Végignéztem a száguldó lovakon. Erős gyors méncsikók száguldottak a pálya homokján. Az első futamok. Láttam ahogy egy erős pej az élre tör. Habzott az izzadságtól, fáradt volt. Lovasa keményen hajtotta. Patái élesen belevájódtak a homokba ahogy egy előreküzdötte magát. Majd még egyszer utoljára nekifeszült. Szemeim levettem a pályáról. Némán folytattam utam. Láttam ahogy a barátok egymásnak esnek. Barátok, ők tényleg barátok? Nem, a zsokék világában nincsenek barátok. Egyedül kell a szűk és nehéz ösvényt végigjárni. A barátok csak meggyengítenek. Tudni kell táncolni a pengeélen. Ez egy ilyen élet. Ahogy a melegítő felé lépdeltem és a szépszemű táncolt, néha-néha nekifeszült a szárnak és a szemek lézerként vágódtak hideg jégpáncélomba éreztem a feszültséget. Felcsusszantam a szépszemű íves, vékony hátára és körre fogtam. Laza, lendületes ügetésben róttuk a köröket. Minden jelre megrezdült a lovam. Szemeim elhomályosultak,  szenvedély szikrája pedig újra meggyulladt. A zöld, napfényben megcsillanó rajtboxok. Repülni fog a főnix újra. A csengő. A kirobbanás. A pálya homokja ahogy a lovak átrepültek a táv felét jelző oszlopon. És repültem, felemelkedtem a poraimból. A szépszemű másodikként repült. Lépésről lépésre közeledtünk. Előttünk élénk, nagyteremtű pej. A bemondó hangja mély, darabos volt. Nem halottam tisztán. Erős, megfeszülő izomtömegek, ahogy elhaladni próbál mellettünk egy sárga.

-         Killer – suttogásom elvegyült a paták zajában

Visszafogtam a lovat. Majd egy szűk résen, mondhatni pengeélen előretörtünk. Megnyúltunk. Repültünk, hasítottuk a levegőt. Minduntalan mentünk. A szenvedély erdőtűzként elsöpört mindenkit. Éreztem a száguldó kancát. És itt és most megmutatom! Az idő mintha megállt volna. És repülünk az örökké valóságba. Még jobban előrenyúltam. A ló mintha nem a földön vágtatott volna. Repült a főnix, szállt és egyre magasabbra tört. Már csak 100m. A közönség morajlott, aztán nekifeszült a kanca és áthasította a célt. Tajtékzó teste lelassult. A közönség felajzott állapotban volt. Visszanéztem, zaklatott szürke szempárommal. Láttam őt. A nagy favorit, most véged kislány. Megcsillant bennem a penge. A tiszteletkör. Egy hatalmas napfényben villódzó kupa. Kiszabaduló, előtörő démon. Eltiprunk mindenkit. Paták felemelkedtek majd hangos puffanással földet értünk. A főnix megállt, pihenni. A szépszemű idegesen felnyerített, füleit hátracsapta, szemeiben harag, indulat gyűlt. A fotósok tömegében eltűntünk. Idegesen horkantott, nekifeszült a szárnak. Majd kirobbant a tömegből. Nyaka ívbe hajlott ahogy megfékeztem. Éreztem ahogy mondja: Állj le! Szemeim kitisztultak. Láttam a tömeget mögöttem. Zilálva kapkodtam levegőért. Mi volt ez? Ahogy az istálló hűvösébe vezettem a felhevült lovat és lecsúsztattam hátáról a nyerget, próbáltam vissza emlékezni a történtekre. Sóhajjal nyugtáztam a fejemben folyamként áramló kérdések ezreire nincs jelen pillanatban válasz. Minden szempárt magamon éreztem. Lehangoló, idegesítő ahogy mindenki téged néz. A nap narancs árnyalatai tűznyelvként szelték át a kék eget. Bezárultak mögöttünk a vas kapuk melyek a pályára vezettek. Az elsuhanó fákat kémleltem. Ahogyan távolodtunk a pályától és emlékeim újra ködbe vesztek, szinte eltévedtem saját magamban. Egyre csak két kép lebegett az agyamban. Az egyiken büszke termetű sárga a másikon sötét színű ragyogó kanca. A másik biztosan Showtime volt, felismertem, de a sárga, aztán galoppoznak a sárgán 12-13 év körüli félhosszú szögegyenes barna hajú lány lovagol, a másikon pedig magamat láttam. A sárgán a ragyogó gyermeki ártatlanság a másikon pedig inkább a győzni akarás, az el nem múló gyötrelem. A két lélek egy és ugyan az volt. Mindketten egy pályán galoppoztak. A két ló bár nem voltak ugyanazok még csak nem is hasonlítottak mégis mintha ugyanazok lettek volna. Aztán már csak repülök, vissza a valóságba. Puha ajkakat éreztem magamon. Ahogy felébredtem majd meredtem ki az ablakon és nem foglalkoztam a minduntalan hozzám beszélő fiúval. Annak mondanivalójából néha-néha nevemet hallottam, majd hogy erőteljesen kihangsúlyozza hogy figyeljek már rá. A fiú végül feladta a próbálkozást hogy figyelmemet felkeltse a szavakkal. Puha, lágy csókot lehelt ajkaimra.

