Ahogy Leon és a karjaiban tartott kicsi lány zuhanni kezdett a mélybe úgy hangzott fel odalentről egy kétségbeesett nő sikolya! Szegény asszony, a hangja tele volt rémülettel és kétségbeeséssel. Az ezüst hajú férfi soha nem hallott még ilyen fájdalmas kiáltást! Egész testét átjárta a félelem, de ő maga sem tudta miért. Hisz alattuk háló, ami majd felfogja az esést és ők épségben szálnak majd ki belőle.

A férfi érezte, hogy egy kicsi test nyomja a mellkasát mivel háttal zuhant. Apró kezek markolják jelmezét és könnyek áztatják ruháját és mellkasát. Rémülten kapta oda a tekintetét ahol a sajátjára úgy hasonlító szempárral találta magát szembe és azokkal az ismerős vonásokkal amiket valahogy nem tudott sehova sem tenni. A szürke szemek amik tele voltak érzelemmel: félelem, szomorúság, remény! A kislány bízott benne, s bár arca vörös volt már a sírástól és a szeméből is megállíthatatlanul folytak a könnyek, mégis néma volt akár egy kellemes nyári éjszaka és a tekintete is tele volt bizalommal, bizalommal ami felé irányult. Olyan bizalommal amivel idáig soha senki nem nézett még rá.

Leon hiába tudta, hogy lehetetlenség mégis azt kívánta bárcsak ez a pillanat örökké tartana. Örökké szorítani akarta magához ezt a csöpp testet és azt akarta, hogy mindig ilyen bizalommal és lágysággal nézzenek rá, de legfőképpen ez az apró kis lény, de ahogy minden dolog az életben egyszer ennek is véget kellet érnie.

A francia férfi végül a kiveszített hálóban landolt ép karjában a lánykával. A leszállás már sokkal nehezebb feladat volt, így, hogy az egyik keze még mindig használhatatlan volt, míg a másikban egy kis manó kapaszkodott még mindig görcsösen belé. Mikor éppen készült leugrani még vetett egy félénk pillantást és megnyugodva engedte ki a levegőt mikor újra a szürke tekintettel találkozott. Nem esett baja, itt volt a karjaiban épségben, csupán halálra rémülve.

Amikor földet értek szinte az összes fény kialudt és az egész társulat köréjük gyűlt, köztük is az első Sora volt. Mint valami örült úgy szaladt hozzá, nem szólt egy szót sem csak kikapta a kezéből a kislányt mielőtt bármit is szólhatott vagy tehetett volna és szorosan magához ölelte.

• Kicsikém! Jaj kicsim, jól vagy? Nem esett bajod? - ölelte szorosan magához, miközben aggodalmakkal teli tekintettel szemlélte lánykáját, aki amint édesanyja karjában került úgy kezdett el üvölteni és ordítani, mint akit nyúznak. Oda fönt amíg veszélyben volt a félelem elvette a hangját, de most, hogy végre biztonságban volt az ismerős karokban a feszültség szinte vulkanikus erővel tört ki belőle. De nem csak a lány sírt vele könnyezett Sora is, csupán ő némán, hang nélkül.

• Dennis, hol van Dennis? - forgatta a fejét a japán lány és a tömegben barátját kereste.

• Itt vagyok! - tört utat magának az embereken át a fekete hajú férfi – Add ide Sophiet, hogy megtudjam vizsgálni! - nyújtotta a karját s bár Sora nem szívesen, de végül oda adta neki a gyereket, aki azon nyomban elindult az öltözök felé, nyomában Sorával és a társulat többi halálra rémült tagjával.

Egyetlen egy valaki volt aki nem mozdult helyéről, s ez nem volt más mint Leon Oswald! Ott állt, mint valami kőszobor és még most is azt a pontot nézte ahol nem sokkal ezelőtt Sora állt karjában a kislányával. Szeméről a köd lehullott és mint akit hirtelen a fényre löknek úgy világosodott meg. Most már tudta miért voltak olyan ismerősek számára a kislány vonásai. Hisz azok a vonások Soráé voltak és az övé. Az orr, a száj az apró kis fülek! Mind-mind Sorát idézték benne, de a szemek, a haj és az áll egyértelmű, hogy az apától származtak.

• Leon!- halotta, hogy valaki a nevét suttogja.

• Igen? - kérdezett vissza automatikusan, de nem fordult a hang irányában, anélkül is tudta ki áll mögötte.

• Nagyon hálás vagyok neked amiért megmentetted Sophie életét! - lebegett hozzá közelebb Fantom.

• Sophie? - fordult a Szellem felé elhomályosult tekintettel a francia. - Így hivják Sora kislányát?

• Igen.

• És az apa? Ki az apja?

