- Kösz, már nagyon szorítottak ezek a kötelek - állt fel Malfoy, miközben vörös csuklóját masszírozta.

- Ez az utolsó szívesség, amit tettem neked! - mondta Mione, de még mindig nem nézett a férfira, s beszéd közben egyenletes léptekkel az asztalhoz sétált.

- Akkor mit akarsz?

- Ezt a kérdést én akartam neked feltenni. Mit akarsz? Gondolom, számtalan kérdésed van, amire választ akarsz kapni.

- No lám, csak, lám! A híres Miss. Mindent Tudó, megint azt képzeli magáról, hogy minden ért, és tökéletesen átlát, még az emberek fejébe is bele lát! - gúnyolódott vele Draco, de mikor meglátta a felé forduló izzó barna szempárt inkább elhallgatott.

- Azt hiszed, jó kedvemből vagyok itt? Azt hiszed nekem öröm veled egy légtérben lenni?! - ordított rá a férfire, de nem lépett hozzá közelebb. - De ugyanakkor úgy érzem, elég sok aljasságot követtem el ellened az elmúlt évek során, ezért megérdemled, hogy választ kapj a kérdéseidre, már ha vannak - fejezte be jóval nyugodtabban és csendesebben, mintha attól félne, a kint lévők meghallhatják őket. A szőke férfi még egy ideig kíváncsian szemlélte az előtte álló nőt, de sehogy sem tudott kiigazodni rajta, és a szavai újra és újra összezavarták, pár órája még minden olyan tiszta és átlátható volt az életében, most pedig a nagy káosz közepén érezte magát.

- Miért tartottad meg? - jött az első kérdés Draco szájából, ami az eszébe jutott.

- Mert az enyém volt, az én gyermekem, nem számított, hogy ki nemzette, soha egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy nem tartom meg.

- De akkor miért, mondtad azt nekem, hogy már, nincs meg?

- Mert így láttam helyesnek. Te akkor még Voldemort követője voltál, én, pedig egy Rend tag, aki emellett még mugliivadék is, nem ismertelek igazán, nem tudtam mire vagy képes, hogy eltitkold a világ elől, hogy gyereket csináltál egy sárvérűnek, féltettem a saját és Nathan életét is.

- Ezért becsaptál engem.

- Jaj, ne akarj meghatni, mert nem fog menni! Ne csinálj úgy, mintha érdekelne a fiam sorsa, vagy, hogy te vagy a vérszerinti apja! - mosolygott gúnyosan Hermione.

- Igazad van, ha akkor tudtam volna meg, tényleg nem érdekelt volna él e vagy hal e a kölyök. Fiatal voltam és naiv, azt hittem előttem áll még az élet, hittem benne, hogy még megnyerhetjük a háborút és utána minden jobb lesz, de tévedtem. Sőt, minden csak rosszabb lett, a háborút elvesztettük, körözött bűnöző lettem. Országról országra, városról városra járva éltem az életemet, míg szép lassan elszállt fölöttem. És mire felébredtem, már itt találtam magam, és rég letettem róla, hogy valaha gyerekem lesz, sőt fiam, aki majd tovább viszi a nevem, és akkor berobban az életembe a fiad, aki annyira hasonlít rám, hogy az szinte már megszólal.

Hermione jó pár percig megszólalni sem tudott a döbbenettől, ez nem az a Draco Malfoy volt, akit ő sok évvel ezelőtt ott hagyott a sikátorban. Hol volt már az akkori gőg és gúnyos hangnem, rég elveszett a halálfalók nemzedékével együtt, és ma már csak egy megtört férfi állt előtte, aki éppen annyit szenvedett, ha nem többet, mint ő maga.

- Valóban, Nathan nagyon hasonlít rád, már ami a külsőt illeti.

- Igen! - jelent meg egy apró mosoly a szája szélén, de éppen, hogy csak egy pillanatra, és a végén Hermione abban sem volt biztos, hogy tényleg látta. - Bár ahogy hallom, ő is Mardekáros ahogy én is, és szinte az egész családom!

