|
Suli no kyoo - A szerelem ereje ???
Kurosawa-sama 2007.06.29. 09:34
13. fejezet
Egy „átlagos nap” a Nyugati
kastélyban
Sesshoumaru mérgesen kitrappolt a
szobából, míg Jaken fejét
csóválva nézett utána.
-„Már megint…”
–gondolta dühösen a nagyúr.
–„Nem volt neki ennyi elég?
Megölöm!”
A folyosókon járkáló
katonák és nemesek gyorsan
félrehúzódtak az
útjából. Az egyik kanyarnál
Namikába, az egyik ágyasába
ütközött. Szó szerint. A
lány figyelmetlenül nekiment a férfinak,
majdnem hátraesett. Sesshoumaru jeges tekintettel
mérte végig a riadt lányt.
-„Meghalsz helyette…” –majd
még mielőtt Namika megszólalhatott volna,
zöldes karmok szántották
végig a mellkasát. Az erős méreg
pillanatok alatt végzett vele. Namika teste
élettelenül hullott a fapadlóra,
körülötte egyre nagyobb
vértócsa keletkezett. A közelben
álldogáló szamurájok,
főrendiek és szolgák
értetlenül bámulták az
esetet. Bár tudták, hogy Sesshoumarunak egy ilyen
incidens elég a gyilkolásra. Sesshoumaru ridegen
hordozta körbe a tekintetét, majd
közömbösen így szólt:
-Mire vártok? Takarítsátok el!
–evvel sarkon fordult, és otthagyta őket. Egy
felsőbb emeleten Katayamával találkozott.
-Téged kerestelek Sesshoumaru.
-Mit akarsz?
-Ugyan, én nem tehetek semmiről.
–célzott Katayama a Hatsuyoval
történt dolgokra. –Haruko egy kicsit
féltékeny lett, gondolom elmondott mindent.
-Nem érdekel. –Sesshoumaru nyugodtnak
látszott, ám szemei dühösen
villantak. Kisétált az erkélyre,
ahonnan be lehetett látni az egész
fényárban fürdőző tavaszi kertet.
Katayama követte.
-Kedvelem Harukot… -kezdte Katayama.
–Szeretném, ha nekem adnád őt,
ágyasnak.
Sesshoumaru meglepetten nézett
barátjára. Katayama tényleg
közömbös lenne Hatsuyo iránt?
Valószínűleg az. Akkor nem
kérné tőle Harukot.
-Felőlem. –felelte semmitmondóan, és
figyelme újból a kertre tévedt. A
kertben az egyik tó közelében
megpillantotta Hatsuyot, akit körülvettek az
alacsonyabb rendű szolgák gyermekei, akik még
olyan fiatalok voltak, hogy még nem kellett nekik dolgozni.
Kifinomult érzékeinek
köszönhetően hallotta, ahogy a lány a kis
Yokot ismerteti össze a többi gyermekkel.
-Tudom, hogy csak holnaptól áll a
szolgálatodba, de máris a kertben lopja az időt.
–jegyezte meg Katayama, árgus szemekkel
bámulva Hatsuyot, amit Sesshoumaru nem láthatott,
mert háttal állt neki.
-Azt csinál, amit akar… -Sesshoumaru hangja
érdektelen volt.
-Kicsit túl sokat engedsz meg neki…
-Mint ahogy neked is! –csattant fel az
ezüsthajú szellem.
-Gomen nasai, Sesshoumaru! –Katayama nem akarta
barátját magára haragítani.
Már akkor tudta, hogy veszélyes
játékba kezd, amikor szemet vetett Hatsuyora.
Mikor leselkedett utánuk, biztos volt benne, hogy
Sesshoumaru, akárhogy is áltatja
magát, hogy csak játszik Hatsuyoval, kedveli őt.
Ha nem így lenne, már rég
végzett volna Hatsuyoval. Ez a szolgásdi is csak
arra jó, hogy levezesse dühét Hatsuyon,
olyan bűnökért, amiket el sem követett.
Katayama nem akart gyűlölködést
Sesshoumaruval, aki gyerekkori jó barátja volt.
Ezért nagyon résen kell majd lennie, ha meg
akarja szerezni Hatsuyot. Ehhez a legjobb út, ha maga
Sesshoumaru mond le róla. Igaz, hogy csak
rabszolgaként vette maga mellé a
lányt, de nagyon jól tudta, hogy senki sem
nyúlhat hozzá. A lánynak nem
biztosított jogot, de csakis Sesshoumaru érhet
hozzá.
