Az öröklét rabjai

35. jelenet

A: Arsenia

F: Felicia

K: Kaylie

A: Felicia, lehet, hogy te nem tudsz érezni, de Kaylie-ból még nem nevelted ki eléggé. Miért ennyire felfoghatatlan, hogy szerelmes lett?

F: Te pedig miért nem fogod fel végre, hogy akinek hatalma van, az ki is használja.

*A szemforgat* Horatius nem használja ki teljesen.

F: Épp elég az, amit használ belőle. Kaylie még gyerek.

A: Az biztos… És Kaylie-ról nagyon könnyű elképzelni, hogy beleszeretett…

F: Manipulálható, ez való igaz… de mielőtt elment, nem voltál itt, és nem láttad a reakcióit.

A: Mert, milyenek voltak a reakciói?

*F felnevet* Tömören és egyszerűen… mondjam úgy, hogy: rettegett?

A: Ezt nem csodálom.

F: Én sem… főleg, ha Kaylie szemszögéből nézzük a dolgokat. De magának kereste a bajt, ez talán épp elég büntetés.

A: Felicia, azért az érzéketlenségnek is van határa! Nekem abból az emlékből nem úgy tűnt, mintha büntetésként élné meg. De már vagy három hete ott van…

F: Látszik, hogy egész másképp értelmezzük a dolgokat. Már majdnem négy.

A: Ez azért elég hosszú idő… Nem értem, miért nem próbál megszökni.

F: Azt én sem értem, hogy még csak nem is jelzett… habár az első napon valami nagyon nem volt rendben, mégse szólt.

A: Ha jól tudom, megbeszéltétek, hogy jelez, ha nem talál kiutat. Talán nem is akar eljönni onnan…

F: Már hogyne akarna?

A: Felicia, ha szereti, akkor nem hiszem, hogy ott akarja hagyni.

F: Szereti, szereti… és szerinted mi oka lenne szeretni? Épp eleget hallottam róla, hogy az ellenkezőjében higgyek,

A: Oka? Nem mindig kell ok a szerelemre *kacsint* Úgy érzem magam, mintha egy vaknak próbálnám elmagyarázni, hogy mik azok a színek…

F: Túlságosan álmodozó vagy. Feltétlenül muszáj lekezelned, Arsenia?

A: Nem muszáj… csak idegesít ez az egész… És szerintem pont kiegészítjük egymást.

F: Akkor minek idegeskedsz? *mosoly* Legalább van miről beszélni. Elnézést… javítok: vitázni.

A: Ha nem lenne, akkor is tudnánk miről vitatkozni. Jobban örülnék, ha Kaylie itt lenne.

F: Most megleptél… annak én is.

*A sóhajt* Majdnem megkérdeztem, hogy „jobban éreznéd magad tőle?” *elvigyorodik*

F: Kérdezni mindent lehet. Talán még választ is kapsz… csak értelmet ne keress benne.

A: Pedig általában értelmesen beszélsz.

F: Mondjam úgy, hogy jelentést? *mosolyog*

*A felkapja a fejét, és elsápad a döbbenettől* Nem lehet igaz…

*F megfordul*

*K épp akkor ér oda. Már nincs messze a hajnal. Beesik a nappaliba. Nagyon rosszul néz ki még mindig, de könnyeknek nincs nyoma a sápadt arcán.*

*F hallja a hangot, és maga sem hiszi el, hogy ez az ő tanítványa*

*A felpattan, és lesiet a nappaliba.* Kaylie!

*F is hasonlóképpen tesz*

*K fáradtan leroskad valamelyik fotelba.*

*F ránéz Arseniára, és csendesen közli vele, hogy kettesben szeretne beszélni Kaylie-val*

*A próbál bátorítóan rámosolyogni Kaylie-ra, de az nem néz rá. Bólint Feliciának, és felmegy az emeletre.*

*F közelebb lép, megkerüli a fotelt, hogy így Kaylie elé kerüljön*

*K ránéz, és halkan köszön.*

*F is köszön és végignéz Kaylie-n. Halkan beszél.* Mit művelt veled?

*K megrázza a fejét, hogy nem érdekes. Attól tart, hogy ha beszélnie kellene, akkor egyből kitörne belőle a zokogás.*

F: Kaylie, próbálom megérteni, legalábbis mindent megteszek ezért, de el kell mondanod.

