Találkozás

Hova lett az az átkozott

kulcs? Bárhogy kotorászott a táskájában, nem találta. Egész biztos

lecsúszott a táska aljába, és ki kellene borítania az egészet, hogy

rábukkanjon. Hermionénak azonban ehhez semmi kedve nem volt. Már kapta

volna elő a varázspálcáját, amikor észrevette, hogy a szomszéd néni

résnyire nyitott ajtónál leskelődik.

- Jó estét, Mrs. Grimm! - köszönt rá.

Az idős hölgy kintebb nyitotta az ajtót.

- Jó estét, Miss Granger! - köszönt vissza kissé kelletlenül a lelepleződése

miatt. De Hermione ismerte már az öregasszonyt, leskelődése nem bántotta.

- Hogy van ma? - érdeklődött kedvesen. Ezzel indította el a szokásos

negyedórás-félórás szóáradatot, amely csak úgy dőlt idős szomszédjából.

Mrs. Grimm egész álló nap leskelődött és gyűjtötte a híreket, ám az

ilyesmi csak akkor élvezetes, ha valakivel meg lehet osztani. De Mrs.

Grimm régen eltemette a férjét, gyermekei nem voltak, a házban pedig

senkit nem érdekeltek a pletykái. Valójában Hermionét sem, de kedvelte

az öregasszonyt, és sajnálta is egész napos magánya miatt. Esténként

negyedóra, félóra, ennyit igazán megtehet érte! Hallgatta, bár tudatáig

nem hatolt el, mit is mondott az idős hölgy, bólogatott, mosolygott,

szörnyülködött, és ez Mrs. Grimmet szemmel láthatóan tökéletesen ki

is elégítette.

- De látom, kedveském, nagy pakkokkal van, én meg itt csak feltartom,

jó éjt, kedveském! - hangzott el Mrs. Grimm utolsó mondata egy lélegzetvételre,

ami el is hatolt Hermione tudatáig.

- Jó éjt, Mrs. Grimm! - búcsúzott ő is, és mosolyogva várta, hogy

becsukódjon végre az ajtó az özvegyasszony mögött. Akkor feltűnés

nélkül hátat fordított Mrs. Grimm ajtajának, hogy az idős nő a kukucskálóból

se láthassa tevékenységét, előkapta a pálcáját, rászegezte a táskájára,

és halkan suttogta:

- Invito kulcs!

A lakáskulcs végre Hermione kezébe pattant. Ám mielőtt használta volna,

a pálcáját rászegezte az ajtóra, és elsuttogott még egy-két varázsigét.

Mind a védelmi rendszerét hatástalanította. Csak ezután csörgette

meg a kulcsot, mintha most találta volna meg, és nyitotta mugli módszerrel

is a zárat.

Valóban rengeteg csomag volt nála, hiszen aznap végezte el a szokásos

heti bevásárlását is, ezért nem vesződött azzal, hogy azonnal becsukja

az ajtót, hanem a konyhába ment. Valójában túlzás lett volna külön

konyháról beszélni, hiszen gyakorlatilag az egész lakás egy légtérből

állt, csupán a fürdőszobát választotta el egy vékonyka fal. Ám a parányi

konyha munkaasztala mögötti rész a szoba felől bárpultnak tűnt, ezt

a benyomást erősítette a négy bárszék is, ami kissé bizarr látványt

nyújtott, tekintve, hogy a szobát viszont egy hatalmas, polcokkal

és éjjeliszekrényekkel körbebástyázott ágy uralta. A polcokon és a

szekrényeken mindenütt könyvek, könyvek és könyvek, és egy-két ottfelejtett

bögre, jelezve, hogy a ház lakója itt rendezte be a kuckóját, ahol

leggyakrabban tartózkodik. Valójában pont e miatt az ágy miatt bérelte

ki a lakást.

Rendezetlenül leszórta a csomagjait, leeresztette válláról a kabátját,

és már félúton volt a karján, amikor a bejárati ajtó szép lassan becsukódott.

A konyha irányított fénye miatt csak egy kezet látott a kilincsen,

maga az alak, aki az ajtó mellett állt, sötétbe veszett.

Hermione megdermedt. A saját kabátjával maga kárhoztatta tétlenségre

a kezét, és nem bízott abban, hogy az idegen türelmesen kivárná, amíg

ő végérvényesen kibújna a kabátjából és felkapná a pulton heverő pálcáját.

Viszont így sem maradhat, ebben a védtelen helyzetben. Mitévő legyen

hát?

- Ha már szóba elegyedsz azzal a mugli vénasszonnyal, legalább figyelhetnél

rá - szólalt meg egy bársonyosan mély hang.

Hermione összerezzent. Ismerős volt ez a hang.

Az alak közben előrébb lépett, és bár nem világította meg teljesen

a fény, ahhoz elegendő volt, hogy Hermione lássa, valóban ő az.

- Draco - suttogta vértelen ajkakkal.

- Megmondta, hogy egy idegen fiatalember mászkált ma a lépcsőházatokban.

Magas, szőke, fekete ruhában, és olyan hátborzongató volt - idézte

gúnyosan elhúzott szájjal.