-Hagyj magamra… -mondta Sesshoumaru. –Haruko a
tiéd, foglalkozz most vele.
-Hai. –bólintott Katayama, de Sesshoumaru
már ezt nem várta meg.
Fénygömbbé változott,
és elhagyta a kastélyt. Katayama a
fakorláthoz sétált, és
elmélyülten figyelte Hatsuyot, aki most
magára hagyta a boldogan játszó
gyerekeket, és elindult a kikövezett
ösvényen.
-„Itt az ideje, hogy előkészítsem
Tatsuro halálát…”
–gondolta, és belépett a
palotába.
Hatsuyo egy kis magányra vágyott,
ezért otthagyta Yokot az újdonsült
barátaival. A gyönyörű kert idilli
harmóniája elbűvölte, és a
régi időkre emlékeztette, amikor még
maga is úrnő volt. Mélyen beszívta a
virágok andalító illatát,
miközben lassan lépkedett az
ösvényen, hogy felfedezze az eddig még
ismeretlen tájat. Igyekezett senkivel sem
találkozni, hiszen mindenkin utálatot
és megvetést érzett maga
iránt. Azon töprengett, hogy Sesshoumaru
miért is hagyta életben. Tényleg
semmit se érez iránta, vagy elvakítja
a sötét gyűlölet, melyet a
Setsunák iránt érez? Vajon igazat
mondott Katayama Sesshoumaru
színjátékáról,
vagy azért dühös rá a
férfi, amit Katayama róla terjeszt?
Tisztázni tudja-e valaha is magát Sesshoumaru
előtt? Mindenképpen meg kell
próbálnia, ennél többet
már nem veszthet. Annyira elmerült a gondolataiban,
hogy csak most tűnt fel neki, hogy nincs egyedül. Egy magas,
izmos, díszes vértezetet viselő férfi
jött vele szemben. Vörös palástja
lebegett utána. Díszes övéből
két katana markolata állt ki.
Félhosszú, sötét, sűrű
frufruja baloldalt volt elválasztva, így
keretezve szabályos, nemes arcát. Hatsuyo gyorsan
félreállt az ösvényről, utat
engedve, a nyílván magas rangú
férfinak. Mikor a katona mellé ért,
Hatsuyo meghajolt, és
köszöntötte:
-Konnichiwa, samurai-sama! –Hatsuyo hangja megadta a kellő
tiszteletet, nem akart konfliktusba keveredni démonnal. A
férfi megállt mellette, majd
sötét szemeivel végigmérte.
Hatsuyo lehajtva tartotta a fejét, nem nézett a
katona szemeibe.
-Setsuna no Hatsuyo? –szólította meg a
lányt mély hangján a szellem.
-Hai, samurai-sama.
-A nevem Daishi no Naganouri. Az öt tábornok egyike
vagyok Nyugaton.
-Hai, Naganouri-sama. –mondta halkan Hatsuyo,
magában azon töprengett, vajon mit akarhat tőle ez
a főrangú tiszt.
-Igaz, hogy meg akartad ölni Sesshoumarut?
-Nem. Nem akarom elvenni Sesshoumaru életét.
-Akkor a trónját, ne?
-Nem.
-Akkor miért jöttél Nyugatra?
–csodálkozott Naganouri.
-Nem önszántamból tettem…
-Hanem?
-Jinzában szálltam meg egy fogadóban,
amikor…
-Wakarimasu. (értem) –szakította
félbe Naganouri Hatsuyot. –Akkor foglaltuk el a
várost, és te fogságba
estél.
-Így volt, Naganouri-sama.
-Már csak egyet nem értek… -vakarta
meg a homlokát a férfi, aki lassúbb
felfogásának köszönhetően,
még mindig nem rakta a történteket.
–Miért öltöztél
álruhába?
-Nem akartam ágyasa lenni senkinek sem, ezen
kívül el szerettem volna kerülni a
találkozást Sesshoumaru nagyúrral.
-Akkor… csak bujkáltál előle, ne?
–gondolkodott el a démon. –Ez
érthető… Ám mégis volt
valami rejtegetnivalód előle...
-A bátyám megölte a Nagy Kutyaszellemet.