-         Na jó most hogy figyelsz végre rám, mit történt a tiszteletkörben?

-         Nem tudom, de megérkeztünk

Nem kívántam folytatni a beszélgetést, az utam egyenest az istállóba vezetett. A pislákoló néha kialvó lámpák fényében lépkedtem, futottam a lovamhoz. Elnézett a szalmáról és halk horkantással üdvözölt. Reszketett, fáradt és eleset volt. Átfutott a hátamon az érzés, reszkettem, fáztam és elesetten a szalmára rogytam. Szemem elhomályosult a feltüremlő könnyek fátylában. Végigfolytak arcomon és nagy cseppekben hullottak a szalmára. A szépszemű fájdalmasan lépett oda hozzám. Ereje elfogyott és nemesi kecsességgel összeomlott. Hatalmas szürke szemei rám tapadtak. Könnyeim végigsiklottak a kanca kecses állkapcsán és végül elérve annak szélét a földre hullottak. Kezeimet végigfuttattam íves nyakán. Magamhoz szorítottam lágyan a szépszeműt. Ott a démon és a főnix egyesült és együtt, fájdalmas összhangban visszahullottak a porba.

-         Szánalmas, szánalmas vagyok

A ló tekintetét rám függesztette. Ráhajoltam a nyakára és sós könnyeim ezrei szántottak utat a csatakos szőrzetben.

-         Szánalmas, szánalmas vagyok – suttogtam könnyeim közt a szépszeműnek

Belemarkoltam a remegés közepette a nem túl hosszú sörénybe. Paradoxon módon ragaszkodtam azon helyzetembe pedig nem vágytam semmire se jobban mint a menekülésre. Egy örök hajsza, pengeélen táncolni egy ördögi kör. És penge ha rosszul lépsz megvág. És most vérzik a démon és vére a főnixre tapad. Beleremegtem a múlt fájdalmaiba és az élet kegyetlen valójába. A hideg, kellemetlen csípős íze, a fájdalom és a könnyek sós íze. A démon vére ez mind együtt a fullasztó szaunához képest forró mégis jéghideg, száraz és gyötrelmes volt. Ahogy a kártyavár összeomlik darabonként, éles gyors villanásként úgy omlottunk mi is össze ott a csendes istálló padlóján. Hirtelen csillogásból vakító üstökösként földet értünk és becsapódtunk. A gyötrelmes, száraz és kegyetlen világ kemény földjébe csapódni oly módon fájdalmas volt hogy elmondani egy örökké valóság is kevés. Szakaszos szuszogásunk halkult és végül a szaggatottból egyenesre váltott. Álmaimba kergettem a főnixet. Száguldunk, repülünk az örökké valóság néma szárnyain. És a csend mely körülvesz, átölel szinte fogva tart megszakad a reggel érkeztével. Betörnek a csendes, alig morajló világba, felzavarják a világban avarként nyugvó lovakat. A démon tehetetlen, a főnixet magával ragadja a világ feléledése és elreppen a démontól. Kecsesen, elegánsan mozog, szárnyait kitárja és a zajongó világba zuhan. A penge bár sebet hagyott a démonon az mégis feláll és újra szárnyal a főnix hátán. A reggeli napsugár új erőt ad. Az éjszaka gyötrelmei a múlt ködébe vesznek. A halovány narancs fény bekúszik és megvilágít. A lovak halk moraja, az emberek hangos csörtetése és a démon vére ez mind hozzájár a reggelhez. És a penge melyre fel kell tudni állni, meg kell tanulni járni és életben maradni, bár megvág, sebez és talán megöl. De ha vállalod a penge táncát, vállalod a halált akkor egyszer majd a legnagyobb te leszel ebben az érzések nélküli világban. Újra meg újra érezni a tüzet mely elsöpör a főnixet mely száguld és a démon aki nem veszít, felülmúlhatatlan egy érzés egy világ. De a sebek mélyek és a pengeél bennem van, a főnix betakarja a sebeket, megvéd, megóv és vígasztal de egyedül nem képes elfedni a múlt fájdalmát. Ide kevés lesz a takaró szárny, az elsöprő tűz, ide maga a gyilkos penge kell. A fiú mely a múlt ködében eltévedt, a ló aki a múltamban és maga a csoda aki szárnyain repít el a csúcsig. És aki itt áll előttem és vár, türelmes mert tudja jönnek még ellenfelek, csaták és sebek. De ő majd megvéd akár az élete árán is.
A következőkből: Új ellenfél, új csaták és múlt. Na meg persze Showtime!

Dru Ange