- Draco! - A kabát végre végigcsúszott a karján, és a földre hullott,

de Hermione még mindig tehetetlenül bámult egykori kedvesére.

- Igen. Én vagyok. Nem hiszel a szemednek? - kérdezte az ifjú azzal

a gunyoros arckifejezéssel, ami réges rég annyira dühítette Hermionét.

- Hogy kerülsz te ide? - kezdte megtalálni a lány a hangját.

- Bejöttem - vonta meg a vállát kissé a férfi.

- De hát hogyan? Az ajtó zárva volt, és a varázslatok...

- Gyermetegek - vágott a szavába elkomorodva Draco. - Ezeket még Crak

és Monstro is át bírná törni!

- De nem voltak áttörve! - húzta össze a szemöldökét Hermione. - Érintetlenek

voltak!

- Ehhez viszont már én kellettem! - válaszolt Draco.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy úgy tudsz megtörni ilyen védelmi

varázslatokat, hogy azokon meg sem látszik semmi? - hitetlenkedett

a lány.

A fiatalember szája szélén megjelent egy öntelt, kissé lenéző, kegyetlen

vonás.

- Nem - válaszolta. - Csak semlegesíteni tudom őket, és újra aktiválni.

- Ez képtelenség! - horkant fel a lány.

Draco kissé széttárta a karjait.

- Láthatod! Hiszen itt vagyok!

Hermione agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Valóban itt

van. És a varázslatok valóban aktívak voltak. Lehetetlen...

- Hogyan...? - bukott ki belőle ismét a kérdés.

- Nem azért vagyok itt, hogy zárnyitó varázslatokat mutogassak neked!

- mondta váratlan komolysággal a férfi. - Hanem hogy igazi védelmi

varázslatokra tanítsalak!

- Micsoda?

- Fogalmam sincs, miket taníthatnak nektek az auror-képzőben, de az

egész védelmi rendszeretek csapnivaló!

- Honnan tudod, hogy az auror-képzőbe járok? - szúrta közbe Hermione.

- Ha nem kísérnélek figyelemmel, akkor is tudnám! - vágta oda Draco.

- Hiszen Potter barátja vagy!

Persze! - villant át a lány agyán. És Harry minden lépését figyelik

a halálfalók. Úristen! Hiszen Draco is halálfaló! Hermione elszörnyedve

bámult a fiatalemberre.

Draco azonban nem figyelt rá. Hosszú, nyújtott lépteivel az ablakhoz

ment.

- Látod? - kérdezte a szemközti házra mutatva. - Nevetségesen vékony

a függönyöd, még sima mugli módszerekkel is szemmel lehet tartani.

Arra pedig nem ügyelsz, hogy átláthatatlanná tedd az ablakodat!

- Nem szoktuk - mentegetőzött önkéntelenül is Hermione.

- Tudom! - fordult vissza a lányhoz Draco, miközben egy intésére összezárult

a sötétítőfüggöny. - Egyik auror-tanuló sem szokta! Mintha azt hinnétek,

hogy vége a nyolc órás munkaidőnek, és kész, simán hazajöhettek! Mit

szokott pedig hajtogatni az öreg Mordon?

- Éberség! - válaszolt automatikusan a lány. Kezdte magát kioktatva

érezni.

- Úgy van! - vágta rá Draco. - Éberség! Hallgatnod kellene rá! Rigolyás

az öreg, de igaza van. A harc nem napi nyolc órában folyik, hanem

huszonnégyben. Nincs olyan, hogy hazajöttem, és akkor béke van. A

halálfalók bármikor, bárhol lecsaphatnak rád.

- Mint te most rám? - nézett Hermione az ifjú szemébe.

- Mint ahogy eddig is próbálták - nézett vissza Draco.

- Próbálták? - vonta fel a szemöldökét Hermione. - Ha már próbálták,

akkor mégiscsak jó a védelmi rendszerem, hiszen itt vagyok!

- Én is itt vagyok! - hervasztotta le azonnal Hermione éledő önbizalmát

Draco. - És te is csak azért vagy még itt, mert én is itt voltam!

- Nem értelek!

Draco egy darabig komoran méregette a lányt, és csak utána szólalt

meg.

- Megerősítettem a védelmi vonalaidat.

- Nem igaz! - tiltakozott automatikusan Hermione. - Semmiféle sötét

mágiát nem éreztem magam körül!

- Fehér mágiát használtam.

- Te? - nézett rá Hermione. Dracón nem látszott ugyan, de mérhetetlenül

fájt neki ez a bizalmatlan pillantás.

- Miért ne? - kérdezett vissza. - A fekete mágia koncentráltabb hatalmat

ad ugyan, mint a fehér, de el is vesz a használójából. Ezt sem tanultátok

az auror-képzőben?

Hermione önkéntelenül is elpirult.

- De igen - motyogta. - Ne haragudj!

- No meg azért sem lett volna szerencsés fekete mágiát használnom

- fűzte hozzá az ifjú, - mert az szemet szúrt volna a halálfalóknak

is.

- Azoknak, akik meg akartak támadni?

