Napsugárka
Mint hirtelen leomló őszi alkonyatkor a lidérc hangtalan tova suhan; úgy váltam el a kedves halottól, ˝Napsugárkától˝, Édesanyámtól… Páran, kik csak eddig követhettük őt, mint élő koszorú, álltuk körül a gödröt… … Végül: négy markos ember, s kötelek által háza a föld lett, pár ásónyi halom. Körülvéve keresztekkel, fejfákkal… A Tiszteletes még pár szót elcsörömpölt, - alig figyeltem oda, mit beszél - Szólt valami távozó halottról, kiről csak én tudtam; örökké bennem él…
|