Az öröklét rabjai

38. jelenet

K: Kaylie

D: Daniel

L: Lazarus

H: Horatius

*K eléri az erdőt. A fák ismét barátságtalannak tűnnek.*

*egyenlőre az erdő környékén csend van, az akadályok most nem tűntek el*

*K előhúzza a kést az övéből, és a kezében tartva elindul előre. A fák között megy, és figyel az erdő hangjaira.*

*az erdőben csend van ahogy Kaylie befelé halad, talán túlságosan is elbízhatná magát*

*K meggyorsítja a lépteit, és csak előre figyel.*

*mindkét oldalról apró nyilak kezdenek záporozni Kaylie felé.*

*K érzi, amint a karjaiba, vállaiba és lábába fúródik néhány nyíl. Kicsit későn kap észbe, nem tud elég gyorsan rohanni, de sikerül kiérnie a tűzvonalból.*

*K egyenesen a "napfényfoltok" felé rohant*

*K tudja, hogy nem sok esélye van így átjutni a napfényfoltokon. Még időben észreveszi, és megáll előtte. Azokat a nyilakat kiszedi a testéből, amik akadályozzák a futásba, és regenerálja magát, majd elkezd rohanni, át a napfényfoltokon.*

* K észre se vette, de amint kiért egy fekete színű ködbe sétált… ez semmi egyéb reakciót nem vált ki, minthogy Kaylie nem lát semmit*

*K ismét regenerálja a sebeit, majd tovább halad egyenesen, a hallására hagyatkozva*

*a fekete ködből, úgy 10 méter után kiér*

*K nagy levegőt vesz, megáll, és várja a következő csapdát. Lépteket hall, bal oldalról valaki közeledik feléje*

*K arra kapja a fejét, és ismerős neki az alak… hamarosan le is esik neki, hogy honnan.*

*I egyre közelebb ér, Kaylie-hoz, felismeri a lányt*

*K a kezében tartja a kést, felkészülve mindenre.*

I: Tedd csak el *fordul Kaylie-hoz* Minek jöttél ide?

K: Horatiushoz. A többi az én dolgom.

I: Gondolod, hogy fogadna téged?

K: Majd meglátjuk. *nyugodt hangon beszél*

I: Ha várt volna, bizonyára nem kaptál volna… csapdákat. De a te dolgod.

K: Kísérj be hozzá.

I: Most parancsolgatsz?

*K hozzáteszi* Kérlek.

I: Eszemben sincs, ha oda akarsz menni, akkor mész magadtól.

K: Akkor állj félre.

I: Ahogy "parancsolod" *végtelenül gúnyos*

*K már fel se veszi.*

*I megfordul, és faképnél hagyja.*

K: Viszlát. *elindul előre*

*az erdő továbbra is a "sötétebb" oldalát mutatja Kaylie-nak, de már látni a fényt, ami a kijáratot jelenti*

*K meglátja a fényt, és emlékszik még, hogy itt elvileg indák vannak, amik  megbilincselhetnék. Úgyhogy elkezd szaladni kifelé, és kiér az erdőből.*

*az indák megtámadják Kaylie-t, de pont időben sikerül kiérnie*

*K felnéz a szédítően magas kastélyra. Lassan, de határozott léptekkel elindul előre.*

*sehol senki… csend van*

*K odaér a kapuhoz, lenyomja a kilincset, de az nem enged.*

*továbbra is csend van, kellemes hétköznapi éjszaka*

*K nem akarja elhinni, hogy idáig eljutott, és most nem fog bejutni. Tudja, hogy nem mászhatja meg az épületet, az túl magas, kapaszkodó se sok van…*

*kapaszkodó egyáltalán nincs… még ablak sem, csak az egyedüli nagykapu*

*K nem tud másra gondolni… üzen gondolatban Horatiusnak, hogy itt van.*

*továbbra sem válaszol senki, mögötte az erdő, előtte a kapu, néma csend*

*K hiába próbálkozik az üzenettel… azt hitte, hogy sikerülni fog bejutni, de csalódik…*

