Hatodik rész

Ekkor megcsörrent a telefonom, ami jellegzetesen az íróasztalomon volt a szoba másik felében.
-Ringringringring....-telefon.
Már álltam volna fel...
-Hozom.-Bill.
-Bill. Azért ez már túlzás! Tudok járni, mi több nincs semmi bajom.-Én.
Bill ezt meg sem hallva idehozta nekem a telefonom.
-Tess.-Bill.
-Kössz!-Én.
-Most meg mi van?-Bill.
-Hallo?-szóltam bele a telefonba.
-Bill. Szerintem nem kéne ennyire túlzásba vinned. Tényleg nincs semmi baja. Meglátod holnap már azt se fogja mondani, hogy picit fáj, mint ahogy most tette, de te nem figyelsz rá.-Frida.
-De én...
-Semmi de. Inkább hallgasuk mit beszél.-Tom.
-Hol vagy most? Aha értem. És Mikor jössz? Ma éjjel?! Ok, de ne ijedj meeg ha addig ezt a tömeget nem tudom kiküldeni a szobámból. Na ció.-tettem le.
-Ki volt az?-Bill.
-Tesóm.-Én.
-Mit mondott?-Eszti.
-Ma jön haza este.
-Hol van?-Anna.
-Találd ki! Nem lesz nehéz.-Én.
-Karcsika?-Tom.
-Telibe!-Én.
-Aztaaaaa ehhez sok ész kellett.-Frida.
-Miért? Ha egyszer van.-Tom.
-Tudjuk, tudjuk.-Frida.
-Nemhiszed?-Tom.
-Ezt most tényleg kérded?-Frida.
-Naná!
-Nem hát!
Ez így ment míg végül ki tudtam küldeni mindenkit. Lekapcsolták a villanyt. Megelégeltem az ágyban létet és a nagy sötétségben és síri csöndben(mivel már mindenki aludt) mászkáltam a szobában. Csengettek. Lerohantam és kinyitottam. Mindezt nagyon halkan. Biankát betessékeltem a szüleink szobájába, mivel az övébe Frida aludt. Én meg visszamentem a sajátomba. Lépteket hallottam. Közeledett és egyre csak közeledett. A szobám ajtajához ért. Bevágtam magam az ágyba, észre ne vegyék, hogy járkáltam, mert akkor ha Bill fülébe jut, húhúhúhúúúú inkább rá sem gondolok. Benyitottak. Félszemmel figyeltem a személyt. Igaz, nem látszódott, hogy ki az, de én attól még felismertem. Bill volt. Megnézte ágyban vagyok e. Kábé úgy fél órán keresztül még bent volt, aztán ő is ment aludni. A következő nap csak az este történt valami, amit soha sem fogok elfelejteni.
-Nemsokára jövünk.-Frida.
-Hova mentek?-Tom.
-Bevásárolni.-Én.
-Mehetünk?-Bill.
-Ne akarjatok mindig velünk menni minden nap.-Frida.
-Jólvanna!-Tom.
-Akkor úgy bő két órán belül itthon leszünk.-Én.
Az utcán csak egy-egy helyen égtek a lámpák. A legtöbb helyen sötét volt. Semmit sem lehetett látni. Mi is épp egy ilyen helyen jártunk.
-Mikor érünk már ki erről a sötét helyről?-Frida.
-Nemtudom. Gondoltam, hogy nem erre kell jönni-Én.
-Én is, de nem nagyon ismerem a helyet.
-Én sem, pedig itt lakom.
Sétáltunk tovább. Aztán már csak azt vettük észre, hogy két alak lép elénk és teljes erejükből ütni kezdenek minket. Egy kórházban ébredtem fel.
-Felébredt?-nővérke.
-Igen.-Én.
-A barátnője már fenn van. Tudna mondani egy telefonszámot, melyen keresztül rokont vagy barátot tudunk értesíteni, hogy itt vagy?-nővér.
-Persze.-Én és lediktáltam Eszti számát.
Otthon....