- Ne lovagolj ezen túlságosan, mert ma már ez nem jelent semmit! - hűtötte le a férfi egóját. - Főleg mióta Nathan, Sirius és James is a Roxfortban tanul. Gondolhatod, milyen nagy visszhangja volt. A hajdan hősi tetteket végrehajtott griffendéles hármasból a még élő két tagnak a gyermekei az ellenséges házba kerültek! Hosszú hetekig erről beszéltek, nem lehetett őket leállítani, aztán a kedélyek enyhültek és minden visszaállt a normális kerékvágásba. S persze mivel az összes Weasley csemete Griffendéles volt, így az unokatestvérek között megmaradt a jó viszony, ami szép lassan összehozta a házakat.

- Azt akarod, mondani, hogy a Mardekár és Griffendél ma már puszi pajtások?!

- Na ott azért, még nem tartunk, de már eltörölték a külön ház, külön kviddics csapat szabályt és, a diákok saját csapatokat alkothatnak, és bármelyik házból választhatnak tagokat. A fiam is tagja egynek Siriussal és Jamessel.

- Tényleg? És milyen poszton játszik?! - lépett hozzá közelebb izgatottan Malfoy.

- Őrző! Sirius és James pedig terelők!

- Értem... - mondta, majd még jó darabig újra néma csendbe burkolóztak, Draco fel akart tenni még egy kérdést, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, Hermione pedig érezte a bizonytalanságot, ami körül vette a férfit. - Mond csak, miért gyűlöl ennyire a fiam? - kérdezte ártatlanul, mégis Mione szíve kihagyott egy dobbanást, mikor azt hallotta a férfi szájából "a fiam".

- Mert én azt akartam - ismerte be csendesen, de azért Draco meghallotta.

- Tessék? Én ezt nem értem.

- Mit nem értesz ezen?! Azt akartam, hogy Nathan gyűlöljön, hogy megvessen és, hogy a világ legnagyobb söpredékének tartson! - kiáltotta indulatosan a nő.

- De miért?!

- Azért mert, amikor megszületett rögtön láttam, mennyire hasonlít rád és ettől megijedtem. Féltem, hogy egy napon ő inkább a te családodat és a te eszmédet követné. Attól tartottam, hogyha hallgatok, és néma maradok, akkor egy olyan apáról alkot képet önmagában, aki nem létezik, féltem, hogy bálványozni fog téged és, hogy megkeres, ezért elmeséltem szinte minden bűncselekményt, amiről tudtam, mikor elég idős lett hozzá, hogy megértse, és még... És még ki is színeztem a valóságot, hogy biztosan, örök életére meggyűlöljön - hajtotta le a fejét, és az utolsó mondatott, szinte csak suttogta, minta szégyellené.

- A legalávalóbb gyilkosnak és bűnözőnek állítottál be Nathan előtt, csak, hogy a te lelki békéd rendben legyen?! - kiállotta, majd két lépéssel Hermione mellett termett. Úgy magasodott az alacsony, vékony női alak fölé, mint valami sötét torony.

- Meg kellett tennem, neked is be kell látnod. Mikor véget ért a háború, ott álltam teljesen egyedül a világban egy újszülöttel, munkát csak alkalmit kaptam, a szüleim meghaltak nem tudtak támogatni és akkor felbukkant az életünkben az anyád is!

- Micsoda az anyám?! Az anyám tud Nathanról?! - esett egyik döbbenetből a másikba Draco, bár nem tartotta a kapcsolatot az anyjával, mert félt, ezzel magát és őt is veszélybe sodorná, de egy ilyen komoly dologgal kapcsolatban fel kellett volna keresnie, ha mást nem, baglyot küldhetett volna.

- Igen, tudott róla, egyszer tavasszal, amikor még Nathan nagyon pici volt, összefutottunk a Minisztériumban, ahol dolgoztam és a mai napig, dolgozom, persze azonnal feltűnt neki a köztetek lévő hasonlóság. Az után a találkozás után, anyád szó szerint zaklatott bennünket, leveleket írt, feljárt a lakásomba, követett minket, sőt még a gyámságot is meg akarta szerezni magának, vagy legalább elérni, hogy a fiam vezetékneve Malfoy legyen.

- És?