Szégyent hozott, és tönkre tette a
klánt. Ebben nem tudtam megakadályozni a
bátyámat, mert még szinte gyerek
voltam. Nem akartam, hogy Sesshoumaru azonosítson engem
Takemaruval.
-Mégis ez történt.
–összegezte a férfi. –Lenne
még egy kérdésem. Veled
találkozott éjjelente Sesshoumaru?
-Hai. –Hatsuyo aprót bólintott.
–Eszméletlen voltam, mikor rám
talált, majd megismertük egymást.
Természetesen nem mertem neki elmondani, hogy ki is vagyok
valójában. Úgy gondoltam, ha
megkedvel, bevallok neki mindent. Ám ő végig
tudta az igazságot. Ezután napvilágot
látott Katayama rágalma…
-Te rágalmazással vádolod Katayama
tábornokot? –dörrent a férfi
hangja. Hatsuyo most felemelte a fejét, és a
jóképű férfi sötét
szemeibe nézett.
-Igen. –mondta erélyesen Hatsuyo. –Ezt
Sesshoumarunak is megmondanám, de ő nem hallgat meg.
-Naze? (miért) –Naganouri elképedve
bámulta a nőt, most már biztos volt benne, hogy
igazat mond.
-Katayama tábornok elhallgatott néhány
részletet az összeesküvésemről.
-Mit akart tőled a tábornok?
-Mi mást? Engem. –felelte a lány.
–Visszautasítottam, másnap pedig
halálra ítélt Sesshoumaru. Csak azt
nem értem, hogy miért hagyott
életben…
-Ezekhez én értek… -nézett
értetlenül a férfi. –Elhiszem,
amit mondtál. Megpróbálok
beszélni Sesshoumaruval.
-Arigatou gozaimashita, Naganouri-sama! –Hatsuyo őszinte
hálával hajolt meg a szamuráj előtt.
-Ugyan! –legyintett szórakozottan Naganouri.
–Mivel megkedveltelek, szívesen teszem. De nem
lesz egyszerű. Katayama nem tűri a
visszautasítást, nehéz lesz vele. Most
megyek. –Naganouri intett, majd otthagyta a
csodálkozó Hatsuyot.
Katayama az erkélyén ácsorgott,
és onnan tekintett le a kertre. Látta, ahogy
Hatsuyo és Naganouri hosszasan beszélgetnek.
-„Naganouri… Ha nem tudnám
undorító titkodat, még a
végén féltékeny
lennék…” –gúnyos
mosolyra húzta ajkait. Hirtelen valaki megkocogtatta a
shoujit. Haruko érkezett meg. Még a
cselédek egyenruháját viselte.
Odatipegett a vörös hajú
férfihoz, aki a karjaiba zárta.
-Katayama… -lehelte a nő, teljesen
elérzékenyülve.
-Sesshoumaru beleegyezését adta.
–mondta halkan a tábornok. –Most
már az ágyasom vagy.
-A kamiknak hála! –örvendezett Haruko.
Úgy érezte, ez élete legboldogabb
napja. Katayama arrébb tolta a nőt
magától, és egy vaskos
bőrerszényt vett elő, majd Harukonak nyújtotta.
-Vegyél a városban új
kimonókat, de siess vissza, szükségem
lesz rád.
-Arigatou gozaimashita, Katayama-san!
–hálálkodott Haruko, barna szemei
csillogtak, ahogy Katayama
jóvágású arcába
nézett.
-Vigyél magaddal néhány
szolgálómat, és adok egy
gyaloghintót és őröket.
–magyarázta a férfi. –De ne
feledd, ma fontos dologban kell nekem segédkezned! Ma csak
egy-két fontos ruhadarabot vegyél meg. Lesz
még időd bőven vásárolni.
-Hai. –bólintott mosolyogva a nő.
–Segítek, amiben csak akarod!
-Gyere. –szólt kedvesen Harukonak, és
elhagyták a szobát. Miután
biztosította Haruko mellé a
szükséges kíséretet,
visszatért a lakosztályába.
-„Hatsuyo…” –gondolta
keserédesen. –„Tejbe-vajba
fürösztenélek, ha kedves lennél
velem…”
A jobboldali falhoz lépett, majd
végigsimította a falra festett,
terebélyes, virágzó
cseresznyefát. Erősen benyomta az egyik
kiálló faágon
üldögélő fürjet, és a
fal elhúzódott. Egy folyosó
tárult a szemei elé, melyen egy
falépcső vezetett lefelé a
sötétségbe. Leemelt a falról
egy fáklyát, és egy
csettintéssel meggyújtotta.
