|
Vihar után
Dru Ange 2007.06.19. 18:57
Na mivel 1000-el tombol a nyár esőkabátokat elrakni mert jön a szőke herceg deres lovon és csipkerózsikát megmentik^.^Na igen Amy meg bajban van...
Az eső után a víz kövér cseppekben hullott a fa padlóra egy résen át. A nap sugarai betöltötték a csendes zugot, ezzel akaratlanul is ébredésre ösztönözve az alvót. Szemeim lassan kinyíltak. Körbenéztem, bódító virágillat volt. A domboldal miden bizonnyal nyíló virágok ezreinek ad otthont. Lassan ázott, elgémberedett tagjaim mozgatásába kezdtem. Felültem majd lassan odabotorkáltam a létrához. A látvány fenséges volt. Tekintetem körbefuttattam a nyíló virágok hadain majd tekintetem megakadt egy vadul előre törő lovon. Hatalmas deres szelte át a virágokat, lovasát nem láttam jól. Úgy néztek ki mintha a lovon csak egy sárga esőkabát kapaszkodott volna. Ahogy közeledtek a ló jobban kinyúlt és orrlyukai kitágultak, a verejték sűrű folyamokban rohant le az izmos állaton. Közeledtek, már látni véltem a lovasát. Majd a semmiből térve megálltak. Lovasa a lehető leggyorsabban felmászott mellém. Szemeim kikerekedve mérték végig az idegent. Szemeim ellepte egy homályos köd. Sírva kapaszkodtam az idegenbe. Átölelt ő is. Öleltük egymást, elvesztünk egymás karjaiba.
- Mike. – suttogtam alig hallhatóan
- Ssss, hazaviszlek
Hálásan emeltem borostyán szemeire tekintetem. Közeledtem hozzá, arcunk centikre volt már csak egymástól. Éreztem rajta a vizes fű, az izzadtság keveredő illatát. Ajkaink lassan összeértek. Harapott, óvóan magához rántott és már majdnem fájt. Karjaimat nyaka mögé kulcsoltam. Hozzásimulva folytattam a játékot. Kezeim végigsimítottak a hátán. Ő derekamat fogta. Fájt hogy el kell szakítanom magamat tőle de mégis megtettem. Csak néztük egymást majd határozott mozdulattal összepakoltam. A fa létra hangosan kinyilvánította nemtetszését recsegésével. Ahogy leértünk, újra magához szorított. Újra egymásba temetkeztünk. Arcom vonalánál vékonyka könnycseppek surrantak át. Lezuhantam a virágokra, ültem és ő is leült. Pillangók, bogarak és virágszirmok repültek mellettem a levegőbe majd szellek szárnyain repültek tova.
- Milyen kísértetiesen ismerős ez nekem. Nem gondolod Amy?
Felálltunk, hosszasan bújtam hozzá a szépszeműmhöz. Barna tekintetében értelem csillogott. Eloldottam a bőrt a fáról. Az a fűbe esett, felvettem átdobtam lovam fején majd felkúsztam rá. Óvatosan megtettünk pár métert a vadvirágok közt majd felvetette fejét jelezve elkészült a galoppra. Rövidebbre fogtam a szárt, beugrattam majd kinyúltam felette. A deres is galoppra váltott. A démon verseny érzett, előtört és gyorsabb tempóra ösztökélte a főnixet. Átszeltük a virágokat. Kinyújtóztunk, gyorsabban, gyorsabban és a tempó gyorsabb lett. A szépszemű kinyúlt, orrlyukai kitágultak é izmai megfeszültek. Virágok repkedtek mellettünk ahogy patái belevájódtak a talajba. Repültünk, nem állított meg minket semmi. A vad gyors száguldó lovat és a fékezhetetlen démont nem tudta megállítani semmi. A deres hiába próbálkozott a befogásunkkal mi minduntalan előre törtettünk és vezetünk. A bozótos erdő felé közeledve lassabbra vettük a tempót. Lassan, a mámor a kéj és vadság ami volt bennünk tovaszállt és megálltunk. A bozótban haladtunk befelé. Üres és néma volt minden. A félelem átjárta itt az ember testét. A fölénk magasodó ágak eltakarták a nap éltető sugarait. A szépszemű minden rezzenése tele volt félelemmel. Idegesen kapkodta a fejét. Megfeszült a szár. A ló beugrott vágtába. Pánik és félelem volt a vágtájában, egyenetlen és kényelmetlen volt. Amint kiértünk egy fényesebb helyre, meghallottuk a madarak hangját. A szépszemű leblokkolt és idegesen horkantott. Füleit hátracsapta és megindult lépésében. A deres felzárkózott hozzánk.
- Amy, jól vagy?
