Az öröklét rabjai

37. jelenet

K: Kaylie

D: Daniel

F: Felicia

R: Robert

*Éjjel van, Daniel egy szűk utcában az egyik ház előtt társalog 3 idegennel*

*K végez a vadászattal, és indul hazafelé, jobb meggyőződése ellenére.*

*Danielen látszik, hogy nem békés csevegést folytat ezekkel a vámpírokkal.*

*K meglátja, és nem igazán hisz a szemének, hogy tényleg Daniel az…*

*K-t ennél jobban csak maga Horatius lephette volna meg…*

*D még nem veszi észre*

*K habozik egy kicsit, aztán közelebb megy valamivel. Ha D nem is látja meg, akkor is megérzi.*

*D megfordul, vált még pár szót a vámpírokkal. Nem tudja, hogy ez Kaylie, csak azt érzi, hogy nem idevaló személy van a közelben.*

*K minden reakcióra felkészül - legalábbis azt hiszi. Ha nagyon kell, akkor a kése is kéznél  van. Bár nem szeretné használni.*

*D közelít kicsit, és megpillantja Kaylie-t, az arcán nem kis döbbenet ül*

K: Szia, Daniel *elmosolyodik.*

*D megrázza magát, nem szól. Gondolatban üzen Kaylie-nak, hogy fontos dolga van, de várja meg valahol, nemsokára megy.*

*K bólint, és visszaüzen, hogy a parkban fogja várni. (ez nem messze van, pár utcányira...)*

*D sietve visszamegy a vámpírokhoz*

*K pedig elmegy a parkba, és leül az egyik padra. Próbál most semmit sem érezni, mert megint túl sok az érzelem… arra is gondol, hogy megpróbál alakot váltani, mert az tuti, hogy lekötné minden figyelmét…*

*D úgy fél óra múlva végez… és elindul a parkba, meglátja Kaylie-t aki az egyik padon üldögél*

*K megérzi, hogy egy vámpír közeledik, és feláll.*

*D közelebb megy, majd megáll pár méterre Kaylie-tól, szembefordul vele*

K: Most elfogadod a bocsánatkérésem? *komolyan kérdezi.*

*D sietve odamegy Kaylie-hoz, és megöleli* Azt hittem, meghaltál.

K: És milyen igazad volt… Erős túlzás, hogy élek.

*D nem ért semmit* Hiába kerestelek a kastély területén… még az alagsort is átkutattam… Tényleg azt hittem, hogy…

K: Elengedett… Nem ölt meg, pedig lehet, hogy jobb lett volna.

D: H… Hogyan?

K: Jól hallottad.

*D kezdi összekötni a dolgokat… bólint*

K: Üljünk le… ki akarlak kérdezni, ha már itt vagy *kacsint.*

*D láthatóan elmosolyodik, közben leül*

*K leül mellé.* Ha nem akarsz, nem válaszolsz… de amit nagyon meg akarok tudni, azt megtudom *mosolyog.*

D: Undok vagy. *nevet*

K: Undok és aljas. *bólint

D: Ezt már hallottam valahol.

K: Igen? Kitől?

*D szemforgat* Inkább mesélj. Mi történt veled? Nem sokat értek az egészből.

K: Kezd elegem lenni belőle, hogy mindenki erről faggat.

D: Ennyit csak megérdemlek… *lesüti a szemét*

*K elmosolyodik* Emlékszel, hogy mit mondtam neked egy alkalommal? Hogy segíteni fogsz a szökésemben, bár lehet, hogy nem önszántadból.

D: Igen emlékszem…

K: Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek előre *kacsint*

D: De reméltem hogy vagyunk olyan jóban, hogy ne tedd meg. *látszik, hogy nincs túl jó  hangulatban*

K: Vámpír vagyok, és Felicia tanítványa… szerintem nem csoda, hogy megtettem. De meg is bántam utána.

*D felhorkan* A megbánással kicsit elkéstél… nem gondolod?

*K szemforgat.* Hogy lehet valaki ilyen haragtartó?

D: Nem haragszom… csak csalódott vagyok.

K: Kezdek hozzászokni, hogy mindenkinek csalódást okozok. Előbb neked, aztán  Horatiusnak…

*D nem néz Kaylie szemébe*

K: Aztán Feliciának. És nem utolsó sorban magamnak.

D: Feliciának? Miért? Ő pont ezt akarta nem? Hogy visszaszökj valahogy.

K: Nem volt tervbe véve, hogy bele is szeretek Horatiusba. Szökni… jobban örültem volna, ha inkább megszökni sikerül, és félholtan érek haza.