-„Tatsuro… Készítek neked
egy kis ajándékot.”
–vigyorgott Katayama, majd behúzta maga
mögött az ajtót.
Már esteledett, mikor Hatsuyo és Yoko a
kastélykertből a szállásukra
igyekeztek. Egy harmadik emeleti erkélyről Tatsuro
integetett a két lánynak, akik mosolyogva
viszonozták a gesztust, majd elsiettek a szolgák
lakrésze felé. Mikor a szobájuk
elé értek, Hatsuyo így
szólt:
-Menj be, addig hozok ételt a
konyháról. –majd kedvesen megsimogatta
a kislány fejét, aki széles mosollyal
bólintott. Hatsuyo elsietett a konyha felé. Mikor
belépett, már csak a konyhának a
főnöke és egy fekete hajú fiatal
félszellem lány serénykedett odabent.
A többiek már nyilván elindultak
kihordani a vacsorákat a főrendieknek és a
szamurájoknak. Voltak, akik a közös, nagy
étkezőben ettek, és akadtak olyanok is, akik a
saját lakosztályukban fogyasztották el
az estebédet.
-Ejh, te lány! –korholta a fiatal nőt a
terebélyes asszonyság, aki a konyhafőnök
volt. –Ez így nem jó!
Tatsuro-samának sokkal több
szója-szósz kell a sushi-hoz! –a nagy
faasztalon egy tálca feküdt bőségesen
megrakva többféle étellel és
gőzölgő teával. Az idős nő mérgesen
ingatta a fejét.
-De elfogyott a szósz! –mentegetőzött a
cseléd. A két nő tudomást sem vett az
érkező Hatsuyoról, aki közben
összekészített némi
ételt és teát a vacsorához.
-Ha elfogyott, hát főzzél még egy
adagot! –pörölt tovább az
idősebb nő. –Ezt így nem lehet
feltálalni az úrnak!
-Megyek már, Eiko-sama! –felelte a lány
majd az idős asszonnyal a sarkában eltűntek a konyha
másik részlegében. Velük egy
időben Hatsuyo is elhagyta a helyiséget. Mikor
visszaért a szobájához, Harukot
látta díszes kimonóban a konyha
irányába osonni. Hatsuyo a földre tette
a tálcát, és követte a nőt.
Yokonak meghagyta, hogy semmi esetre se mozduljon ki. Hatsuyonak rossz
előérzete támadt. Vajon mit akarhat ott Haruko,
mikor semmi dolga arra? Hiszen mától Katayama
főágyasa.
-„Katayama!” –villant be az
agyába. –„Készül
valamire.”
Mikor Haruko behúzta maga mögött az
ajtót, Hatsuyo egy résen át
leselkedett. Látta, hogy a nő valamit beleönt a
tálcán lévő teába, majd
idegesen szétnéz. Hatsuyo visszaszaladt a
szobájába, és megvárta,
amíg Haruko elmegy a shouji előtt. Yoko
értetlenül bámult Hatsuyora.
-Doshita, Hatsuyo-sama? (mi történt)
-Maradj itt! –mondta válasz helyett a nő, majd
elindult Tatsuro lakosztálya felé.
Magában imádkozott, hogy ne tévedjen
el a kastély központi
részében. A folyosókon
mászkáló katonák nem
szóltak hozzá, azt hitték, hogy a
nagyúr hivatja. Az egyik folyosón
mégis eltévedt. Megpróbálta
felidézni, hogy Tatsuro honnan integetett neki, majd
felszaladt a harmadik emeletre. Szerencséjére
éppen időben meglátta a fekete hajú
lányt, amint a tálcát viszi be
Tatsuronak. A parancsnok lakosztálya előtt
álló őröknek reagálni sem
volt idejük, Hatsuyo olyan gyorsan berontott. Tatsuro az
ajkaihoz emelte a csészét.
-Neeeeeee! –kiáltott Hatsuyo, és
villámsebességgel kiütötte a
férfi kezéből a teát. A kis
edény tartalma kiömlött a földre.
Az erős méreg sisteregve lyukat égetett a
tatamin. Tatsuro és a
szolgálólány szóhoz sem
tudott jutni, a szobába szamurájok rontottak be
kivont karddal, és maga Sesshoumaru, aki az emeleten
tartózkodott mikor meghallotta Hatsuyo
sikoltását.
