3. Fedőnevük: Zizi és Blökkencs

Szeptember 2., csütörtök

Most innen írok a pihe-puha roxforti ágyikómból.
Délelőtt tizenegy óra múlt, reggel hétkor érkeztünk meg, és bejelentették, hogy ma elmarad a tanítás! Jupí! Emellett ma fogják a beosztási ceremóniát és az évnyitó lakomát megtartani.
De akkor hol vannak most a gólyák? Nyah, mindegy… az a fő, hogy én még élek… Hú, de gonosz lettem!
Ana és Stacy most egymást túllicitálva horkolnak. Áruló Lily most a saját kis szobájában gubbaszt!
Stacy – jelen pillanatban – a harmadik szobatársunk. Szőke, göndör haját ide-oda dobálja, hosszú szempilláit megrebegteti, ha fiú van a közelben. Emellett nagy pletykafészek. Nem nagyon csípem a kerek kis búráját.
Hogy hogy éltem túl ezt a tegnapi brutális napot? (Megjegyzem: jó kérdés)

Na aszongya…
Ültünk nagyban a fülkében.
James úgy gondolta, hogy már pedig most este van, így ledőlt csucsukálni. Fejét Lily ölébe fektette, lábát pedig fellendítette Remuséba. Mi, többiek – Ana, Black, Pettigrew és én – csak kuncogtunk mindezen. Lily olyan képpel meredt a rá felnéző Jamesre, hogy mi még jobban rázendítettünk.
Hirtelen edényzörgést hallottunk kintről, mire elkussoltunk. Black az ajtó mellett lévő ablakhoz csúszott, rászorította a fejét, és nyálcsorgatva bámult ki rajta.
Egyszer csak kinyílt a kupéajtó, és belépett rajta a Cukros néni – ez esetben leveses. Intett egyet, mire egy asztal jelent meg előttünk hét tányérral és kanállal, valamint egy tál gőzölgő izébizé levessel.
- Köszönjük – borult térdre Black szegény terrorban tartott öreghölgy előtt.
- Szívesen – mekegte a néni megszeppenten. Mi csak némán bámultunk a levesre.
- Nah, mi az, elmentetek? – pattant fel hirtelen James, miközben lefejelte az asztalt. Az egész leves Pettigrew ölébe ömlött, mire ő csak – nem túl férfiasan – sikoltozva – vagy inkább visongva – felugrott. Mi mindannyian egy „Ááá!” kiáltással a tál után vetettük magunkat.
Következmény:
- az asztal eltört
- az asztal eltört, Pettigrew ráesett
- az asztal eltört, Pettigrew ráesett, mi meg rá
- valamelyik hülyegyerek a folyosóról bejött, és ránk – pontosabban rám, mivel én voltam legfelül - vetette magát
- Pettigrew továbbra is sikoltozott volna – ha levegőt is kapott volna, de minek adtunk volna, hogy beszakadjon a dobhártyánk?
Ragozzam tovább? Inkább nem. De jó a jóban: puhára estünk!
Mint kiderült, az az okos gyerek Andromeda Black volt. Ő és kedves unokatesókája eléggé hasonlóak. Fekete haj és szem, mindketten magasak voltak… itt véget ér a felsorolás… Dromi kicsit – nagyon – fejlettebb agyilag, mint Blöki. Igaz, egy évvel fiatalabb nálunk, de nem lényeg.
Nagy nehezen összekapirgáltuk magunkat, és leültünk.
Dromi elfecserészett Anával, én meg újabb vereséget szenvedtem el sakkban Remusszal szemben.
Egy idő után mindannyiunk gyomra korogni kezdett. Persze kivételek mindig vannak. Hát most is akadt: Dromi vidoran bámult ránk.
- Miért vagytok éhesek?
Mindenki csak morgott, mire felém fordult.
- Zizi?
Vá! Utálom, utálom, utálom, mikor így hív!
Még másodiban – mikor megismerkedtünk a Tekergőkkel – Pettigrew a nevem hallatán lelujzikázott, Dromi pedig azóta zizizik itt nekem.
