Kő, kövön…
Legpirosabb, óvatosan szedett almáim hűtőben rothadnak el. Legédesebb szőlőszemeimen darazsak lakmároznak. Viszont virulnak parlagfüveim! Nem fogja a kasza. Nem vágja a kasza… Legfényesebb napjaim fekete-gonosz felhők árnyékolják. Legreményesebb jövőm a múlt pincéjében hűl ki. Viszont innentől nem csalatkozhatom; nem várok semmit. Nem remélek semmit… Úgy mentem át a hídon, hogy alattam a vizet sem láttam, Becsukott szemmel, álomban, magamba-fordultan. Most ocsúdok csak. Uram elment ötven évem! S állok állig felövezve szeretetlenségben. Szeretetlenségben… Járkálok, kavicsot rugdalok egy nagy tábla kövön. Körül lesek, de senkit sem látni égen, s földön. Lassan köveim is elkopnak. Felintek a Holdnak. Ott kell, hogy legyenek valahol a holtak, Akik velem voltak. Akik velem voltak…
|