védtelen!

- Az ellenségeimet meg szoktam ölni - mondta kissé lenézően a férfi.

- Jobb, ha maradsz.

- Harry vagy Ron fél kézzel is elintéz téged!

- Elhozom neked a fejüket - vetette oda Draco, azzal most már végérvényesen

elindult kifelé.

- Malfoy! - kiáltotta a nő, és utánavetette magát, ám az ajtó túloldalán

lévő varázslat őt visszalökte.

- Malfoy! - sikította Hermione, miközben a hátsó fertályára esett.

A férfi ment tovább.

- Draco…! - suttogta Hermione, miközben négykézláb az ajtóhoz kúszott.

A férfi megtorpant. Visszanézett. És tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni

ezt a látványt, ahogy a nő ott térdel az ajtófélfába kapaszkodva, és

az arca maga a megtestesült kétségbeesés.

Három nap telt el.

Három kínkeserves nap. Kipárnázott kalitkájában Hermione semmiféle hírt

nem kapott. Ó, mennyire szeretett volna most szabad lenni, éhezni, fázni,

szenvedni akár, de kinn lenni most, és tudni, hogy mi történik! Ki nyerte

meg a háborút? És mi lett a vesztessel? Kik hullottak el, kik sebesültek

meg? Mi lett Harryvel és Ronnal?

Mi lett Dracóval…?

És nem tehetett róla, de gondolatai között rengeteget szerepelt az is,

hogy mi lesz saját magával. Ha Draco meghalt, bárkik győztek is, megtudja-e

egyáltalán valaha valaki, hogy ő itt van? Fogalma sem volt, hogyan kerül

hozzá az étel; varázslattal-e, vagy a házimanók által, és azt sem tudta,

hogy Draco nélkül mindez az ellátás vajon meddig tart. Nem félt önmagában

a haláltól, de az éhhalál gondolata jeges iszonyattal töltötte el. Azért

elpusztulni, mert ELFELEJTETTÉK,

ez olyan végtelenül megalázó. Ha Draco halála az ő éhhalálát hozza magával,

akkor átkozott legyen Malfoy csontja, bárhol is porladjon. De ha gondoskodott

is róla… Draco halála olyasvalami-e, amit kívánnia kellene, vagy szabad-e

imádkoznia, hogy ne történjen meg?

Azt mondta Malfoy, hogy elhozza neki Harry és Ron fejét… Átkozott legyen,

ha megpróbálja!

Ha esetleg Ron nem is, de Harry elbánhat vele… Ó, kerülje el messzire

a csatában!

E három nap alatt Hermione végigélte a pokol összes kínját. Alig aludt,

alig evett, csak sírt, imádkozott és rettegett.

- Hermione…

Olyan lágy volt a suttogás, mint a hajnali szél. Vagy csak, mert a tengerről

álmodott?

- Hermione…

Az álomtól még kábán nyitotta ki a szemét.

- Draco? - kérdezte az ágya előtt térdeplő alaktól. Ó, igen! Ő volt

az! Hermione hirtelen teljesen felébredt és izgatottan ült fel.

- Élsz? Egyben vagy? Nem sebesültél meg? Ki győzött? Hol van Harry?

Mi lett Ronnal? Beszélj! - rázta meg ijedten a férfi vállát. Draco olyan

szomorúan néz rá… Miért?

- Te hogy vagy? - kérdezett vissza a férfi. - Sápadt vagy. Karikás a

szemed. Nem tetszel nekem.

- Hogy én? - kiáltott fel Hermione berzenkedve. - KI

GYŐZÖTT?!

Draco felült az ágyra, félig szembefordulva a nővel, kezébe fogva a

lány kezét. Nem kapta el a pillantását Hermione tekintetének kereszttüzéből.

- Mi - mondta végül.

Hermione megremegett. Ez volt a harc lehető legvalószínűbb kimenetele,

ő mégis az utolsó pillanatig reménykedett.

Hiába.

- A… veszteségek? - kérdezte elcsukló hangon.

- Dumbledore…

- Voldemort ölte meg?

- Nem. Vagy tízen gyűrűbe vették, de már azelőtt több soron megsebesült.

- Értem… Harry?

- Vele a Nagyúr végzett.

Csönd. Aztán…

- Ron?

- Vele az apám, Mr. Weasley után.

- Mr. Weasley…?

- Meghalt Mrs. Weasley is. Meg az ikrek. Ginny… Bill…

- Úristen! Ez majdnem az egész Weasley család!

- Nem majdnem.

Hermione szeme kerekre tágult. Az EGÉSZ

Weasley család!

És még nem ért véget. Draco halk, monoton hangon sorolta a közös ismerősöket,

akik haláláról tudott. Évfolyamukon gyakorlatilag az összes hajdani

griffendélest, hollóhátast, hugrabugost, és folytatta a többi évfolyammal,

a Rend-tagokkal, az aurorokkal… Hermione kábán ült ott, agyára úgy záporoztak

az újabb és újabb nevek, mint valami súlyos kövek. Az élete… az egész

eddigi élete veszett oda.

Ordítani, sírni szeretett volna, de nem bírt. Túl nagy volt a vesztesége,

semhogy megkönnyebbülést szerezhetett volna néhány könnycsepp árán.

És Draco egyre csak sorolta a neveket…

- A mi veszteségeink is érdekelnek? - hallotta valami tompa ködön át

a férfi hangját.

- Voldemort meghalt? - kérdezte valaki izzó gyűlölettel az ő hangján.

- Nem. - Érdekes, milyen élesen csattant a válasz, pedig Draco eredetileg

olyan lágyan, szinte mentegetőzve mondta ezt.

- Él a kígyó. Él az apád. És élsz te. A többi nem érdekel - állt fel

a nő és odament az ablakhoz. Kinézett, de nem látott semmit.

- Gyűlölsz engem? - kérdezte sokára Draco. Hermione nem felelt, ezért

a férfi hozzátette: - Több soron én is megsebesültem. Az egyik elég

súlyos volt.

Csönd.

- Nem aggódtál értem?

Hermione nem felelt. Draco kezdett dühös lenni.

- Meghalt Crak. Meghalt Monstro. Meghaltam kis híján én is. Miránk egy

gondolatot sem pazaroltál?

És hogy még mindig nem kapott választ, döngő léptekkel a lányhoz ment,

és a vállánál fogva maga felé perdítette. Bele akart üvölteni az arcába,

de…

Hermione nem sírt. Egyetlen könnyet sem ejtett. De nem volt itt, csak

a teste, lelke most a csatamező fölött szállt, és sorra járta a holtakat,

akiket ismert, akiket szeretett, akikkel együtt kellett volna meghalnia.

De ő életben maradt, egyedül ő.

Mit tehet az élő a holtak között? Csak egyet.

Hermione könnytelen, tágra nyitott szemmel temetett.

Vannak kilátástalannak

tűnő helyzetek. Ilyenkor hősök-e azok, akik meghalnak, és gyávák-e azok,

akik életben maradnak? Kit kell inkább sajnálni vállalt vagy rákényszerített

sorsáért?

Gyenge-e az, akire életet mértek?

Mi tehet az ember, ha élnie kell?