- A huzavona sokáig toldott, Nathan már öt éves volt majdnem, és éppen vesztésre álltam, az anyagi helyzetem egyszerűen szörnyű volt, és a minisztériumban jó pár ellenséget szereztem magamnak, azzal, hogy bele mertem szólni, hogyan is intézzék az ügyeiket. Ekkor lépett be az életembe Edward, én a Mágus-Mugli kapcsolat főosztályán dolgoztam, én voltam az egyik kulcsfigura, mivel mugliszületésű vagyok. A nagy háború után, a varázslók, végre rájöttek, nem zárkózhatnak el teljesen a varázstalan világtól, ezért felvették a kapcsolatot velük. Mi is és ők is követeket küldtek, hogy összeegyeztessük az érdekeinket, Edward pedig egy angol arisztokrata volt, akiben a királynő megbízott annak ellenére, hogy még fiatal és tapasztaltan volt, hamar belém szeretett, s bár én soha nem tudtam igazi mély szerelemmel szeretni, ő elfogadta ezt és elfogadta Nathant is. Hamarosan hozzá mentem és akkor anyádnak már esélye sem volt, hisz egy egész család lettünk így, mi hárman és olyan anyagi jólét is körülvett, minket, amivel Narcissa nem versenyezhetett.

- Szóval kihasználtál egy ártatlan pasast, csak, hogy megnyerd a pert?! - kérdezte döbbenten Draco, egyre jobban megdöbbentette Malfoyt Hermione viselkedése, ő már nem az a cserfes kislány volt, akire emlékezett, aki mindenkinek jót akart és aki, mindig arra törekedett, hogy az egyenes utat járja.

- Én nem használtam ki Edwardot! Amikor megkérte a kezem, elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, de csak, mint barátot, és ő így is hajlandó volt elvenni engem, és képzeld el, nagyon boldogok vagyunk, főleg mióta megszületett April!

- April? Ő a közös gyereketek?

- Igen, most 8 éves, igazi kis rosszcsont, és mindenki szerint nagyon hasonlít rám.

- És Nathan? Nem érzi magát kívülállónak?

- Nem, soha nem éreztettük vele, hogy ő kevésbé tagja a családnak, mint mondjuk April, és Edy is, mindig is inkább fiús apuka volt, aki meccsre jár, akivel ki lehet szökni és akivel meg lehet beszélni a nőügyeket! - mesélte vidáman Hermione, miközben arcán egy hatalmas mosoly terült el.

- Szóval ez a te Edwardod, szép lassan átvette a helyemet az életetekben - mondta mély, bársonyos hangon Draco, miközben Hermione elé sétált és két kezét az asztalhoz támasztotta, ezzel sarokba szorítva a meglepett és kissé ijedt nőt.

- Nem tudom, miről beszélsz - préselte ki magából Mione, míg Malfoy egyre közeledett felé, ő szinte már felpréselte magát az asztalra, csak, hogy távolságot tudjon tartani kettőjük között. - ne tegyél úgy, mint érdekelne, te soha nem voltál Nathan apja, és legfőképpen soha nem voltál a férjem!

- A férjed valóban nem voltam, de a szeretőd igen! - vitte be a találatot ismét a férfi.

- Te is tudod, hogy kényszeríttettél, varázslatot mondtál rám, hogy ne tudjak ellenkezni.

- Igen, ez igaz, de nem a teljes igazság. Az első csókokat és öleléseket, még viszonoztad, ugyan olyan heves voltál, mint én - suttogta érzékien, és közben olyan közel hajolt Hermionéhoz, hogy forró lehelete szinte perzselte a nő bőrét. - Aztán, mikor komolyabbra fordultak a dolgok akkor jött meg a rosszabbik eszed, én, pedig férfi vagyok, meg akartam kapni, ami nekem jár. Vagy talán tagadod, hogy visszacsókoltál?

- Nem, nem tagadom - fordította el a fejét Mio, csak, hogy ne kelljen ellensége szemébe néznie.

- Mindig így volt ez, amióta csak ismerjük egymást. Annyi mugli születésű volt, még az iskolában, én mégis mindig téged piszkáltalak, a harcok során is, mindig kerestük egymást, nem csak én te is, és soha nem tudtunk nagyobb kárt tenni egymásban, tudat alatt egyikünk sem akart kárt tenni a másikban. Nem voltál kém, mégis elvállaltad, hogy belopózol hozzánk, és a lelked mélyén vágytál rá, hogy találkozhass velem. Így volt?

