Az öröklét rabjai

39. jelenet

K: Kaylie

H: Horatius

R: Robert

F: Felicia

*másnap Kaylie egyedül találja magát a szobában, az ajtó nincs bezárva, senki más nincs a szobában, az ágyon Kaylie mellett egy boríték hever*

*K ahogy felébred és felül, a kezébe veszi a borítékot.*

*kicsúszik belőle egy levél. A levél fekete, és fehér színű tintával van rajt az írás… személyesen Horatius kézírása*

*K széthajtja a levelet, és olvasni kezd.*

*a levél röviden utasítja Kaylie-t, hogy amint felébredt Horatius várja a szobájában, bizonyos "lényeges" dolgokra hivatkozik amit meg kell beszélniük.*

*K nem tudja, pontosan mire számíthat. Sietve felöltözik, és átmegy Horatius szobájába.*

*H várja Kaylie-t, az egyik széken ül, hátat fordítva az ajtónak*

*K belép, megkerüli Horatius székét, és elé áll.* Szia, Horatius.

*H felkel, hidegen köszön, az arcán nyoma sincs kedvességnek, vagy szeretetnek, inkább hideg… lenéző mosollyal tekint Kaylie-ra*

K: Miről akarsz beszélni velem? *úgy tesz, mintha nem venné ezt észre.*

H: Ígérem rövid leszek *felnevet*

K: Várom a folytatást…

H: Nos, már régóta éreztem hogy vissza fogsz jönni, és eléggé terveztem is a fogadtatásodat. Mindent úgy csináltál, ahogy azt megterveztem, minden apró trükknek bedőltél, amit eléd állítottam. *mosoly*

K: Ez mindig így volt, nem hiszem, hogy meglepett volna.

H: És ha most azt mondom neked, hogy "átvertelek?" *az arcán kegyetlen mosoly fut végig* Hogy ha az egész arra ment ki, hogy bosszút álljak rajtad, amiért elárultál!?

*K lehajtja a fejét, és halkan válaszol.* Akkor is azt mondom: szeretlek. Nem tudlak gyűlölni, és bár ismét csalódást okozol, talán nagyobbat, mint eddig bármikor… de köszönöm a tegnap éjszakát és azt a néhány órányi boldogságot.

H: Gyengébb vagy, mint hittem volna… de mit ne mondjak, játéknak nem is rossz *felnevet* Soha többé nem alázkodom meg egyetlen nő előtt sem. És te nem leszel kivétel. Csak még utoljára… ki akartalak használni. Kihasználni ezt a gyengeséget.

K: Talán jobb is, hogy ezt elmondtad.

*H Kaylie-ra vár, hogy van-e esetleg még valami utolsó hozzáfűzni valója.*

*K felnéz, de a szemében már nincs semmi nyoma semmiféle érzelemnek.*

H: Csak ennyit akartam mondani. Többet nem teszed be ide a lábad, arra mérget vehetsz.

K: Félsz, ezért elűzöl magadtól… értem. Félsz attól, hogy szeretnél.

H: Látom, most már tényleg bízol bennem…

K: Nem tudom, hogyan lehettem ennyire ostoba.

H: Nagy kár volt. Igen… ostoba voltál… hiszékeny és gyerekes…

K: Tudnom kellett volna, hogy nem vagy annyira erős, amilyennek mutatod magad. És hogy félsz valamitől… a szeretettől. Látnom kellett volna rajtad sokkal hamarabb.

H: A véleményed csak a te dolgod, rád tartozik, engem nem érdekel.

*K szemében továbbra sincs semmi érzelem…* Érdemes meghallgatnod. Talán találsz benne igazságot is. És talán legközelebb óvatosabb leszel.

H: Egy 10 éves hirdetné az igazságot? *nevet*

K: Eleget szenvedtem ahhoz, hogy idősebbnek érezzem magam.

H: De az igazság nem létezik. Ha úgy gondolod, hogy félek, akkor most elmondok valamit. Egyszer voltam szerelmes… egész életem során. De az illető nem Te vagy. És most kifelé!