-Hol vannak már?-Bill.
-Nyugi, biztos már hazafele tartanak.-Tom.
-Nem...nem érzem, hogy baj van. Azt mondták, hogy két órán belül itt lesznek.-Bill.
-Biztos taxit hívtak mert sötét van.-Anna.
-Pont ez az sötét van.-idegeskedett tovább.
-Ringringringringring....-telefon.
Mindenki rá figyel.
-Ki telefonja csörög?-Bill.
-Az enyém.-Eszti.
-Vedd már fel!-Bill.
-Hallo?-Eszti.
-Jó napot. Eszter?-nővér.
-Igen. Kivel beszélek?
-A ....... kórházból hívom. Két barátnője van bent. Nemrég hozták be őket. Betti és Frida, ha nem tévedek.
-Kik?-Eszti ezzel lerakta.
-Mi történt? Mondd már!-Bill aggodalmasan idegeskedve(értelmesXD).
-Bettit és Fridát...-vette komolyra a hangját, de megcsuklott.
-Mondd már! Mi van?-Bill.
-Nemtudom mi miatt, de most ebben a kórházban vannak.-Eszter és átnyújtott Billnek egy cetlit.
-Gyertek!-Bill.
-Ok.-mindenki.
A kórházban......
-Megtudná nekünk mondani, hogy azt a két lányt akit nemrég hoztak be hol találjuk? Melyik terembe?-Tom már kb olyan idegesen, mint Bill.
-Persze. 48-as teremben vannak. Az intenzíven.
-Hol?!-Bill.
-Menjenek. Azt viszont ne felejtsék el, hogy egyszerre csak egy látogató mehet be hozzájuk.
Az aggódó társaság ezt meg sem hallva rontott be a terembe. Én nem de Frida már magánál volt. Én is, csak most visszaaludtam.
-Tom?-Frida.
-Frida! Azthittem, hogy már nagyobb a baj.-Tom.
-Így is eléggé. Legalábbis, ahogy azt nekem a nővér elmondta.-Anna, aki az előbbiekben a nővérrel beszélt.
-Mi történt?-Georg.
-Nem emlékszem.-Frida.
-A legtöbb sebet a feje kapta, persze egy hét múlva talán még erre is emlékezni fog.-nővér.
-Azt inkább ne!-Frida, ahogy magára néz.-Nem akarom tudni mi történt. Csupán csak fel akarok épülni.
-Mi is csak ezt kívánjuk.-Gus.
-Remélem ez így is lesz, de mi van Bettivel? Én még nem láttam ébren.-Frida.
-Pedig volt. Csak visszaaludt. Pihen. Neked is ezt kéne tenned.-nővér aki végig az ajtóban állt.
Kezdtem ébredezni.
-Betti!-rohan mellém Bill.(Eddig Frida ágya és az enyém között váltogatta helyét).
-Bill? Te itt? Jah hát persze...-Én.
-Mi persze?! Mi történt? Remélem te már el tudod mondani.-Bill.
-Mentünk a járdán. Betévedtünk valami sötét helyre ahonnan nem tudtuk a kivezető utat. Aztán elénk lépett két csávó és megvertek. Mindenem fáj.-nyögtem ki.
-Felismernéd a tettest?-Georg.
-Nemhiszem. Az arcuk el volt takarva, na meg persze fény sem volt a zseblámpájukon kívül.
Két hét múlva teljesen meggyógyultunk, a sebeink meg úgy gyógyultak be, hogy annak maradandó nyoma nem volt. Mázlisták vagyonk. Már csak a sok rossz emlék maradt meg bennünk. Kiengedésünk utáni napon újra egyedül maradtam a házban. Most már kamerákkal felszerelve. A többiek megint olyas röp koncertre mentek. Az eső zuhogott. Az egyetlen amivel leköthettem magamat, az a dalírás volt. A két héttel ezelőtt történt dolgokat írtam le egy papírra. Pont mikor már sikeresen megtanultam a szöveget az akkor hozáírt dallammal, csöngetett valaki. Lerohantam kinyitni. Egy bőrigázott fiú állt előttem.