K: Mire vagy kíváncsi?

F: Onnantól, hogy elváltunk az erdőnél, mindenre. *leül Kaylie mellé*

K: Kérlek, ne most…

F: Kaylie.

K: Nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztük…

*F Kaylie szemébe néz, és láthatóan figyel*

K: Rögtön, ahogy beléptem, megjelent mellettem… a te alakodban. Visszagondolva nem tudom, hogy hihettem neki… De végül is majdnem mindegy. Felvitt nagyon magasra, valahová a legfelső emeletek közé.

F: Az én alakomban… jellemző. Mindegy… mondd tovább.

K: Sejtheted, mennyire megrémültem, amikor alakot váltott… *egy picit elmosolyodik. Így már nem is tűnik olyan rossznak az az emlék…*

F: Mondtam, hogy visszagondolva az eleje sétagaloppnak fog tűnni.

K: Az erdei utat még élveztem is. Aztán… felvitt a tetőre.

*F elmosolyodik* A tetőre?

*K bólint.*

F: Folytasd.

K: Nem bántott, legalábbis nem rögtön. Leugrottunk… *ismét mosolyog* És egy teraszra érkeztünk. A második ugrásnál megpróbáltam megszerezni a vérét… tudtam, hogy nem igazán figyel több felé. Sikerült is… de azonnal kiszívta belőlem. Akkor ölt meg először.

F: Igen… ez feltűnt. És szokásához híven vissza is hozott. *int Kaylie-nak hogy folytassa csak*

*K bólint.* Utána…

F: Utána?

K: Megerőszakolt *ezt nagyon halkan mondja ki, és közben nem néz Felicia szemébe.*

*F csendben marad pár percig, nem mondja ki, amit gondol, hogy ez nem lepi meg*

*K inkább folytatja.*

F: Miért hagytad? *keresi Kaylie pillantását*

K: Nem sok esélyem volt megakadályozni benne.

*F bólint, kivételesen nem kötözködik, habár lenne mit*

K: Másnap „dolga volt”, úgyhogy egy bizonyos Danielre bízott.

F: Vele nem találkoztam.

K: Belőle megpróbáltam kiszedni néhány dolgot, hogy hogyan szökhetnék meg… nem tudott sok mindent mondani… *elmosolyodik* Egész kedves volt.

F: Talán ha tudott volna, se tette volna meg. Szerintem rájöttél, mifélékből áll a csürhéje.

K: Persze, rájöttem… Daniel csak azért nem mondta, mert félt, hogy mit kapna érte.

F: Szánalmasak… folytasd.

K: Aznap is találkoztam Vele… És akkor küldte el értetek Christiant. *egy pillanatra becsukja a szemét.*

F: Oh igen… volt egy nagyon „kellemes” találkozásunk.

K: Nem vette észre, hogy figyelmeztettelek.

F: Mégis hogyan?

K: Megcsókoltam, és közben üzentem neked. *mosoly*

*F felnevet* Ugye, hogy megmondtam neked, hogy nem tud egyszerre többfelé figyelni…

K: Váltig állítja, hogy tud, ha nagyon akar.

*F várja a folytatást, közben hátradől*

K: Tudtam a tervéről, és gondolom, el tudod képzelni, mennyire aggódtam miattatok… De nem hagyta, hogy erre figyeljek. Másnap Daniel feladatot kapott, úgyhogy engem egy másik szolgájára bízott. Vele meg se próbáltam összebarátkozni… nem is lett volna értelme. George, vagy valami hasonló volt a neve. Megpróbált megerőszakolni, de Horatius megmentett tőle.

F: Szánalmas, amilyen pribéket tart, de már mondtam… Pont ő mentett meg? *nevet*

K: Ő… *most már tényleg mosolyog* A szemem előtt fejezte le George-t…

F: Igen, így öl… innen tudhatod, hogy vissza akar hozni vagy sem.

K: Ezt említhetted volna előbb is. Akkor már… elég furcsa volt ő is. Én sem tudtam, hogy pontosan mit érezzek…

F: Furcsa?