- Igen így! - suttogta, a férfi közelsége olyan érzéseket korbácsoltak fel benne, amiket már régen elfelejtett, amiről úgy gondolta soha többé nem érezheti, és persze most már ő is nagyon jól tudta, hogy igazat beszél, ha fiára nézett nem a félelem miatt remegett meg, egy teljesen más és jóval kellemesebb érzés miatt.

- Akkor miért harcolsz, még mindig ellenem? Miért próbálod, meg eljátszani, hogy gyűlölsz?

- Mert ez nem helyes - fordította a fejét vissza, hogy Malfoy szemébe tudjon nézni. - Mi ellenségek vagyunk.

- Igen, ellenségek és egyben szeretők is. Mond csak a férjed karjaiban is így remegsz? Ha megérint - egyik kezét a nő tarkójára csúsztatta. - akkor rá is így tekintesz? Ha megcsókol - ajkaival közelített a nő felé, míg azok szép lassan össze nem értek.

Mennyi éve volt, már mikor utoljára ez a két ajak találkozott egymással, mikor érezhették utoljára, ilyen közelről a másikat, hosszú évekkel ezelőtt, azért mégsem változott, pontosan ugyan olyan volt, mint az emlékeikben. Felforgató, egyszerre hűvös és lángra lobbantó, s most is, pont úgy, mint akkor rég, az egész egy apró kis csóknak indult, ami átváltott egy szenvedélyes csatává. Nyelveik, újra találkoztak, és az ősi táncot kezdtek járni. Draco egyik kezével a nő derekán a másikkal a tarkójánál fogva húzta magához Hermionét, míg ő apró kis kezeivel a széles vállakat ölelte át. Hosszú percekig csókolták így egymást elmerülve a másikban, mikor ajkaik mozgása szép fokozatosan lelassult, majd levegőért kapkodva elváltak egymástól.

- Ezt nem lett volna szabad - mondta lihegve Mione, miközben még, mindig szorosan Dracohoz bújt.

- Talán, de most már mennünk kell, még a végén azt hiszik, hogy megöltelek - jelent meg egy gúnyos mosoly a férfi arcán, majd ellépett Hermione elől és két kezét előre téve, felé nyújtotta, arra várva, hogy újra megkötözze.

- Elszökhetnél. Én nem akadályoznám meg.

- Nem, ennek meg kell lennie, többé nem menekülök a múltam elől, csak egy apró szívességet tegyél meg nekem.

- Micsodát?

- Mond meg Nathannak, ha a kezdetek kezdetén a dolgok másképp alakultak volna, nem gyűlölne ennyire, és, hogy nekem még akkor is nagyon fontos, ha ő nem hiszi el. Meg persze nem akarom, hogy ennyire gyűlöljön, de ez már lehetetlen kérés.

- Mindent meg fogok tenni azért, hogy kicsit normalizálódjon a kapcsolatotok, hisz ez részben az én hibám is! - mondta Hermione, majd elvette a pálcáját, mágikus köteleket bűvölt a férfira, majd kilépett vele együtt a szobából, ahol a többiek már várták őket.

Ahogy a kemény, rozsdás ajtó becsukódott mögöttük, úgy zárult le végleg Hermione és Draco életének egyik legfontosabb szakasza, mindig is kötődtek egymáshoz, az ellenétek vonzzák egymást, szokták mondani, vagy valami egészen más. Ugyan akkor, mind a ketten tudták, hogy annyi minden állt közéjük, soha nem lehettek volna boldogok, még ha be is vallják érzéseiket, amiket, még saját maguknak sem ismertek be. A háború és az eszmék, a két oldal, a barátok és a család! Mind a kettejük számára fontos és meghatározó tényezői az életnek, és ebben ezek a dolgok választották el mindig őket egymástól, de nem voltak elégedetlenek, vagy csalódottak, mind a ketten tudták, nekik csak ennyi jutott az életben. Az az éjszaka Draco szobájába és az a pár perc a toronyszobában, nekik csak ennyi jutott a boldogságból. És persze Nathan.