- A levesünk a gatyáján landolt – közben Pettigrew felé intettem a buksimmal.
Dromi hirtelen felpattan, intett egyet, és elhúzta a csíkot valamerre bármerre.
- Hát ezt meg mi lelte? – nézett utána Lily.
Black nagyon furcsán vigyorgott rám… vajon mi baja?
- A Lulululu eléggé elkopott név…
Nyah, végre nem fog többé így hívni? De akkor mégis hogy fog…?
- Az új neved…
Kinyögni, kinyögni, kinyögni!!!
- Választhatsz: Luzi, Zizi, Lizi.
Hatalmasat nyögtem.
- Szólíts csak Carternek.
- Nem, nem, válassz!
- Nem lehetne…
- Nem.
- De még nem is mondtam semmit! – háborodtam fel.
- Válassz!
Sóhajtottam egyet.
- Tök nyolc.
- Oké, Luzi.
Jó hogy nem má’ buzi!
- Á, mégse mindegy! – visítottam. – Akkor már inkább Lizi…
- Szia, Zizi.
Mondom én: akkor mi értelme volt a választásnak? *szemforgatás*
- Jé, ez tök jó! – ujjongott James is. Látszik, hogy mindketten egy szinten vannak… A fejlődésük sajnos abbamaradt kétéves korukban.
- Ne kezd te is! – fogtam meg a fejem.
- Miért? Tök jó, Zi… - kezdte Black.
Hatalmas csatakiáltás közepette rávetettem magam, és befogtam a száját. A földre esett, én meg rá.
- Na, mondtál valamit? Vagy akartál? – néztem le rá vigyorogva.
Minden hirtelen történt.
Kiszabadította a kezét, megfogta a szájára szorított kacsómnál a csuklóm, lenyomta, és engem ráfordított. Aztán… aztán… aztán RÁM ÜLT!
- Mit is akartál ezzel, ZIZI?
Nagy szemekkel néztem rá.
- Khm – köhécselt Lily, mire zavartan felálltam – Black végre méltóztatott leszállni rólam, mikor meghallottuk Lil hangját. Ezer kösz, te drága áruló – szobaügy! - barátosném!
James és Black összevigyorogtak, majd leült Blöki.
- Kérsz, Tapmancs? – kérdezte James, miközben Black felé nyújtott egy dobozt.
- Black… Tapmancs… - filóztam, mire mindenki rám nézett. – Blöki… MEGVAN! Blökkencs!
B-vel kezdődik, mint Black, hasonlít a Blökihez, és –ancs helyett –encsre végződik, akár a Tapmancs.
Blökkencs megdöbbenve nézett rám.
- Ne-nem hívhatsz így…
- Dehogynem… Blökkencs!
- Istenem, mint az ötévesek – forgatta a szemeit Lily, de most nem figyeltem rá.
- Te pedig – néztem rá a szabályosan reszkető Jamesre – James, Ágas… hm… A Fogas nem elég találó. De mit szólsz a Jávorszarvashoz? Nem, a Blökkencs jobb. Maradsz James.
- Ez nem ér! – hisztizett Blökkencs. – Őt is nevezd el, vagy hívj Siriusnak!
- Álmodik a tökös derelye, Blökkencs!
James a hetedik mennyországban járhatott éppen, de mi visszarángattuk.
- Akkor majd én adok Potternek nevet – vigyorodott el Lily
- Mit szólsz az édesemhez? – vigyorgott rá a fiú.
- Nem, nem…
- Jaj, Lil hagyd – dörmögtem oda.
- Nem hagyom! – Hirtelen milyen akaratos lett itt valaki… - Legyen… Jar Jar Ápo.
Mi döbbenten bámultunk rá, ám Remus elnevette magát.
- Star Wars? –nézett rá kíváncsian. Mi? Szar Vár?
Lil csak mosolygott, James viszont falfehéren nézett rá.
- Ezért mától édesemnek hívlak!
Most Lily sápadt el.
- Nem mered – sziszegte.
- Nem hiszed? – suttogta James.
- Otthon romantikázzatok – morogta Blökkencs, aki még mindig nem tette túl magát a nevén.
Ezután elhallgattunk.

Valamelyik okos ember kitalálta, hogy megpróbálják megjavítani a mozdonyt… szerintem még azt sem tudták, mi baja lehetett. Tehát nem mehettünk sehová.

