Higgy!
Higgy varázsos önmagadban,
szárnyalj szélnél szabadabban,
jeges télen higgy a nyárban,
esőben a szivárványban.
Higyj ha nem hisz benne senki
ha jobb volna elfeledni,
régi napok szép emlékét
nyári alkony piros fényét.
Hinni kell, ha összetörnek
gonosz lelkek meggyötörnek,
ha átkoznak gonosz nyelvek
nem szeretnek, nem ismernek,
mert ha nem hisz többé senki,
álmainkat elfeledni,
a csodákat eltemetni
jaj az ember kénytelen.
Nem lesz többé semmi sem.
Hamvába hal a varázslat,
táltos dobon sosem szállhat,
szárnya törik a tündérnek,
sírból a halottak kélnek,
csontkarmukat feléd nyújtják.
nincs segítség, nincs biztonság.
Mitől csak a hited védett,
csontdémonok, hideg rémek,
világodat elözönlik,
halálodat így köszöntik.
Rabszolgája lész a holtnak,
búcsút inthetsz napnak, holdnak,
örökláncok leigáznak,
ha a mesék nem vigyáznak.
szállj a szélnél magasabban.
csókold meg az öreg holdat,
távoltartja ő a holtat.
világok kapuját őrzi
míg ősregéit meséli.
Mert a mesék, csodás álmok
megfojtják azt ami álnok
Hinnem kell hát a mesékben,
minden éjjel megidézem
vén sámánok szellemét.
tanulom az őszenét.
Mert ha egyszer elfeledjük,
világunkat eltemetjük
legyőznek az árnylidércek
gyermekeid éjjel félnek,
ha meséid nem védik meg
világlátó szép szemük.
holttá válik életük.
Hercegnő halála
Odaért a hercegnő,
S a szíve megnőtt.
Megnyitotta szívét,
S holt lett örökké.
Meglátta szerelmét,
Odarohant mellé.
Megcsókolta szelíden,
Mint mikor együtt éltek.
De a herceg megtagadta,
A csókot eldobta.
Nem kellett már neki ő,
Pedig szerette a nő.
Meghalt érte,
De feleslegesen.
Elhagyta őt szép szerelme,
Mert már csak a pokol kellett.
Dühös lett a hercegnő,
S átkozta is őt.
Rúgott, kapált,
Mindent csinált.
El akart menni innen,
De már nem mehetett…
Harcolni kell a szerelemmel,
S nyerni is kell.
Felébredt a harci szellem,
Kardját kapta a herceg ellen.
Torkához szegte,
De ő kivédte.
Belökte a fortyogó tűzbe,
A herceg nincs többé itten.
De a szerelem tovább él,
A bosszú nem elég!