*D bólint, hogy érti* Magad se tudod, mit akarsz.

K: Ami azt illeti… *az ajkába harap* Tudom, hogy mit akarok. Csak nincs bátorságom  megtenni…

D: És mi lenne az?

*K nem válaszol, inkább feltesz egy másik kérdést.* Találkoztál azóta Horatiusszal?

D: Igen, egyszer. Nem sokat van otthon.

K: És… hogy viselkedik? *nagyon érdekelné…*

*D megvonja a vállát* Nem láttam rajta semmi szokatlant.

*K sóhajt.* Gondolom, fogalmad sincs, hogy hová megy, amikor nincs otthon…

D: Nem szokta elmondani az ilyen ügyeit… *hozzáteszi* a magamfajtának.

K: Szerintem senkinek sem szokta elmondani. Vagy pont a "senkiknek" nem mondja el *elmosolyodik*

D: Magán kívül szinte mindenkit senkinek tart.

K: Jellemző…

*D bólint*

K: Tényleg nincs semmi szokatlan? *azt szeretné hallani, hogy Horatiusnak hiányzik, vagy valami utalást rá…*

D: Nincs, legalábbis nem mutatja. Talán az az egyetlen szokatlan, hogy nem szokott ennyit  távol maradni.

K: Gondolom, új "játékszert" keres magának.

D: Van, amikor csak épp annyit marad, hogy mindenkinek kiossza a következő feladatát. Nem tudom.

*K gombócot érez a torkában, de megerőlteti magát, hogy ne sírjon. Lehajtja a fejét.* Hiányzik.

*D az arcára erőltet egy mosolyt* Igen… látom rajtad.

K: Tudom, hogy látszik, nem szükséges emlékeztetned rá *felemeli a fejét, és próbál ismét vidáman beszélni.*

D: Ezt mindjárt gondoltam.

K: Mindegy… épp eleget bőgtem, most már ideje lenne tovább lépni.

D: Vissza akarsz menni?

K: Talán *kacsint* De nem most.

*D sóhajt* Nem lennék a helyedben.

K: Én azért a körülményekhez képest szerintem egész jól vagyok. És egyébként is: nem hiszem, hogy sok lányt elengedett volna Horatius. És azt se, hogy soknak hiányozna.

D: Na ebben igazad van… hát… hogy csak neked hiányozna… az túlzás. *elhallgat*

K: Merthogy? *kíváncsian fordul hozzá.*

*D a homlokára csap, hogy már megint nagyon rossz felé terelte ezzel a témát*

K: Amit meg akarok tudni, azt megtudom. *kacsint* Ne akard, hogy kiszedjem belőled…

D: Ha megteszed, akkor többé ne számíts a bocsánatomra *elkomorul*

K: És még én vagyok undok. De tényleg befejezhetnéd a mondatot… Hogy érted azt, hogy nem csak nekem hiányzik?

D: Mondtam már, hogy vajmi keveset tudsz a múltjáról. És igen… talán én vagyok az undok? Nem én vertelek át, és kényszerítettelek rá… *nem fejezi be a mondatot*

*K az ajkába harap* Már egy párszor bocsánatot kértem ezért.

D: Akkor ne tégy úgy, mintha én tehetnék róla.

*K lehajtja a fejét, és egy könnycsepp végiggördül az arcán. Gyorsan letörli és feláll.*

*D már bánja az utolsó mondatot… szomorúan néz* Már mész is?

K: Mennem kell. És neked sem tesz jót, ha sokáig elmaradsz. Még a végén megint miattam fogsz büntetést kapni. *választ sem várva elindul, és nem néz hátra.*

*D csalódottan néz utána. Nem bír magával, és utánamegy.*

*K megfordul, és a szemébe néz, de nem szól.*

D: Nem akartalak megbántani… csak félek…

K: De sikerült.

D: Azt hiszed, nekem olyan könnyű?

K: Félsz… *felhorkan* Jó neked. Nekem már nincs mit féltenem.

D: Dehogynem. Igenis van mit…

*D komolyan néz*

K: Mondj egy példát…

D: Példát akarsz… tudom mire készülsz… nem épp elég ez?

K: Jobb lenne, ha nem tudnál róla.

D: Ezen már nem lehet visszakozni.

K: Egész egyszerűen: ELEGEM VAN! Mindenből és mindenkiből.

*D elkomorul* Ezen nem is csodálkozom. De ha utálod a világot, akkor a világ is utálni fog.

K: Persze. Nem én kezdtem…

*D Kaylie szemébe néz* Az nem számít.

