Egy szőke hajú húsz év körüli férfi állt egy régi romos panelház mögött. Kezében cigaretta füstölgött, szürke szemei a távoli messzeséget kémlelte. Arcán nem látszottak az érzelmek, vonásai kemények és merevek voltak, Hátát a hideg és kemény falnak döntötte, az idei nyár nem volt éppen kellemesnek mondható. Az állandó köd, esőzések és hidegek, ezek jellemezték igazán az idei évet, ahogy az elmúlt három esztendőt is, mintha maga a természet is háborút vívott volna, ahogy a varázslótársadalom is már több éve.

Zöld talárjában néha belekapott a hideg szél, ami apró vízcseppeket szállított. Félhosszú szőke haja az arcába lógott, egy mozdulattal eltűrhette volna, de most még ehhez sem volt ereje vagy kedve nem lehet tudni.

Várt valakit, már nagyon rég óta. Tudta, hogy erre fog jönni, minden egyes nap megtette ezt az utat a házától a munkahelyéig. Lassabb és veszélyesebb útvonal volt, de valamiért ő mindig ezt választotta, ami most kapóra jött a szőke mágusnak.

Már hallotta is a finom bőrcipók kopogását az aszfalton, a ziháló levegővételeket, a sietős lépteket. Alig pár méter. Még egy utolsót szívott cigarettájából, majd elhajította ezt és várt. Várta, hogy a hang tulajdonosa még közelebb érjen hozzá. Hátát a hideg falhoz szorította és figyelte a közeledő árnyékot.

Egy fiatal barna hajú nő vágott át a sikátoron. Veszélyes környék volt, de őt valahogy mindig is vonzotta, a sötétség ápol és eltakar. S ellenségei sem sejtették, hogy ezt az útvonalat használja, ez pedig csak a hasznára vált. Biztonságba érezte magát, de ez csak egy illúzió volt. A titkok kitudódnak, a menedékek megszűnnek. Ő is tudta ezt, csak figyelmen kívül hagyta. Pálcáját talárja zsebébe süllyesztette. A támadás váratlanul érte. Csak egy sötét alakot látott, egy hideg kezet ami elkapja a karját. A hideg falat ami fájdalmasan a hátának csattant, a szorítás a csuklóján és a száján. Az erős férfitest ami a testéhez préselődik és az ismerős illat ami most a végzetét jelentette.

• Elengedem a szád ha nem sikítasz Granger- suttogta az idegen a füléhez hajolva. A férfi lehelete szinte perzselte a bőrét, a félelem átjárta a zsigereit, még moccanni sem tudott, de azért egy aprót biccentett, mire a hideg kezek elengedték a száját, de a test nem távolodott el tőle.

• Malfoy – suttogta döbbenten a lány, mikor tekintete találkozott az ismerős szürke szempárral.

• Látom még megismersz – jelent meg egy gúnyos mosoly a férfin.

• Mit akarsz tőlem? - kérdezte és érezte, hogy a félelem ami eddig uralta a testét, szép lassan eltűnik és helyét átveszi a düh és a harag.

• Beszélni. Mit ahogy értesültem róla van egy közös ügyünk – mondta miközben egy fél lépést hátrált, de még mindig szorosan tartotta a lány csuklóját.

• Nekünk semmi közünk nincs egymáshoz! - kiáltotta indulatosan Hermione.

• De bizony van – azzal szabad kezét a lány hasára tette miközben tekintetét a lányéba fúrta.

• Nem tudom miről beszélsz – préselte ki magából végül, mikor sikerült elszakadnia azoktól a szemektől amik annyi lányt bűnbe csábítottak.

• Ne hazudj nekem! Tudom, hogy terhes vagy! És hogy az a fattyú a hasadban az év vérem!

• Semmi közöd hozzá – sziszegte közelebb hajolva Malfoy arcához, majd elfordította fejét.

• De! Sőt nagyon sok is! Az ott az én gyerek Granger!

• Semmi közöd nincs a gyerekhez! Én nem akartam terhes lenni! Kényszerítettél!

• Igazán? Ahhoz képest elég szenvedélyesen viszonoztad a csókjaimat.

• Tudod nagyon jól, hogy nem voltam magamnál! Bűbájt mondtál rám, ami meggátolt abban, hogy védekezzem!

• Valóban! - értett egyet vele. - De ami megtörtént azon már nem tudunk változtatni. Eltöltöttünk egy kellemes estét egymás társaságában, és be kell vallanom én a mai napig nem bántam meg – suttogta a lány fülébe újra közel hajolva hozzá, majd apró csókokkal halmozta el annak nyakát.

• Kérlek ne! - könyörgött Mione miközben minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a szorításból.

• Igazad van ez nem az pillanat. Most komolyabb problémánk van. Ami most is itt növekszik a hasadba.

• Mit akarsz ezzel mondani.