*az erdő felől léptek hallatszódnak, messze van, Kaylie nem tudja még kivenni ki az*

*K megfordul, és nagyon figyel, hogy ki lehet az.*

*az alak amint meglátja hogy valaki áll a kapu előtt, szaporázni kezdi a lépteit*

*K még mindig nem ismeri fel, de most már azért kezdi idegesíteni a helyzet.*

*D felismeri Kaylie-t, és futni kezd feléje*

*K nem mozdul a helyéről, de az arcán egy szomorkás mosoly tűnik fel.*

*Danielen, amint Kaylie közelébe ér, meglátszódik az a döbbenet.*

K: Nem számítottál rám, igaz? *kérdezi, amikor már hallótávolságon belülre ér Daniel.*

*D közelebb ér, és megáll Kaylie előtt.* Kaylie… mindig meg tudsz lepni *neki is mosolyra húzódik a szája*

K: Ebben szép lassan profi leszek… Már csak a kapun kellene bejutnom.

D: Hozzá jöttél? *lehorgasztja a fejét*

*K komolyan bólint.* Mi a baj?

D: Kaylie, ma reggel velem együtt ment el. Nincs itthon.

K: Számítottam rá, hogy nem lesz… Hol… hová ment?

D: Hányszor mondjam még neked, hogy nem avat be a dolgaiba… és nem tudom, mikor jön vissza… lehet hogy pár perc, lehet hogy pár hét. *szomorúan néz Kaylie szemébe*

K: Nem érdekel… megvárom. Már minden mindegy… Felicia azt mondta, hogy ha elmegyek, ne is menjek vissza. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan… de van bennem annyi büszkeség, hogy komolyan vegyem.

D: A múltkori találkozásra gondolva, nekem nem úgy tűnik, hogy az a típus aki nem komolyan gondolja a dolgokat.

K: Igaz *mosoly* De most már mindegy.

*D sóhajt*

K: Ha kell, itt is megvárom…

D: Egy próbát talán megér. Nekem van engedélyem, talán ha szorosan mögöttem maradsz.

K: Rendben *elmosolyodik*

*D morog valami olyat maga elé, hogy: "jajnekem"*

K: Meghalok veled, ha ez vígasztal *kacsint*

D: Köszi, most megnyugodtam *kacsint, majd lenyomja a kilincset*

*K szorosan mögötte van.*

*az ajtó nyílik, és szinte meglepő, hogy milyen könnyen jutnak be*

*D sóhajt*

*a kapu bezáródik mögöttük.*

K: Ismét kezdődik… *sóhajt*

*D Kaylie-hoz fordul* Mármint mi kezdődik?

K: Megint ez a hely… *mosoly* Azért nem érzem magam biztonságban.

D: Csak azt ne mond, hogy úgy érzed magad, mint amikor először jöttél ide.

*K felnevet* Dehogyis…

*D rámosolyog*

*L meglátja őket, és lesiet a lépcsőn.* Daniel, mégis mi a fenét képzelsz?

D: A fenébe… *tudja, hogy most nagy szarban van* Szia Lazarus.

*K meghúzódik a háttérben.*

L: Hello.Mit keres itt ez a nő? *végigméri Kaylie-t.* Jobban mondva kislány.

*D nyel* Horatiushoz jött, úgyhogy ez nem tartozik rád.

*L hidegen felnevet*

D: Amint látod…

L: Ilyet se hallottam még…

D: …beengedte a kapu.

L: Persze, mert ügyesen behoztad rajta. Ugye tudod, hogy most halált érdemelnél?

D: Szerinted átverhetem Horatiust egy ilyen olcsó trükkel?

*L fejcsóvál* Nagyon nagy hiba volt…

D: Szállj le rólam Lazarus, ha nem lenne engedélye nem jutott volna be.

L: Felejtsd el az olcsó kifogásokat. Ha lenne engedélye, olyankor jött volna, amikor Horatius itthon van.

*D habozik kicsit* Bizonyára késik. *inkább visszaszívná a mondatot*

L: Én öljelek meg titeket, vagy megvárod Horatiust?