K: Ne adj ilyen támadási felületet, Daniel… Jelen pillanatban a legjobb barátomat is hátba szúrnám. Ha egyáltalán létezne ilyen…

D: Most miért engem támadsz? *fájdalmas arcot vág* Nem hiszem, hogy valaha is ártottam volna neked, bármit is.

K: Nem ártottál. Én vagyok igazságtalan… De tudod, hogy min mentem keresztül.

D: Ez nem igaz. Csak túl sokan szenvedtél.

K: Inkább mondjuk úgy, hogy túl sokat vesztettem.

*D lesüti a szemét* Igazad van. A helyedben én is így viselkednék.

K: Tudod, miután elvesztesz egy tanítványt és egy szeretőt, már egy barát feláldozhatónak tűnik. Akkor is, ha ő az utolsó, aki talán megértene.

D: Nem kell feladnod. A reményért mindig érdemes élni.

K: Már remény sincs bennem. Horatius sikeresen kiölte belőlem.

D: Kérlek, ne add fel…

K: Szeretném folytatni valahogy… de nem tudom, hogyan.

D: Szívesen segítenék neked… de tudod hogy a lehetőségeim eléggé… korlátozottak.

K: És hogy bajba is sodornálak, ha a segítségedet kérném.

D: Nekem sincs más vesztenivalóm a saját életemen kívül…

K: Örülj, amíg még tudsz örülni az életednek… Vagy amíg félted.

D: Vagy amíg nem hal ki a remény…

*K bólint* Befejezhetnéd azt a mondatot… talán adnál vele egy kis reményt. *elmosolyodik.* Vagy ha úgy jobbnak látod, tartsd meg magadnak…

*D érti, mire céloz Kaylie, és elfordul.* Biztos tudni akarod?

K: Igen. *határozottan mondja*

*D sóhajt* De ezt is csak hallomásból tudom. Nem vagyok elég "öreg" hozzá, hogy meg is  élhettem volna. Így megint csak a pletykát tudom elmondani.

K: Tudod jól, hogy a pletykákkal is megelégszem *mosoly*

*D folytatja* Van egy nő… majdnem egyidős vele. Talán ő volt az egyetlen, akivel „komolyabb” viszonya volt, mármint ezekhez a játszadozásokhoz képest. Azt is beszélik, hogy ő volt az első társa… azóta se volt másik… szereti tenni a látszatot… "magányos farkast"

*K arcán végiggördül egy könnycsepp, de most nem foglalkozik vele, hogy letörölje.* Mi lett azzal a nővel?

D: Úgy pár évtizedig voltak együtt. Merove-nek hívják. Szerintem még mindig él… csak abból a korból talán Horatius él a legfeltűnőbb életet. Az idősebbek nem mutatják általában magukat a világnak.

K: Azt is tudod, hogy… hogyan váltak el?

D: De ez csak egy mese… senki se tudja, hogy igaz-e. Jó kérdés… Azt mondják, Horatiusszal volt a baj, volt valami nagy vitájuk… és egyoldalúvá vált a dolog. Merove hiába könyörgött neki. De ne vedd komolyan, mert mondom, hogy meglehet hogy fele se igaz.

*K most már nem is tudja visszatartani a könnyeit.* Köszönöm, hogy ezt elmondtad *halkan mondja.*

D: Szörnyű súlya van egy ártatlan pletykának…

K: Talán… talán segít tisztábban látni.

D: Mit akarsz tenni?

K: Most már fogalmam sincs. Vissza akartam menni hozzá… De nem hiszem, hogy lenne értelme. Inkább hazamegyek, és megpróbálom elfelejteni az érzelmeket.

D: Ha nem próbálod meg, csak önmagadat fogod kikészíteni. A feltűnőbb dolgokat én is hallom… csakhogy tudd.

K: Szerinted ki lehet készülni ennél jobban? *komolyan kérdezi.*

*D lehajtja a fejét* A reményt senki se veheti el tőled.

K: Remény… Az sem ér már semmit…

D: De ér, ha bízol saját magadban… és az a legfontosabb. *az arcán átfut egy mosoly*

K: Bíztam…

D: Akkor most is!

K: Talán túlzottan bíztam magamban. *megrázza a fejét* Már nem megy.

D: Muszáj!

*hirtelen azt veszik észre, hogy valaki közeledik feléjük*

*K felkapja a fejét.* Ha nem akarsz meghalni, akkor még most húzz el…

*F meglátja őket, és kilép a homályból*

*D érzi, hogy ahhoz már késő.*

K: Szia, Felicia…

F: Bemutatnál az úrnak? *mosoly, közben végigméri Danielt*

*D nem túl határozottan, üdvözli Feliciát*

K: Daniel, ő a mesterem, Felicia… eleget hallottál róla… Felicia, ő Daniel. *tudja, hogy nincs értelme hazudni.* Említettem neked…

F: Vajon miféle pletykák keringenek a hátam mögött!? *mosoly*

*D biccent, nem sok kedve van Feliciával összetűzésbe kerülni*

*K vállat von.*

F: És had halljam… őt meg hol szedted össze?