-Gyere be. Még megfázol.-vezettem a kanapé felé.
-Mi történt veled?-Én.
-Messze lakom innen, nagyon messze és se kocsim, se buszjegyem, se semmim csak ez a kabát. Rámszakadt az eső, ahogy mentem haza.-elég érdekesen beszélt. Szerintem nem magyar, de majd kiderül.
-Egyébként, hogy hívnak?-Én.
-Dani.
-Magyar vagy?
-Félig.
-Hogy, hogy félig?
-Itt lakom m.o.-n de német vagyok. Kint éltem 10 éves koromig németbe aztán költöztünk ide.
-Hány éves vagy?-Én.
-17.-Dani.
-Akkor már elég régóta lakhatsz itt magyarországon.
-Tudom. Ez idő elég volt arra, hogy a tökéletes kiejtést és szavakat megközelítsem.
-Tényleg jó a kiejtésed. Igaz még vannak néhol hibák, de egy nem is magyartól elég jó. Ugyanolyan jól beszélsz, mint akik nálunk laknak egy ideig. Ők is németek. Nemtom mikor kezték el tanulni a nyelvet, de nagyon jól beszélik.-Én.
-Kik laknak itt?-Dani.
-Én, a szüleim akik éppenséggel üzleti okok miatt elutaztak. És a tesóm.
-És a vendégek, vagy akik itt mellékesen laknak.
-Jah, azok! Ha maradsz...maradni is fogsz! Nem engedlek utadra ilyen ítéletidőben. Hamarosan megérkeznek és megtudod.
-Nagyon ismerős vagy nekem, mintha már láttalak volna valahol.
-Az biz könnyen megeshet.
Így beszélgettünk, addig míg meg nem érkeztek a többiek. Bill lépett be először az ajtón és rögtön kiszúrta a csávót aki mellettem ült a kanapén. Kérdőn bámult engem. Leültek ők is.
-Szia...sztok.-Frida.
-Sziasztok.-Én és Dani.
-Hy. Te ki vagy?-Bill.
-Dani a nevem.
-És mit keresel itt?-Tom.
-Bocs ha zavarok el is mehetek.
-Nem nemazért.-Tom.
-Nagyon messze lakom innen és mikor sétáltam haza fele rámszakadt az eső. Egyedül...még meg sem kérdeztem a neved.
-Betti.
-Az a Betti?
-Mire gondolsz?
-Aki fellépett az étteremben. És ti pedig a tokio hotel tagjai.
-Igen.-mindenki.
-Ááááá! Adj egy autógrammot. Létszíííííííííí.-Dani nekem.
-Jó. Hova?-Én majd előkapott egy papírt. Csodálom, hogy nem ázott meg a nagy viharban.
-Tibet(y)? Nem is tudtam, hogy ez a művészneved, fedőneved.
-De, de ez az. Ezért, ha valaki aláírást kér mindig megkérdem, hogy Tibet(y) vagy Betti. De ha megunom csak annyit kérdek, hogy T vagy B. A legtöbbször a B-t választják. Na de mindegy.
-Tőletek is. Imádom a dalaitokat.-lelkendezett.
Szerencsésen túl lettünk az aláírásokon.
-Mond tovább.-Bill.
-Mit is?-Dani.
-Egyedül...? Ott tartottál.
-Jah igen. Egyedül Betti engedett be. Nagyon hálás vagyok érte.
-Nem kell. Én örülök, hogy nem szárad a lelkemen, hogy hagytam valakit bőrig ázni megfázni ítéletidőben.-Én.
-Hol laksz?-Georg.
-Nemtom pontosan megmondani de messze.
-Azért törd a fejed.-Gus.
-..............(utca, házszám, város). Itt lakom.
-Hú. Az tényleg messze van. Az ország másik felében.-Anna.
-Sziasztok!-jött meg Bianka is.-Ki ez a srác?