K: És nem sokkal az után, hogy kettesben maradtunk, megéreztem, hogy James… *elkomorodik, de nem sír.*

*F megerőlteti, magát, próbál tekintettel lenni Kaylie-ra, és kimond egy szót* Sajnálom.

*K becsukja a szemét. Remeg a hangja, ahogy újra megszólal.* Akkor rájött, hogy figyelmeztettelek előre… Azt hittem, meg fog ölni érte. De nem tette meg…

F: Akkor mit tett?

K: Felpofozott, és magamra hagyott. Semmi mást. *ismét Felicia szemébe néz.* Erre nem tudtam magyarázatot találni… de nem is gondoltam rá.

*F bólint, és Kaylie szemébe néz továbbra is*

K: Csak James-re tudtam gondolni még másnap is… Akkorra már szabadon mozoghattam egy folyosón belül. Átmentem hozzá… És kértem, hogy öljön meg, ha már Jamest megölte. Komolyan meg akartam halni… Megölt, de ismét visszahozott. Ekkor a saját vérével.

F: Mégis, miért adott a véréből? Nagyon érdekelne a te variációd is.

K: Nem tudom pontosan, nem látok bele a fejébe… De a vére miatt minden mozdulatomat figyelheti… Talán ezért.

*F bólint, hogy szerinte is így van*

*K nem nagyon akarja elmondani, hogy szereti*

*F meg nem hallja*

K: Másnap este úgy ébredtem, hogy ő ott aludt mellettem. Legalábbis nagyon úgy tűnt… Úgyhogy megpróbáltam megszökni. Gondolhatod, hogy nagyon hamar elkapott… De nem igazán büntetett meg a kísérletért. Mint utólag megmondta, egy próba volt. Én egy teraszon álltam, ő az ajtónál. Aztán rávettem, hogy ugorjunk le *mosolyog* Legalább felmértem, hogy le tudnék-e ugrani egyedül, ha kell…

F: Teraszok…

K: Nem volt több alattunk.

F: Hm, azon az épületen még ablak sincs. Habár ez lep meg legkevésbé. Folytasd.

K: Sétáltunk egyet a birtokon, és… *elharapja a mondatot.*

F: És?

K: Semmi. Beszélgettünk.

F: Miről?

K: A szökési kísérletről, próbákról, csapdákról *mosolyog* És aztán bezárt egy kisebb szobába… ez volt a büntetés. *kacsint*

F: Itt állj meg.

K: Miért is?

F: A bizonyos beszélgetésetek… nem „nappal” történt?

K: Öhm… ahogy vesszük. Ő csinált "nappalt"… talán, hogy elkápráztasson. Mindenesetre tetszett a trükk.

F: Szerinted miért gondolom azt, Kaylie, hogy valamit elhallgatsz előlem?

K: Nem hagytam ki lényeges részt.

F: Ezt majd megbeszéljük utána. Mond tovább.

K: Joh… Szóval… a következő nap ismét Daniellel töltöttem. Akkor próbáltam ki először az igézést.

F: Nocsak *kacsint*

K: Csak próbaképpen, hogy sikerül-e… sikerült *elmosolyodik.* De nagyon lefárasztott egy-két pillanat alatt… szóval számíthattam volna erre később is. Nem sokkal később megéreztem, hogy veszélyben vagy, és azt hittem, hogy Horatius…

F: Az is eszedbe juthatott volna, hogy engem is mennyire lefárasztott. Igen, itt járt.

K: És?

F: Úgy 1 hete.

*K bólint*

F: Semmi… elbeszélgettünk.

K: Miről?

F: És ezért kérdem, hogy nem hallgatsz-e el valamit előlem.

K: Öhm… ezt majd később.

F: Akkor türelmesen várom hogy folytasd a mesét.

K: Szóval… akkor megpróbáltam megszökni. Igézéssel rávettem Danielt, hogy vigyen fel a tetőre. Nagyon lefárasztottam vele magam. De sikerült leugranom… bejutottam az erdőbe, át néhány csapdán, és… egyenesen a vérfarkasok karmai közé.

F: Úgy tűnik, amint látom, a hagyományos farkasokkal nem volt elégedett.

K: Szólt előre, hogy kicserélte őket. De mindegy. Nem volt fegyverem… És ahogy sejted, nem voltam a legjobb állapotban… esélyem sem volt a farkasok ellen.

