Higgy!
Higgy varázsos önmagadban,
szárnyalj szélnél szabadabban,
jeges télen higgy a nyárban,
esőben a szivárványban.
Higyj ha nem hisz benne senki
ha jobb volna elfeledni,
régi napok szép emlékét
nyári alkony piros fényét.
Hinni kell, ha összetörnek
gonosz lelkek meggyötörnek,
ha átkoznak gonosz nyelvek
nem szeretnek, nem ismernek,
mert ha nem hisz többé senki,
álmainkat elfeledni,
a csodákat eltemetni
jaj az ember kénytelen.
Nem lesz többé semmi sem.
Hamvába hal a varázslat,
táltos dobon sosem szállhat,
szárnya törik a tündérnek,
sírból a halottak kélnek,
csontkarmukat feléd nyújtják.
nincs segítség, nincs biztonság.
Mitől csak a hited védett,
csontdémonok, hideg rémek,
világodat elözönlik,
halálodat így köszöntik.
Rabszolgája lész a holtnak,
búcsút inthetsz napnak, holdnak,
örökláncok leigáznak,
ha a mesék nem vigyáznak.
szállj a szélnél magasabban.
csókold meg az öreg holdat,
távoltartja ő a holtat.
világok kapuját őrzi
míg ősregéit meséli.
Mert a mesék, csodás álmok
megfojtják azt ami álnok
Hinnem kell hát a mesékben,
minden éjjel megidézem
vén sámánok szellemét.
tanulom az őszenét.
Mert ha egyszer elfeledjük,
világunkat eltemetjük
legyőznek az árnylidércek
gyermekeid éjjel félnek,
ha meséid nem védik meg
világlátó szép szemük.
holttá válik életük.
A Sötétség
Sötétségben jártam.
Szívemben is a honolt.
Sötét szomorúság. Sötét árnyék
már-már szelemként haladtam
Az élet útján.
A fájdalom szellemeként
Sebzett lélekkel.
De feltűnt az út mellet
Egy halovány fény
Egy angyal képében
És utat mutatott.
A sötétségből.
A fájdalom helyét
Boldog Ság szeretett vette át.
A sötétségét fény.
Immár együtt sétáltak tovább
És soha nem szakadtak el egymástól.