K: Már mondtam, hogy hol találkoztam vele. *nem sok kedve van most Feliciával vitatkozni, de nem akarja otthagyni Danielt.*

*F felnevet* Inkább ne is folytasd. Lerí róla, honnan jött. *azonnal feltűnt neki Daniel nyakán a seb*

K: Felicia, kérlek… Nem mehetnénk haza?

*D megigazítja az ingét, amint megérzi a nyakán Felicia tekintetét*

F: Hova sietsz?

K: Épp elég dolgon mentem keresztül, szeretnék végre egy nyugodt éjszakát.

F: Ha nyugodt éjszakát akarnál, nem effélékkel társalognál, vadászat helyett.

*Danielnek nagyon nem szimpatikus Felicia*

K: A vadászaton már túl vagyok. Muszáj olyanokat is elítélned, akiket nem is ismersz?

F: Kár… már kezdtem örülni, hogy esetleg kajának nézted ki *a szemével Daniel felé int*

*K szemforgat.*

F: Nem ismersz már annyira hogy tudd a választ? *mosoly*

*K elfordítja a tekintetét.*

D: Azt hiszem, én most elmennék *behúzza a nyakát*

*F Danielre néz*

*K rámosolyog Danielre.* Menj csak. *gondolatban üzen neki, hogy "remélem, találkozunk még"*

*F rávillantja a fogait Danielre*

K: Felicia, hagyd, kérlek…

*F lenéző pillantást vet Kaylie-ra, majd jelez neki, hogy tűnés haza*

K: Csak ha te is jössz.

*D visszaüzen: én is remélem. Megfordul és elindul, nem mer visszanézni*

F: Megyek.

*K elég sokáig kíséri a szemével Danielt, aztán Felicia mellett elindul hazafelé.*

*F csak azért hagyta rá a dolgot Kaylie-ra, mert most valahogy nincs kedve egészen hazáig hallgatni a hisztit*

*K belép a házba Felicia előtt, és még mindig magába van roskadva. Leül az egyik fotelba, és véletlen se nézne rá a mesterére.*

*F-nek "valamiért "nagyon nem tetszik Kaylie viselkedése*

*K-nak már csak az kellett, hogy most Danielt is félthesse…*

*F halkan megszólal*

F: Kérlek, ne kezd megint, mert a hisztizésedhez van most a legkevésbé kedvem.

K: Nem szóltam egy szót sem.

F: Nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjam mire gondolsz. Hiába nem hallom, következtetni azért még tudok.

K: Teljesen mindegy, hogy mit gondolok, nem?

F: Egyáltalán nem mindegy.

K: Egy báb vagyok számodra, akinek nem számítanak a gondolatai, és legkevésbé az érzései.

F: De látom már megint kezded az értetlenkedést… mint oly sok évvel ezelőtt. Jól tudod, mit gondolok az érzéseidről.

K: Hogyne tudnám… tíz év alatt sikerült belém verned.

F: És amint látod, ennek ellenére, mégis próbálok tekintettel lenni rád. Finom falat lett volna pedig az a Daniel.

K: Nem sok eredménye van. *gyűlölködő pillantást vet rá.* Azt akarod, hogy mindenkit elveszítsek?

F: Azt akarom, hogy ne érezz! Ha ilyen ára van, akkor igen.

K: Tudhatnád, hogy ezzel csak rosszabb lesz.

F: Nekem nem úgy tűnt.

K: Hát, hogy tűnt neked? Kíváncsi vagyok a te véleményedre is.

*F felnevet* Nekem úgy tűnt mielőtt elmentél, hogy esetleg még a végén talán megyek valamire veled.

K: Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom neked. *gúnyosan mondja*  De jelen helyzetben semmire nem mész velem.

F: Ezzel csak saját magad alacsonyítod le. Bolond vagy…

*K feláll, és közelebb lép Feliciához.* Legalább nem vagyok olyan érzéketlen, mint egy darab kő!

F: Úgy gondolod, hogy ezzel meg tudsz sérteni? Ha komolyan vennéd amit mondtál, tudnád hogy ez nekem nem "fáj".

K: Nem fájdalmat akarok okozni neked, hanem azt, hogy végre felébredj!