K: Miben jobb nálam Merove? Mit kellene tennem, hogy szeress? *most már látszik rajta, hogy egyre gyengül, fizikailag is.*

H: Miben jobb? Miben vagyok én jobb, mint James? A kérdés ugyanaz, csak a szereplők mások. Hiába kötekedsz, a témát lezártnak látom.

K: Nem látlak már többé, Horatius?

*H arcára kiül a tömény gonoszság, most látszik rajta igazán, hogy 4700 éves* Nem fogsz.

*K közelebb lép hozzá, a haját hátradobja, szabadon hagyva a nyakát. Az asztalon lévő kést Horatius kezébe adja.* Tudod, hogy mit kérek. *a szemébe néz.*

H: Biztos, hogy ezt akarod?

K: Biztos vagyok benne.

*a penge fénye Kaylie szemébe villan*

K: Nem hátrálok meg, Horatius.

H: Ennyit érek neked? Meghalnál értem? *nevet*

K: És én mennyit érek neked? Bepiszkítanád velem a kezed? *mosoly*

H: Ennyit azért megteszek, ha ez minden vágyad.

K: Ez minden. *becsukja a szemét.*

*H felemeli a kést, és Kaylie nyakához tartja*

*K felkészül, de nem gondol már semmire.*

*a hideg penge hozzáér Kaylie nyakához, az érintése rideg és érdes*

*H tudja, hogy Kaylie nem lát semmit, a könnycseppek végigfolynak az arcán, de most nem szárítja fel őket, nem is foglalkozik vele, szinte észre se veszi a következő pillanatot, már csak azt, hogy Kaylie teste élettelenül zuhan mellé a földre*

*R kissé dühösen beszélget Feliciával.*

*F szokás szerint minden kimagyaráz* Mégis, mit akarsz, mit tegyek?

R: Fogalmam sincs. Szerinted mégis, miért ment vissza Kaylie?

F: Tudom, miért ment vissza, kérlek ne dörgöld állandóan az orrom alá. És szerinted mi lenne a helyes?

R: Mi az istenért kellett pont akkor elmondanod neki?

F: Most meg kéne ölnöm?

R: Dehogy!

F: Ő akarta, Robert!

R: Előtte jó néhányszor akarta.

F: Egész 10 évig állandóan ezzel faggatott, hogy mondjam el. Hát most megkapta.

R: És miért pont most? *fájdalmas arc.*

F: Szerintem aktuális volt a pillanat, gondoltam ez "felénk" billenti majd.

R: Vajmi keveset tudsz az effélékről… Épp ezért ment el…

F: Neked meg túl nagy a szád… állandóan csak reklamálsz meg nyavalyogsz, de egy értelmes ötleted sincs!

R: Az értelmes ötletem, hogy végre hagyj fel az efféle tervekkel.

F: És most mi a nagy terved? Nagyon nagy szükség lenne rá *gúnyos*

R: Semmi nagy tervem nincs. De tökéletesen tönkretetted Kaylie életét.

*F hirtelen megtántorodik, csak a fal tartja meg, hogy ebben a pillanatban ne essen össze, a szeme összeszűkül, az arcán megjelenik egy ÉRZÉS: a rémület*

R: Neh… mondd, hogy…

*F nem mond semmit, úgy ÉRZI, mintha egy világ szűnne meg benne, minden, ahova tartozott, amihez ragaszkodott… mintha az egész múltját elvesztette volna egy röpke pillanat alatt.*

*R felkel. Felicia szemébe néz.* Tévedtél. És három EMBER életét tetted tönkre, a semmiért, akik még mindig boldogan élhetnének halandóként. Kaylie 27 éves lenne. Embernek is fiatal. Viszlát, Felicia. *elfordul tőle, és kimegy a szobából.*

*F szaporán veszi a levegőt, csak egy pillanatra tekint Robert után*

*Lentről az ajtó csukódása hallatszik, ahogy Robert kimegy a házból.*

*Feliciában összeborul minden… kezd hinni Robertnek, és szinte felőrlik az érzések amik felszabadultak benne. Előrébb lép, kibámul az ablakon a csendes éjszakába, senki sem látja, senki sem tudja, hogy szenved… egyedül maradt, és mindezért csak ő a felelős… Kinyitja az ablakot, és megcsapja a hideg levegő, érzi amint egy könnycsepp lassan folyik végig az arcán.*