D: Nem én vagyok rosszkor rossz helyen *próbál határozott lenni, amilyennek Horatius elvárja tőle*

L: Akkor csak ezt a kislányt. *hideg mosoly* Téged majd Horatius elintéz.

D: Nem fogom hagyni, hogy akár egy ujjal is hozzáérj!

L: Valóban? *felvonja a szemöldökét, és nyugodt léptekkel odasétál melléjük.*

*D hátrál* Tűnj el…

*K nyugodtan néz Lazarus szemébe.*

L: Mert ha nem, akkor mit csinálsz?

D: Majd Horatius megmondja, hogy kinek ítéli az "igazat".

L: Alig vááárom.

*D nem válaszol, összeszűkül a szeme* Nincs dolgod, hogy ennyire ráérsz?

L: Éppen ráérek, hogy vigyázzak a házra. És milyen jó, hogy itt vagyok…

D: Erre a házra nem szükséges vigyázni, épp elég erős a biztonsági rendszer.

L: Nekem nem úgy tűnik.

D: Az isten szerelmére Lazarus, szerinted ez a kislány túljárhat a "gazdád" eszén?

*L felnevet.* Az övén nem, de a házén ezek szerint sikerült.

D: Nem fog örülni, ha megtudja, hogy ennyire "bízol" benne. *kihangsúlyozza az "ennyire" szót*

*K most már kezdi megelégelni, és mivel Lazarus továbbra is a szemébe néz, megpróbálja megigézni, hogy mennyen már innen…*

*L nevet a próbálkozáson.* Annak sem fog örülni, hogy behoztad ezt a kislányt… Aki még tud meglepetést okozni…

*D Kaylie-ra néz* Ezt ne csináld!

*K már felhagyott vele.*

L: Kicsit több gyakorlás, kislány…

D: Lazarus… most még szépen kérlek: tűnj el innen!

L: Mert? Ha nem tűnök el, mit csinálsz?

*D mérgesen néz* Kiállok ezért a lányért, ha nincs más választás *határozottan mondja*

L: Ennyire fontos neked? *közelebb lép Kaylie-hoz, és végigsimít a karján.*

*D elhúzza onnan Lazarust* Szépen kértelek…

*L nevet.* És most?

D: Ne kényszeríts rá! *tudja hogy semmi esélye Lazarus ellen, de ez most nem érdekli.*

L: Tudod, hogy Horatius nem szereti, ha a szolgái egymást ölik.

D: Ezt pont Te mondod? *megpróbálkozik egy lenéző mosollyal*

L: Remek helyetek lesz az alagsorban, amíg Horatius vissza nem jön.

D: De mi nem megyünk le az alagsorba, hanem itt várjuk meg! *nagyon kezd elege lenni*

L: Nem kívánságműsor. Indulás lefelé… ne akarjátok, hogy én vigyelek…

D: Te csak ne parancsolgass.

L: Mivel jelen pillanatban én vagyok lépéselőnyben, talán jogomban áll parancsolgatni.

D: Tévedsz. *szikrákat szórnak a szemei*

L: Itt és most akarsz meghalni?

*D nem válaszol*

*L előhúzza a kését, és Daniel torkához tartja.*

K: Ne!

*nyílik a kapu, Horatius belép*

*L leengedi a kezét.* Szervusz, Horatius.

*K felé fordul, de nem tudja, mit mondhatna. Halkan köszön.*

*D nyel és köszön, tudja hogy ezért nagyon fog kapni*

H: Lelépni! Mind a ketten… *az arcán nem látszódnak érzelmek, nyugodt hangnemben beszél Danielhez és Lazarushoz*

*L bólint, elteszi a kést, és nyugodt léptekkel elsétál.*

*D is lelép, semmi kedve kötekedni*

*K néz Horatiusra, de nem mer megszólalni.*

*H szembefordul Kaylie-val*

*H Kaylie-ra vár hogy mikor hajlandó megszólalni*

K: Nem is lep meg, hogy visszajöttem?

H: Tudtam, hogy itt vagy. Mit gondolsz, mégis, hogy jöttél be?