- Persze, igen minden rendben
Utáltam a szemébe hazudni. Gyűlöltem magam. Hogy tehettem? Nem, nem volt semmi se rendben. Féltem és pánikszerűen menekültem saját magam elől. A múltam mint egy vadat kergetett. Igen űzött vad voltam. Vadásznak a vadászra. Az iskolában miért nem tanítják hogy kell életben maradni a pengén? Hogy kell az élet tangóját hibák nélkül járni? Ilyenkor mondja persze nevetve a képedbe az élet hogy nem vagy egyedül. A Tangót is ketten járják. A Pengén is 6 lábbal állunk. Na igen de azt nem veszi figyelembe hányan akarják a partnered ellopni, hányan próbálnak a pengéről letaszítani. Ilyenkor nevessek én a képébe? Hogy ne nevettess? Ó hogy én már hányszor próbáltam az élet képébe nevetni és hányszor nem sikerült. Igen az embereket le tudom alázni. De a sorssal életre menő harcot vívni nehezebb mint én azt gondoltam. Hiába hitegetem magam hogy mert én és Showtime legyőzhetetlenek vagyunk. Igen a pályán nem akad ellenfelünk. De mit érek ha a sorsomon nem tudok változtatni? Mondták már milyen sokan hogy csiszolatlan gyémánt a párunk. Na igen vadak, lázadók. De mi ellen lázadtunk? Tudta azt valaha is valaki? Nem Talán még Mi Magunk sem…
Kiértünk a régi pályára. Látszott hol törtünk ki. A pályát azóta nem járhatta senki. A nyomainkat por fedte. A szokásos ösvényre értünk vissza. A madarak, a vadak mintha eltűntek volna. Újra a régi énem tört felszínre. Hidegen néztem az iskola istállója felé. Láncra vert állatnak éreztem magamat ahogy a deres és Mike lépkedett mellettünk. Mikor közelebb értünk két iú megfogta a lovam mire az ellentmondón horkantott és felvetette fejét. Hátsó lábaira állt és kifejezte nem tetszését. Az igazgató lépett mellém. Tekintetembe szúrós dac furakodott.
- Onill, egy óra múlva az irodámban!
Nem válaszoltam csak tovább hajtottam lovam a tömegen keresztül. Éreztem a lesújtó pillantásokat. A fekete hajú lány állt az istálló sarkában. Meglátott és elfutott. Leszálltam lovamról és helyére vezettem. Mike megállt mellettem.
- Na menyit kapsz hogy visszahoztad a nagyvadat?
- Amy, nyugodj meg
- És ha nem? Elegem van ebből a tetves világból!
- Amy
- Semmi Amy! Érted? Nekem ez nem megy, nem. Légy szíves hagyj most magamra!
Könnyeim patakokban folytak arcomról le. Hozzábújtam a szépszeműmhöz. Meleg barna tekintetét rám emelte és várakozón figyelt. Lassan a csathoz nyúltam és leszerszámoztam. A kiszáradt bőrt a helyére tettem. Visszatértem egy adag abrakkal hozzá.
- Ó Showtime, te nem tehetsz semmiről.
Szemeiben értelem csillogott, fejét hozzám dörzsölte. Órámra néztem. Utoljára puszit nyomtam orrára majd elindultam. Az igazgató az irodájában várt. Ahogy fellépdeltem az iskolai márvány lépcsőkön minden szem engem fürkészett. A hatalmas mély sötétbarna fa ajtók nyikorogva tárultak ki. Dacosan néztem szembe az igazgatóval.
- Ülj le!
- Nem, jó nekem így is
- Rendben, remélem tisztában vagy tetteid következményeivel
- Miért kéne? Az én lovam az én felelősségem
- Felfogtad te átkozott lány ha a lovad megsérül nem tud többé galoppozni és vége a karrierjének? Pedig az az egekbe törhet! Olyan híres lehet mint War Admiral, Barbaro, Sebasciut vagy Kincsemet is túlszárnyalhatja!
- Tisztában vagyok lovam képességeivel.
- Téged is csak azért nem rúglak ki mert tehetséges vagy, az iskolának szüksége van az olyan tehetséges párosokra mint ti.
- Szóval az iskola érdeke hogy itt maradjak?
- Tudod te hány pénzes hozhatja majd ide a gyermekét ha egy hármaskoronát nyerő páros a mi iskolánkból kerül ki?
- És ha úgy döntök elmegyek?
- Nem döntesz úgy
- Miért nem?
- Mert a drága szüleidnek nincs pénze arra hogy máshol taníttassanak.
- Nem vette észre? Nincs szükségem további tanításokra!
- Ó dehogy nincs, semmire nem mennél a zsokék világában, de ha tovább tanulsz még nagyon sokra viheted és most távozz!
Ahogy kifordultam az ajtón szembe találtam magam az iskola egyik leggazdagabb tanulójával. Fagyosan néztem rá. Gúnyos mosolya undorítóan villogott.
- Remélem kirúgtak Onill
- Reménykedj csak!
Elhaladtam mellette és a mai nap folyamán nem kívántam többet senkivel sem találkozni. Az iskolai kollégiumban még kevesen voltak így tehát különösebb feltűnés nélkül bejutottam szobámba. Kulcsra zártam azt majd úgy döntöttem lefekszem. Álmaim védett zugát nem törhetik meg. Lassan az éjszakai csendbe vesztünk. Én és az álmaim. Repültem, a mezőn. Csak én és Showtime. Mi ketten. A pengén repültünk. Nem vágott. Éreztem azt a mérhetetlen szabadságot. Szabadok voltunk. Eltűntek a láncok, kötelek. Senki nem fogott minket vissza. Repültünk újra. Tovább magasra a csúcsra fel ahol nem érhet el minket senki. Senki. Mert megcéloztuk a holdat és el fogjuk érni!
És köszönöm hogy eddig hűséges olvasóim voltatok!
Nemsokára jön az új fejezet is!
Addig érjétek be ezzel.
Pux: Dru Ange
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