F: Akkor hogy élted túl?

K: Horatius mentett meg. Legalább annyit elértem, hogy elcsaltam őt innen.

*F mosolyog* Nem bántott minket… a szavait kivéve.

K: A szavak úgyis leperegnek rólad… De ez meglepő… azt hittem, hogy meg fog ölni titeket. Mindenesetre… utána bezárt, és egy hétig felém se nézett. Vagyis egészen máig.

F: Engem is meglepett, de úgy tűnik ezúttal tényleg csak „beszélgetni” jött. És mi történt a mai nap? Hogy jutottál ki?

K: Nem vagyok biztos benne, hogy el fogod hinni… Elengedett.

F: Elengedett… *hümmög*

*K bólint* Felicia… tényleg nem lett volna más megoldás? *mindenről szívesebben beszél, minthogy bevallja Feliciának…*

F: Arsenia szerint, annyival megoldható lett volna, hogy adna a véréből, de szerintem ezt ő sem gondolta komolyan.

*K nagy szemeket mereszt.* Legalább ki kellett volna próbálni…

F: Kétlem, hogy bármelyikünk, akár én, akár maga Arsenia képes lett volna dacolni Horatius akaratával. Biztos lehetsz benne, hogy nem ment volna.

K: Ez akkor is… *sóhajt, ez az információ kicsit mellbe vágta.* Most már mindegy…

F: Hidd el nekem, hogy nem értünk volna vele semmit. Mit gondolsz miért nem jutott eszembe?

K: Mert túlzottan el voltál foglalva azzal, hogy engem csak úgy odadobj Horatiusnak *ezt nem vádlón mondja, hanem a tőle megszokott vidámabb hangon.*

F: Nem értetted, hol volt a hangsúly a mondatomban. Nem azért nem jutott eszembe mert a kitérőknek itt nem volt helye… Horatius ilyen téren bármit el tud érni.

K: Ezt elmondta egy párszor *morog*

*F elmosolyodik*

K: Nem tudom, hogy… hogy jobb lett volna-e, ha mégis sikerül kibújni alóla…

F: Hogy érted? Kaylie… hiába kerülgeted, valamit nagyon elhallgatsz.

K: Mindent elmondtam, ami lényeges.

F: Horatius mutatott nekem valamit, amiről hiszem, hogy csak egy aljas trükk. Erről várnám, hogy megerősítenéd.

*K lehajtja a fejét, sejti, hogy mire utalhat Felicia…* Nem volt trükk. *ezt nagyon halkan mondja.*

F: Ezt most értsem szó szerint?

*K becsukja a szemét, és alig láthatóan bólint.* Azt… azt az emléket mutatta meg, igaz?

F: Nem tudom, ezzel most kinek okozol csalódást… talán nekem… de inkább magadnak. Igen, ezért jött el. *komoly arccal néz*

*K a kezeibe temeti az arcát. Felnéz egy idő után* Nem tehetek róla, világos?

F: Vegyél vissza ebből a hangnemből. Nem a „haverod” vagyok. *a szemébe néz, és kicsit megrázza Kaylie-t* Ugye azt nem képzeled, hogy viszonozta?

K: Képzelem vagy sem, sok minden erre utalt.

*F felnevet* Mi utalt erre?

*Kaylie-nak most már tökéletesen elege van ebből az egészből.* Például, hogy soha nem bántott igazán. Vagy az, hogy elengedett.

F: Az, hogy elengedett nem jelent semmit. Arseniát is „elengedte”, és van egy apró közös vonás bennetek.

K: Mégpedig?

F: Kaylie, ne értetlenkedj, mert tudod, hogy rühellem…

K: Gratulálok, van egy közös vonásod Horatiusszal. *feláll.*

F: Miféle közös vonásra gondolsz?

K: Ő is utálja, ha értetlenkedek. *hideg mosoly*

F: Milyen igaza van… *nevet* Pedig két teljesen különböző eszmét képviselünk.

K: Most már vége a vallatásnak? Felmehetnék kipihenni magam? Ha nem jutott volna el a tudatodig, eléggé kimerültem.

F: Bocsáss meg, amiért meg mertem kérdezni, hogy mi történt veled. *rámosolyog*

K: Nagyon ráért volna holnap is.

F: Tévedsz…