K: A te engedélyeddel? *rámosolyog.*

H: Khm… nem is Danielével. Megtudhatnám, hogy miért jöttél vissza?

K: Nem egyértelmű? Mert szeretlek.

H: És Felicia? Miatta mentél el, nem?

K: Azt hiszem, sikerült véglegesen elmarnom magam mellől. *lehajtja a fejét.*

H: Elmarnod? Összevesztél vele, vagy csak azzal, hogy visszajöttél?

K: Össze is vesztem vele… És azt, hogy visszajöttem, minden bizonnyal árulásnak minősíti.

H: Abban biztos lehetsz… *Kaylie szemébe néz*

*K viszonozza a pillantását.*

H: Megkérdezhetem, hogy… mi volt a vita tárgya?

K: A szokásos… az érzelmeim, a viselkedésem… És végre elmondta, hogy miért tett vámpírrá. *lehajtja a fejét*

H: Ezek szerint még mindig nem fogta fel, hogy te nem "oda" tartozol. Elmondta volna? Elég ügyetlen húzás. Ezért is jöttél vissza?

K: Mindenképpen vissza akartam jönni. De várni akartam még… néhány hetet. Nem adom fel ilyen könnyen *elmosolyodik*

H: És mire vártál? Azt látom. *az arcán most először mosoly fut végig*

K: Hogy mire? Talán arra, hogy tisztázzam magamban az érzéseimet. Nem jött össze…

H: És most már tudsz végre dönteni?

K: Döntöttem. Már csak azon múlik, hogy te mit szólsz a döntésemhez.

H: Szerinted mit kéne szólnom? Ugorjak a nyakadba?

K: Igen, az talán megfelelne *kacsint*

*H sóhajt* És gondolom azt is ELVÁROD* nagyon kihangsúlyozza a szót*, hogy bocsássak meg.

*K rámosolyog, tudja, hogy Horatius ezt a reakciót várja legkevésbé.* Igen, azt is elvárom, hogy megbocsáss.

H: Ez úgy hangzik, mintha én lennék az "áruló" fél *mosoly*

K: Úgy hangzik, ahogy hallani akarod.

H: Kérdés, hogy te hogy gondolod.

K: Sajnálom, hogy elárultalak, de úgy érzem, hogy épp eléggé megbüntettél érte.

H: Sajnálod… először elárulsz engem… most Feliciát. Honnan tudjam vajon, hogy nem kezded-e megint?

K: Igazad van. Hiába ígérem meg, hogy nem kezdem újra… Ha még magam sem vagyok biztos benne.

H: Ezek szerint számíthatok arra, hogy megint elárulsz?

K: Jobban teszed, ha számítasz rá.

H: Egyre jobbak a feltételek *változatlanul mosoly*

K: Nekem már mindegy, Horatius.

H: És szerinted nekem mindegy?

K: Te most is azt teszel velem, amihez kedved van.

H: Tőlem várod tán, hogy "ítélkezzek" feletted? Mert azt már magad megtetted.

K: Ez az út volt az utolsó reményem.

H: Nem bízhatok benned, amíg saját magadban nem bízol.

K: Egy áruló nem bízhat saját magában. Úgyhogy csak benned bízom.

H: Bennem bízol? Ez meglep… szerintem eddig nem tetted.

K: Igen, Horatius. Bízom benned.

*H rámosolyog* Nem tudom mit tennék, ha még egyszer megtennéd, amit megtettél… Emlékszel arra mit mondtam…

K: Sok mindent mondtál.

H: "A saját senkimet nem adom senkinek." Szerintem ebbe minden benne van, ami minket érint.

*K elmosolyodik, és egy könnycsepp csordul ki a szeméből, de most először a boldogságtól*

*H közelebb lép Kaylie-hoz és a kezével letörli a könnycseppet az arcáról*

*K átöleli Horatiust, és megcsókolja.*

*H visszacsókol, de mintha nem lenne az egészben "érzelem", nagyon ügyel, hogy Kaylie ne vegye észre. Ölbe veszi Kaylie-t, és beviszi a legközelebbi szobába*