-Mi van itt? –kérdezte Sesshoumaru.
-Azt hiszem… meg akartak mérgezni…
-állapította meg zavartan a tényeket
Tatsuro. A katonák némán
álltak, katanájukkal a kezükben. A
fekete hajú cselédlány ijedten
lihegett. Hatsuyo lesütött szemmel
ácsorgott Sesshoumaru előtt. A levegőben tapintani lehetett
a feszültséget. Váratlanul Katayama
lépett be, Harukoval a sarkában. Eredetileg
azért jöttek, hogy
megszemléljék művüket.
Mögöttük,
kíváncsiskodó tekintetek vizslattak be
a szobába.
-Tabito-san. –szólt Tatsuro az egyik
emberéhez, aki meghajolva előlépett.
–Küldjetek el mindenkit az ajtó elől,
mondjátok meg, hogy jól vagyok.
-Hai. –bólintott a szamuráj
és többi katonával együtt
elhagyták a helyiséget, behúzva maguk
mögött a tolóajtót.
Katayama forrt a dühtől, tudta, hogy Hatsuyo
hiúsította meg a tervét, és
hogy Haruko nem volt elég körültekintő.
-Te aljas szuka! –ordított a megszeppent
cselédre. –Meg akartad mérgezni a
parancsnokot? –a tatamin lévő sistergő foltra
mutatott.
-Én… én… nem…
-hebegte a riadt lány, de Sesshoumaru elkapta a
torkát, és a magasba emelte.
-Sesshoumaru! –kiáltott Hatsuyo. –Ne
öld meg!
A férfi aranyszemeit Hatsuyora emelte, és
elengedte a szolgát.
-Talán tudsz valamit? –kérdezte
Hatsuyotól. Ám, mielőtt Hatsuyo
válaszolhatott volna, Katayama kirántotta a
kardját, és pillanatok alatt lemetszette a fekete
hajú cselédlány fejét. A
lány vére szanaszét spriccelt a
szobában, Tatsuro arrébb ugrott, hogy ne legyen
véres. A lány élettelen teste tompa
puffanással zuhant a tatamira, piros vérrel
áztatva azt. Sesshoumarut nem
különösebben zaklatta fel a
látvány, újból Hatsuyohoz
fordult:
-Tudsz valamit?
-Harukot láttam a konyhában Tatsuro-sama
étele körül. –felelte Hatsuyo.
-Ugyan, Hatsuyo! –legyintett Haruko. –Csak saket
vittem Katayama-sannak.
Igazat mondott, valóban sakes korsóval a
kezében távozott a
konyhából, és ezt Hatsuyo is
látta. Bár Tatsurot megmentette, most
már nem tudott semmit sem tenni. Az ártatlan
lány meghalt, Katayama megúszta a
felelősségre vonást.
-Én küldtem el Harukot sake-ért.
–mondta Katayama. –Hatsuyo, ez a cseléd
konyhában tartózkodott? –Katayama
igyekezett visszaterelni a szót a halott lányra.
-Hai. –sóhajtott Hatsuyo, a
lányért már úgysem tehet
semmit.
-Akkor a dolog elintézve. –szólalt meg
Sesshoumaru. –Tatsuro! Egy szinttel feljebb van egy
üres lakosztály.
Odaköltözöl.
-Hai, Sesshoumaru-sama! –felelte a férfi.
-Két nap múlva előléptetlek
tábornokká.
-Arigatou gozaimasu, Sesshoumaru-sama! –Tatsuro repesett az
örömtől, persze nem mutatta.
-Hatsuyo, holnap reggel várlak. –jelentette ki
Sesshoumaru, majd elhagyta a szobát, Katayamával
és Harukoval a nyomában.
Tatsuro gyengéden nézett Hatsuyora.
-A minap még én akartalak megmenteni
téged, és most te mentettél meg
engem… -Tatsuro felnevetett, fehér fogsora
kivillant ajkai közül.
Hatsuyo kedvesen rámosolygott a férfira.
-Most mennem kell… Oyasuminasai…
-Arigatou gozaimasu! –szólt a
távozó lány után Tatsuro,
majd suttogva hozzátette: –Utsukushii
(gyönyörű) Hatsuyo…
Folyt. Köv.
| |