• Azt akarom, hogy vetesd el a gyereket! Ez a fattyú nem születhet meg! Egy Malfoynak nem lehet félvér utóda! Azt akarom, hogy szakítsd meg a terhességedet! - sziszegte olyan közel hajolva a lányhoz, hogy orruk majdnem összeért. Hermione jó darabig megmozdulni sem tudott a döbbenettől. Hosszú percek teltek el így és a csendet csak a kettejük ziháló lélegzete törte meg.

• Ezt felesleges volt mondanod Malfoy – szólalt meg nagy sokára és most ő volt az aki gúnyosan mosolygott.

• Ezt, hogy érted? - nézett rá bambán az ifjú Malfoy.

• Csak nem képzelted, hogy megszülném a te kölyköd? Hogy is ne! Tönkre tenném vele az életem, a karrierem! Egy Malfoy gyerek! Soha nem lennék képes rá! - mondta, majd nevetésbe tört ki amiben azonban semmi vidámság vagy öröm nem volt. Hideg, fagyos nevetés volt, csak, hogy tovább bosszantsa fogva tartóját.

• Szóval így állunk? Akkor elmondanád kedves Granger, hogy mihez fogsz kezdeni?

• Semmit nem fogok csinálni?

• Nem?! De hát azt mondat...

• Tudom, mit mondtam! Semmit nem fogok csinálni, mert már meggátoltam, hogy bármi is tovább fejlődjön bennem amihez neked közöd van.

• Azt akarod mondani, hogy már nincs meg?

• Azt. Nem sokkal azután, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok elvetettem a gyereket! - suttogta, miközben szemei hidegen csillogtak. Malfoy pedig nem tudta mit is csináljon. Ez a nő, akit mindig megvetett, de valamilyen szinten mindig vonzotta, ilyen hideg nyugalommal beszél arról hogyan ölte meg a magzatát! A vérüket! Ez a lány aki minden életét harcol és még a legkegyetlenebb halálfalók esetén is megveti a halálbüntetést.

• Hát ennyire gyűlölsz engem? Hideg vérrel megölted a gyereked, csak mert tőlem volt?

• Jaj Malfoy ne tegyél volna, mintha sajnálnád! Nem rég még te magad mondtad, hogy nem szülhetem meg a fattyadat!

• Ez igaz! De én azt hittem te kénytelen lennél ilyen könnyen végezni egy élettel! Főleg, hogyha az belőled származik!

• Hát őt még nem igazán lehet életnek nevezni, és hogy közöm van hozzá? Szerintem semmi közöm nincs hozzá és nem is volt! Ő a de kölyköd volt, csak éppen bennem fogant meg. És igen gyűlöllek! Azért amit tettél velem! Amiért teherbe ejtettél, de legfőképpen azért amiért ilyen helyzetbe hoztál! - ordította és szemei szép lassan megtelek könnyel, Draco csak zavartan nézte az előtte álló megtört nőt, ami kihasználva ezt kirántotta magát a szorításból. Malfoy viszont nem kapott utána, lehajtotta a fejét, majd megfordult és lobogó talárral elsietett magára hagyva a könnyező nőt aki hangos zokogásba tört ki mikor az utolsó léptek zaja is megszűnt.

Hideg téli este. A szél felkorbácsolja a hullámokat és egy régi kővár oldalának csapja. Öreg elhagyott épület, ami egy kopár, kicsi szigeten állt és teljes egészében betölti azt. Néma csend, síri csend. Nincsenek állatok, nincsenek színek, nincsen élet. Csak a kihalt táj és a sötétség.

Az egyik toronyszobából apró fénysugár szűrődik ki. Két férfi ül egy rozoga asztalnál és gyertya fényét figyelik.

• Még mindig azt mondom, hogy el kéne mennünk innen – szólalt meg az egyik. Hosszú fekete haja csapzottan terült el a vállán. Úgy negyven körül járhatott, bár korát nehézen lehetett megbecsülni. Arcát számos sebhely csúfította és öltözete is látott már jobb napokat.

• Nem tudom mi bajod van vele? Ez a legalkalmasabb hely! Szökött halálfalók vagyunk! Az aurorok égre földre keresnek minket, de olyan ostobák, hogy soha nem jutna eszükbe itt keresni minket! - mondta a másik, akinek félhosszú szőke haja és fehér bőre volt. Közel egyidősek lehettek, de őt jóval kevesebb sebhely borította és ruházata is sokkal tisztább és ápoltabb volt.

• De akkor is Draco! Ez mégis csak Azkaban! A hely ahol az apáink raboskodtak!

• Éppen ezért olyan tökéletes! - dőlt hátra székében s ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetés a férfi.

Nem sokáig marathattak azonban ebben a nyugalomban, mert hamarosan az egyetlen ajtó ami a szobából kivezetett kicsapódott, mire mindketten felugrottak ült ükből és pálcáikat a belépőre szegezték.

• Crak te barom a szívbajt hozod ránk! - tették el fegyvereiket, mikor felismerték társukat, majd közelebb sétáltak a férfihez.