- Meg akik figyelnek - Draco parányit sóhajtott. - Éjjel-nappal figyelnek.

Soha nem vetted észre?

- Nem! - válaszolt döbbenten Hermione.

- Éberség! Jó lenne, ha végre komolyan vennéd ezt! - Az ifjú hangja

most szinte szomorúan csengett. - El kell mennem, és neked kell vigyáznod

ezentúl magadra!

- Hova kell menned? - bukott ki a lányból a kérdés.

- Oroszországba. Két évre. És jó lenne, ha te is elmennél innen!

- Nem szökök meg - mondta a lány csendesen.

Draco szája széle fájdalmasan megrándult, de egy pillanat múlva ismét

felvette a kegyetlen halálfaló álcáját.

- Nem kell megszöknöd. Csak tűnj el innen! Máshol is vannak auror-képzők!

Pályázz meg ösztöndíjat!

- De hát miért kellene eltűnnöm?

- Mert itt, Potter közvetlen közelében fokozott veszélyben vagy. Ez

nyilvánvaló, nem?

- Bárhova is mennék, tartanám Harryvel a kapcsolatot - mondta Hermione

halkan. - Mindenütt veszélyben lennék.

Draco nyugtalanul mozdult meg.

- De itt, Angliában még inkább - közölte. - Itt van Potter, és itt

van...

- Voldemort? - kérdezte csendesen a lány.

- A Nagyúr! - mordult rá a fiatalember.

Csönd állt be közéjük. Mindketten a gondolataikat rendezték. Végül

Hermione szólalt meg először.

- Draco!

- Igen?

- Másfél hónapja Ronnal járok. És ugyan még nem voltam vele, de...

előbb-utóbb erre is sor fog kerülni.

- Tudom - válaszolt az ifjú rekedtes mély hangon.

- Tudod? - kapkodott levegő után a lány.

- Mondom, hogy figyeljük minden lépésedet! - csattant fel Draco. -

Fogd már föl végre, a halálfalók mindent tudnak rólad!

- Azt is, hogy te most itt vagy?

- Azt nem.

- Azt miért nem?

- Mert ma éjjel én vagyok a figyelőd.

- Ó! - tört ki a lányból a döbbenet. Megrázta a fejét, hátha így rendeződnek

a gondolatai. - De ha tudsz Ronról, miért akarsz megtanítani erős

védelmi bűbájokra?

Draco nem szólt egy szót sem, csak nézte Hermionét. A lány pedig szavak

nélkül is megértette, hogy mit jelent ő a férfinak. Boldogság töltötte

el, és egyben végtelen szomorúság. Szeme könnybe lábadt, keze ökölbe

szorult. Lehajtotta a fejét.

- Talán jobb lenne, ha most elmennél - mondta halkan. - Nem hiszem,

hogy most képes lennék a tanulásra koncentrálni.

- Muszáj - válaszolta komor arccal Draco, de a hangja szomorúan csendült.

- Két nap múlva indulok. Nincs több alkalom.

- Nem lenne jobb, ha sorsomra hagynál? - emelte fel a fejét a lány.

- Nem! - kiáltotta határozottan a férfi. Két lépéssel Hermione előtt

termett, megragadta a vállát, és megrázta. - Vigyáznod kell magadra!

Meg kell óvnod magadat!

- Értelmetlen, Draco! Nekünk nincs közös jövőnk!

- Nem érdekel! Nekem TUDNOM KELL, hogy biztonságban vagy! Érted?!

- Nem fogok soha biztonságban lenni, Draco! Nem bújok el!

Draco arcáról végérvényesen lehullott a cinikus halálfaló álcája.

A kétségbeesett szerelmes férfi nézett a nőre, akit szeretett és féltett.

És akiről tudta, hogy hiába félti.

Kiéhezetten csapott le a szájára. Két és fél éve csupán annak az éjszakának

az emléke élt benne, de akárhányszor is idézte maga elé, az emlék

nem halványodott. Ez a mostani szenvedély azonban felülmúlta még azt

a régit is, különösen, mikor érezte, hogy Hermione ugyanazzal a hévvel

viszonozza a csókját, mint ami benne ég. Józan eszüket villámgyorsan

felemésztette a szenvedély lángja, aminek nem tudtak, és nem is akartak

ellenállni...

Azon az éjszakán

felváltva szeretkeztek és tanultak. Hermionénak soha nem voltak gondjai

a tanulással, de a mostani felfokozott idegi állapotában agya puha

viaszként fogadta be mindazt, amit Draco mutatott és mondott neki.

Vannak szavak, melyekhez

örökre társul valamilyen emlék. Hermione Granger soha nem tudta úgy

kiejteni az új védelmi varázs szavait, hogy ne suhant volna át az

arcán egy enyhe pír.

Még azelőtt tudta

átadni újsütetű tudását barátainak, mielőtt elment volna két évre

Párizsba a váratlanul megszerzett ösztöndíjával. Hirtelen távozásával

éppúgy meglepte a halálfalókat, mint a társait.

Ám a hír, ami eljutott messze Oroszországba, mosolyt csalt egy szigorú