Higgy!
Higgy varázsos önmagadban,
szárnyalj szélnél szabadabban,
jeges télen higgy a nyárban,
esőben a szivárványban.
Higyj ha nem hisz benne senki
ha jobb volna elfeledni,
régi napok szép emlékét
nyári alkony piros fényét.
Hinni kell, ha összetörnek
gonosz lelkek meggyötörnek,
ha átkoznak gonosz nyelvek
nem szeretnek, nem ismernek,
mert ha nem hisz többé senki,
álmainkat elfeledni,
a csodákat eltemetni
jaj az ember kénytelen.
Nem lesz többé semmi sem.
Hamvába hal a varázslat,
táltos dobon sosem szállhat,
szárnya törik a tündérnek,
sírból a halottak kélnek,
csontkarmukat feléd nyújtják.
nincs segítség, nincs biztonság.
Mitől csak a hited védett,
csontdémonok, hideg rémek,
világodat elözönlik,
halálodat így köszöntik.
Rabszolgája lész a holtnak,
búcsút inthetsz napnak, holdnak,
örökláncok leigáznak,
ha a mesék nem vigyáznak.
szállj a szélnél magasabban.
csókold meg az öreg holdat,
távoltartja ő a holtat.
világok kapuját őrzi
míg ősregéit meséli.
Mert a mesék, csodás álmok
megfojtják azt ami álnok
Hinnem kell hát a mesékben,
minden éjjel megidézem
vén sámánok szellemét.
tanulom az őszenét.
Mert ha egyszer elfeledjük,
világunkat eltemetjük
legyőznek az árnylidércek
gyermekeid éjjel félnek,
ha meséid nem védik meg
világlátó szép szemük.
holttá válik életük.
Alkotó
Az ember börtönbe zárt rabmadár,
Ki el nem hagyja ketrecét,
Csak ha végre bilincsét
Szétszakítja, akkor vár
Rá egy új élet, új álmok,
Egy új világban szép utak,
Bőséges, vízzel telt kutak,
Kudarc nélkül telt napok.
Ám az ember gyenge hozzá:
A bilincs erős. Nem tudhatja,
Hogy őt csak a vére tartja,
És az teszi magányossá.
Szabadság? Az ember hiszi,
Hogy kielégíti vágyait,
Valóra váltja álmait,
Ha a testét útra viszi.
Inkább alkoss! Két kezed
Munkája a mindened.
Álmod, vágyad oda írd le,
Versben, képben szabadítsd fel
Lelkedet!