F: Álomvilágban élsz *nagyon gúnyos*

*K-nak most véletlenül sincs ahhoz hangulata, hogy Felicia gúnyolódjon vele… Váratlanul felpofozza.*

*F arcán átfut a már megszokott kegyetlen mosoly. Unott arckifejezéssel falhoz csapja Kaylie-t, teljes erőből*

*K felsikolt, eltörik jó néhány bordája, és kis híján kiüti a falat. Ahogy leesik róla, egy véres folt marad mögötte.*

*F közelebb megy, a mosolya nagyon lenéző, majd hirtelen megfordul és faképnél hagyja Kaylie-t*

*K becsukja a szemét, és regenerálja a sebeit. Felkel, és tudja, hogy Felicia otthagyta, de úgy dönt, hogy utánamegy.*

*F felmegy az emeletre, bemegy az egyik szobába és ott találja Robertet.*

R: Nem tudnád békén hagyni egy kis időre? *hallotta a zajokat lentről*

F: Nem tudnál egyszer nem belekötni az ügyeimbe?

R: Végre megpróbálhatnád megérteni, hogy min ment és megy keresztül… *szemforgat*

*K benyit a szobába.*

*F épp ebben a pillanatban mondja Robertnek* Kösz épp elég egy ütődötted elviselni… Már csak te kellettél, hogy pártold.

K: Kösz, Felicia. Nem kell tovább elviselned.

*F odanéz* Egyre pofátlanabb vagy. Oh, mégis hova mennél? *Kaylie arcába nevet*

K: Bárhová… De soha többé nem fogok visszajönni.

F: Fenyegetsz, kicsi Kaylie? *mosoly*

K: Fenyegetlek? Nem. Csak gondoltam, bejelentem, hogy mire készülök. Hálából, amiért tíz évig vigyáztál rám.

*F nem hiszi el, hogy Kaylie lelépne* Akkor jó utat *mosoly*

K: Nem tudom, milyen súlya van a döntésemnek, mert máig nem közölted velem, hogy miért tettél vámpírrá. Kösz.

F: Azért tettelek vámpírrá, mert egyike lehettél volna azoknak, akik megalapítják a valódi eszme rendszerét és kiirtják a másik maradandó képviselőit… vagyis a "hármak szövetségének"

*K becsukja a szemét. Ez úgy érte, mintha felpofozták volna.*

F: Hajdanán nekem azt mondták, hogy én leszek az egyik… és nagyon alaposan válogassam meg a tanítványomat, mert ő lehet a másik. A harmadik személy pedig "elvileg" minket talált volna meg, hogy visszavezethessük a dolgokat abba a rendszerbe, amit közel 7000 éve alapítottak. Nos, hallani akartad. Ugye megmondtam, hogy nem vagy felkészülve rá?

*K kinyitja a szemét, és hosszan Felicia szemébe néz. Nagyon halkan válaszol* Fel vagyok készülve rá.

F: De nem arra, hogy be is teljesítsd a sorsod.

K: Jól látod, arra még nem.

F: Ha most elmész, többé nem jöhetsz vissza. *úgy gondolja, hogy Kaylie semmiképp se menne el, csak ijesztgeti.*

K: Vállalom a kockázatot. Viszlát, Robert… *kilép az ajtón, nem köszön Feliciának.*

*F sem köszön*

R: Gratulálok.

F: Mihez?

R: A tökéletes időzítéshez és Kaylie elüldözéséhez.

F: Hozzá vagyok szokva a hisztijeihez, nincs bátorsága ahhoz hogy lelépjen.

R: Ez nem hiszti, és nem bátorság kérdése. És ha valaha el akartad mondani neki ezt… akkor kifogtad a létező legrosszabb időpontot.

F: Ő akarta mindenáron tudni. Most viselje a következményeit.

R: Mennyibe került volna kikerülni a választ?

F: Elegem van belőletek… itt mindenki hisztizik??

R: Felicia, csak rá kellett volna nézned. Teljesen összeomlott lelkileg. Nem hogy nem készült fel rá… de ennél jobban még sosem húzott az ellenkező irányba. És tudod, hogy most mi következik, Felicia? Átáll Horatius oldalára. Elárul minket. Ettől "féltél" legjobban, nem?

F: Ne játszd már a vészmadarat állandóan! A végén úgyis igazam lesz *kacsint*

R: A végén… Hol van még a "vége…"

*F szemforgat* Lényeg a lényeg, tudod a hitvallásomat.

R: Naná, ego mindenek felett.

*F elneveti magát* Lökött.

R: Ez egyszer szeretném, ha neked lenne igazad. *mosoly*

F: Nagyon köszönöm.