• Miért kérdezed, ha úgy is tudod a választ? - kérdezett most vissza Fantom, majd szép lassan ő is ellebegett az öltözök felé. Ott hagyva Leont a teljes sötétségben, ahol sokkal inkább saját árnyaival és démonaival, a múlt rémeivel kellett szembenéznie.

Sora már több órája otthon volt kislányával. Csak ők ketten voltak, úgy gondolták jobban teszik ha többiek nem töltik itt az éjszakát, hanem elsötétített kocsikban hagyják el házat és különböző hotelekben szálnak, meg, hogy elhitessék Sora ment el.

De persze mind tudták ez a trükk csak ideig óráig tartja majd távol a fényképészeket a háztól, s ezzel együtt Sorától és Sophietól.

Szerencsére a kislánynak az ijedségen kívül nem esett komolyabb baja. Szerencsésen túlélték ezt a kis kalandot, és egy életre megtaníttatták Sorával, hogy soha többé az életbe ne bízza a gyerekét idegenre.

Odakint az idő egyre rosszabb lett, az eget villámok szelték ketté és az heves eső verte az ablakokat. Sora a kislányának szobájában állt a kiságy mellett és annak álmát őrizte, a kislány már a kocsiban elaludt hazafelé jövet és még arra sem ébredt mikor édesanyja átöltöztette. Hüvelykujjával a szájában aludt. Olyan békés és nyugodt volt minden, semmi sem emlékeztette a bár órával ezelőtti borzalmas percekre.

A kettős nyugalmát végül a csengő lágy dallama törte meg. Sora kíváncsian és kissé félénken sétált le a lépcsőn majd közeledett a bejárati ajtóhoz. Az fényképészek és az újságírókat végzés tartotta távol a háztól és egy sem lehet olyan boldog, hogy ha már megszegi az ajtaján kopogtat.

Mikor a hatalmas fehér ajtó kitárult egy nem várt vendéggel találta szembe magát. Egy ázott, vizes, törőt karu Leonnal aki az ajtaja küszöbén állt.

• Bejöhetek? - kérdezte reménykedve.

Egy elegáns fiatal nő állt a nemzetközi repülőtér egyik kiszálló kapuja előtt. Fiatal volt, mégis tekintetéből a hosszú évek bölcsessége sugárzott. Ajkai, mint mindig most is mosolyogtak és szemeivel vidáman pásztázta az öt figyelő embertömeget, akik szintén barátaikat és családtagjaikat várták.

Hamarosan e kétszárnyú ajtó kinyílt és kiléptek rajta a most érkező kép utasai, hogy aztán magukhoz ölelhessék szeretteiket. Ő is a nyakát nyújtogatta és tömeget kémlelte, hogy végre megláthassa azt akire már annyira várt. Nem is kellett sokáig várnia, nemsokára egy magas ezüsthajú férfi lépett ki az ajtón, aki termetével kimagaslott a tömegből.

• Papa! - kiáltotta egy vékony kis hang a háta mögül és egy négy éves kislány szaladt ki a mögüle, aki idáig félősen a háta mögött állt és tömeget figyelte nadrágjába kapaszkodva.

• Sophie! - kiáltotta a férfi is, a kezében tartott csomagot engedte a földre, esni, hogy karjába kaphassa azt az égi tüneményt aki őt ilyen nagy lelkesedéssel, örömmel és bizalommal fogadja.

• Úgy hiányoztál! - ölelte át szorosan apukája nyakát az ezüst hajú kislány.

• Te is nekem! Sophie, én kicsi Sophiem!

• És velem mi lesz? - lépett oda hozzájuk Sora egy boldog mosolyjal.

• Rád nem is gondoltam egész idő alatt! - jegyezte meg nagy komolyan Leon, de a szemei mosolyogtak.

• Valóban?

• Valóban – mondta, de már nem bírta tovább, egyik kezével elengedte kislányát, hogy azzal elkaphassa felesége derekát, magához húzza és egy forró csókot nyomhasson annak ajkaira.

A kis Sophie boldog mosollyal figyelte szerelmes szüleit, még körülöttük az utasok fényképező képeiket kattintgatták és mutogattak rájuk miközben olyanokat mondtak, hogy: „Gyorsan kapd le őket!” A híres Oswald család! Ilyen nyilvánosan”

Vége!

Itt a vége fuss el véle! Ezzel a fejezettel befejezettnek nyílvánítom az Egyedül a nagyvilágban című írásomat! Nagyon szerettem ezt a kisregényt írni, főleg, hogy ennyi visszajelzést kaptam vele kapcsolatban! Kérlek tartsátok meg ezt a jó szokásotokat továbbra is és írjatok nekem kritikákat! Tervezem, hogy írok egy második évadot is, de az már Sophie életéről szólna, örülnék ha ezzel kapcsolatban is leírnátok a véleményeteket!

Öllel benneteket: Seiya-girl