• Én.....én – dadogta miközben hátát a hideg falnak döntötte.

• Mi van veled? Csak nem szellemet láttál? - kérdezte gúnyos mosoly kíséretében Nott.

• Igen azt láttam – nézett társára olyan szemekkel, mintha ezer év minden kérdésére megadta volna a választ.

• Te hülye vagy! - véleményezte Draco, majd barátjával együtt megfordult és visszaindult az asztahoz.

• Draco esküszöm, hogy láttam valamit! Csak egy pillanatra, de akkor is láttam! Téged láttalak! - kiáltotta kétségbeesetten.

• Hülye, minden nap láthatsz!

• De ha mondom!

• Csendet! - ordította Malfoy, majd egy könnyed intéssel társát a szemközti falhoz csapta. Nott döbbenten nézte barátját, majd az eszméletlen Crakra függesztette vizenyős szemeit.

• Te megörültél!

• Lehet! De már nem bírtam elviselni az állandó hülyeségeit!

• ÉS mi van akkor, ha nem hülyeséget beszélt? - kérdezte valaki, de az nem Nott volt, hanem egy ismeretlen valaki aki a hátuk mögött állt. Mind ketten oda kapták a tekintetüket, de addigra már késő volt. Kezükből kirepült a pálca és az idegen, vagyis idegenek kezébe repült.

Három fekete csuklyás alak állt a nyitva hagyott ajtóban. Az arcukat nem láthatták. Magasak voltak mind a hárman és kezükben pálca.

• Kik vagytok?

• A legrosszabb rémálmotok! - szólalt meg a középső alak, aki egy fél fejjel a másik kettő fölé tornyosult. Majd intett egyet pálcájával és a következő pillanatban kötelek tekeredtek rájuk és eszméletlen társukra.

• Aurorok vagytok? - kérdezte Theodor, mikor rájött innen már nem tud szabadulni.

• Jó is volna! - nevetett jó izűen a bal szélső, majd lassú léptekkel közelebb lépett hozzájuk.

• Akkor kik?

• Fogalmazzunk úgy hogy bosszúállók – mondta, majd az egyik széket letette a foglyok elé és két lábát szétvetve ráült, lehajtotta kámzsáját és támlára könyökölt. Fiatal férfi volt, még annak sem lehetett nevezni, jó ha 17 éves volt. Rövid fekete haja volt és zöld szemei. Arcvonásai nyúlánkak voltak és bőre fehér.

• Sirius! Miért vetted le a csuklyád?! - ordított a közében álló alak.

• Most már úgy is mindegy! Meg van amit akartunk!

• Igaza van! - adott neki igazat a másik, majd ő is lehajtotta. Ő is fekete hajú fiú volt, de nem annyira sovány, mint társa, kicsit erősebb fizikumú és barna szemű srác, de a hasonlóság egyértelmű volt kettőjük között.

• Kik vagytok? - kérdezte újra Draco.

• Oh, de modortalanok vagyunk! - lépett társa mellé a fekete hajú fiú. - Az én nevem James Potter, ő pedig az ikerbátyám Sirius Potter – hajolt meg lovagiasan, miközben egy vidám mosoly bujkált a szája szélén.

• Ő pedig Nathan Lanschester, York jövendő hercege! - mutatta be még mindig az ajtóban álló rejtőzködő barátját.

• Potter?! Az a Pottter? Harry Potter?

• Így van! Látom tudja ki az apánk!

• Az apátok?! Már ilyen nagy fiai vannak?!

• Bizony, bizony!

• Elég a csevegésből! Intézzük el őket aztán menjünk mielőtt észreveszik, hogy leléptünk!

• Évek óta erre készül erre most nem akarod kiélvezni a győzelmedet Malfoy fölött.

• Pont azért vagyok türelmetlen mert nem akarom, hogy tovább húzzuk az időt. A türelmem már a fogytán van!

• Ahogy akarod! - állt fel ültéből a fiú, arca hideg és merev lett. A mosoly ami idáig elterült az arcán eltűnt a testvéréről is. Mind hárman közelebb léptek hozzájuk és pálcáikkal megcélozták a szívüket.

• Ne várjatok! Nem ölhettek csak így meg minket! - kezdett el mozgolódni Nott. - Mit ártottunk mi nektek? Hisz most látunk először titeket!

• Igazság szerint nekünk semmi bajunk nincs magukkal! De Nathan a legjobb haverunk! Csak nem hagyhatjuk, hogy egyedül csinálja végig?

• ÉS te ki vagy? -fordult felé Draco. - Miért gyűlölsz engem ennyire.

• Hogy miért? Mert tönkretetted anyám életét! ÉS az enyémet is! Még csak meg se születtem, de te már a halálomat akartad és meg is öltél volna anyámmal együtt ha nem vernek át! - üvöltötte, majd lehajtotta kámzsáját ezzel felfedve kilétét.