Kezdett sötétedni.
- Na, gyerekek, úgy tűnik, itt fogunk aludni – vigyorgott Blökkencs.
Azóta már változott az ülésrend: James, Lily, Ana egy oldalon, Blökkencs meg én egy másikon. Remus elment, mert vállalkozott rá, hogy ő majd lesz az ellenőr bá’, Pettigrew meg hűséges őrzőkutyaként követte.
Hirtelen szemerkélni kezdett az eső, az ég is teljesen elsötétedett, így olyan volt, mintha meghosszabbították volna az estét.
Minden felnőtt kint rohangált, így nem jutott eszükbe egy kevés fényt biztosítani nekünk. Mondjuk mi öten már varázsolhatunk, így teljesen mindegy. A baj csak annyi, hogy a ládám mélyén van a pálcám, Ana, Blökkencs meg James élvezte, nekik nem volt kedvük világítást adni, Lily meg… asszem elaludt.
James kihasználta az alkalmat, és mivel ő ült az ablaknál, Lily mellette, Ana pedig az ajtónál, az ölébe húzta barátnőmet, és lazán magának döntötte.
- Meséljünk rémtörténeteket! – vihogta Blökkencs.
- Persze, ez minden álmom – morogtam.
- Csak nem félsz a sötétben, Zizi?
Erre én fejbe készültem vágni, de sajnos csak a fülét súrolta ütésem… vagy az az orra volt? Máig nem tudom.
- Fél hát.
Kösz, Ana, ezt még meghálálom.


Valamikor elszundíthattam, mert egy hatalmas „Búú!”-ra ugrottam egy hatalmasat.
Blökkencs úgy tűnik, ismeri a Lumost. Most pálcáját arca alatt tartja, így csak a feje egy része látható.
Ugrottam egy hatalmasat, és a földön landoltam. Mindenki aludt, ahogy szétnéztem. Szemem hamar megszokta a sötétet. Lily ugyanúgy aludt James ölében, mint pár órája, perce, nem tudom, Ana pedig Lily hátsófelét használta párnának.
Felálltam, és visszaültem helyemre. Blökkencs rögtön mellém csusszant, és bökdösni kezdett.
- Nem félsz?
Igen, nem, talán, kicsit.
- Látsz?
Igen, nem, talán, kicsit.
- Aludtál?
Igen, nem, talán, kicsit.
Végül meguntam.
- Inkább, tentebabázz egyet.
- Oké – mondta, és eldőlt, mint egy zsák, mondhatom, felső testét felém lendítette, így úgy feküdt le, hogy engem is maga alá temetett.
- Blökkencs, kérlek, állj fel rólam!
- Kérd szépen!
- Na, nem hallod?
- Kérd szépen!
- Na jó, kérlek…
- Nem hallottam – gondolom, kajánul vigyorgott azon a levédett mosolyán, amit ilyenkor alkalmaz.
- Kérlek.
- Így már jobb.
Azzal felült. Követtem példáját, és szorosan az ablakhoz húzódtam.
- Maradj ott! – utasítottam. Ő erre közelebb csúszott.
- Nem hallottad, mit mon… ?
Hirtelen hatalmas álmosság vett rajtam erőt, én meg elaludtam.


Reggel a padlón ébredtem. Ne kérdezzétek, hogy kerültem oda!
Már senki sem volt bent, tehát itt hagytak!
Gyorsan leszedtem a ládámat, és leszálltam.
A vonat mellett fiákerek álltak, és mindegyikben ültek. Nagy szerencsémre már csak egy csapat elsős mellett volt hely, így hallgathattam egész úton át a kérdéseiket. Egyik gyerekre úgy rádörrentem, hogy az majdnem kiugrott az ablakon, de csak sírni kezdett.

Aztán nagy kómásan elmentünk reggelizni, ahol mindent elmondtak: ma lesz a beosztás, a lakoma, meg mondták, hol vannak a kicsik, de arra nem emlékszem. Fél nyolckor felengedtek, és mostanáig aludtam, de megyek, mert alvásból sosem elég!

Jó éjt (vagy reggelt, délelőttöt, egyre megy)!

Mj.: A történet időtől független, nem Rowling-hű