-Dani vagyok.
-OK. Fent leszek a szobámban jó Betti?
-Ok menj csak.
-Ő meg ki volt?-Dani.
-A tesóm.
Még úgy éjfélig elbeszélgettünk, aztán én is felmentem meg mindenki aludni. Dani lent aludt a kanapén. Nem engedtem haza, majd csak másnap.
-Bejöhetek?-Bill.
-Gyere.-Én. Leült mellém az ágyra.
-Hogyan jött ide?-Bill.
-Mármint ki?-Én.
-Tudod te!
-Nemtudom.
-De az a srác asszem Dani.
-Nem arra, mondtam, hogy nem tudom kiről beszélsz, hanem arra, hogy nem tudom hogyan jött ide. Annyit tudok róla, hogy 7 éve van magyarországon és 17 éves.
-Miért addig hol élt?-Bill.
-Kint németbe.
-Akkor ő német?
-Aha.
-Mit csináltatok míg mi nem voltunk itthon?
-Beszélgettünk.
-Igen ezt ismerem. Biztos?
-Bill! Nem mászott rám vagy ilyesmi! Miket gondolsz! Te nem vagy normális!
-Holnap hazavisszük.
-Rendben. Vigyétek. De ha lehet ne veszekedjetek. Kik is viszik haza?-Én.
-Mi.
-Mi?
-Aha. Azaz mindenki.
-Benne vagyok. Aztán elmehetnénk az élményfűrdőbe.
-Ebben meg én vagyok benne.
Hírtelen Tom rontott be az ajtón.
-Áááá! A szívbajt hozod rám!-Én.
-Bocs. Nem tudok aludni.
-És Frida? Hozzá is bemehetsz.-Bill.
-De ő alszik. Nincs szívem felkelteni. Csak ti vagytok fenn.
-Meg te.-Én.
-Miért jöttél?-Bill.
-Egyrészt ezért. Másrész, mert....-itt megállt és leült a másik oldalamra.
-Mert?-Én.
-Kitaláltál már egy új dalt?-Tom. Ez Billt is érdekelte.
-Igen. Szöveget és hozzá dallamot is.
-Énekeldd el!-Tom.
-Nem.
-És miért nem?-Bill.
-Legalább neked lehetne annyi eszed, hogy tudd mindeki alszik.
-De mi nem.-Tom.
-Nem éneklek ilyenkor.-mondtam és Tom kezébe nyomtam a dalszöveget.
-Ez az új?-Bill.
-Aham.-Én.
-Miről szól?-Tom.
-Olvasd el!-Én.
Odaadtam neki egy zseblámpát, mert nem akartam, hogy a szobavillany égjen. Az túl világos. Elolvasták, aztán rám néztek.
-Ez...ez...-Tom.
-Sosem olvastam még olyan dalszöveget amelybe ilyen beleéléssel érzéssel le van írva, a rossz emlék.-Bill.
-Ezt is megzenésítjük. Énekeldd el!-Tom.
-De...most? Nem akarom elrontani a kedveteket. Ez egy eléggé szomorú dal.-Én.
-Én már írtam két nagyon szomorút, de az meg sem közelíti a tiédet.-Bill.
-Mellyek is azok?-Én.
-A vergessene kinder, spring nicht.
-Jah, jó állmos vagyok.
-Észrevettük. De énekeld már el.-Tom.
-Nincs mit szégyelned előttünk, főleg, hogy már egy számon túl vagyunk.-Bill.
Mély levegőt vettem. Belekezdtem a dalba, melynek végén az ikreknek egy könnycsepp csordult le az arcán.
-Én megmondtam.-Én.
-De akkor is nagyon szomorú, egyben iszonyat jó!-Tom.
-Gyere.-Bill.
-Hova?-Én.
-Le.
-De miért?
-Megpróbálom elgitározni.
-Én meg megtanulom a szövegét.
-Ilyenkor?
Fölösleges volt a kérdés, mert amint kiléptem az ajtón mindenki ott állt.