Az öröklét rabjai

34. jelenet

K: Kaylie
F: Felicia
R: Robert
V: Victoria
H: Horatius
D: Daniel
I: Ivan
Vámpírok
Vérfarkasok

*R fel-alá járkál a szobában.* Egy pontosabb tervet is kidolgozhatnánk… ezzel nem sokra fogunk menni…

A: Mivel egyelőre nem terv van. Csak „álmodozunk”, igaz, Felicia?

F: Hogy is mondják… „álmodik a nyomor.”

A: Ez egy szép meghatározása a helyzetünknek.

F: Ugye? *lehangolt arckifejezés* Robert, ha ennyire nagy a lelkesedésed, csinálhatnál akár te is valamit rinyálás helyett.

R: Igyekszem… Egyáltalán, arra van ötlet, hogy mikor támadunk?

F: A nagy terveid helyett inkább egyszer befoghatnád… *morog*

A: Ismét elmondom, Felicia… Ha Kaylie nem akarja otthagyni Horatiust, akkor nem sok értelme van az egésznek.

F: Miért mindig a legrosszabb esetbe gondoltok bele? Szerintetek mennyi esélye van annak, hogy Kaylie beleszeret? *hozzáteszi halkan* Vészmadarak.

A: Hogy mennyi esélye van? Elvileg nagyon kevés, szinte semmi… De figyelembe véve, hogy Horatius adott neki a véréből… Egész sok. De egy ilyen érzéketlen tuskó, mint te, ezt úgyse fogja megérteni *direkt cukkolja Feliciát.*

*F rámosolyog Arsyra* Ez a sértés most aztán nagyon „fájt” *kacsint*

A: Reménykedtem benne. *ő is kacsint*

*F összeszűkíti a szemeit, majd Arseniára néz* Te is érzed?

A: Jajj… ez valahogy nem hiányzott…

F: Idejön… *morogja maga elé* Már csak ez kellett.

A: A fenébe is…

*F felkel* Valami ötlet, Arsy? Most megengedem a vészmadárkodást.

A: Milyen gyorsan tudsz futni? *angyali arc*

F: Nem hiszem, hogy érdemes lenne. Már túl közel van…

A: Hát ez az… Ötlet? Nincs. Max annyi, hogy a végrendeletedet tedd el valami biztos helyre.

*H illedelmesen csenget*

F: Persze, ez most a legnagyobb probléma…

A: Ki mer ajtót nyitni?

F: Aki mer, az nyer. *unottan fogja magát és lemegy a lépcsőn, halad az ajtó felé*

*A is lemegy Felicia után. Elhatározta, hogy most legalább bátor kislány lesz.*

*H meg türelmesen áll az ajtóban.*

*F ajtót nyit.* Micsoda meglepetés…

H: Üdvözletem…

A: Hello, Horatius…

H: Miattam lepődtél meg, vagy csak azon, hogy nem töröm rád az ajtót? *észreveszi Arsy-t*

F: Utóbbi, mint sejted.

H: No lám, az elveszett bárányka. Gratulálok Arsenia, szép társaságba keveredtél.

H: Beengednétek, vagy itt ácsorogjunk?

*F félreáll, hogy Horatius bejöhessen.*

F: Ahogy neked kényelmesebb *mosoly*

A: Nekem nagyon is megfelel ez a társaság.

H: Pont a Te értelmi szintednek való *beljebblép* Victoria… jellemző…

F: Bóknak vettem.

A: Honnan ez a hirtelen jött udvariasság? Az utóbbi kétezer évben nem volt jellemző rád.

H: Látod, még mindig tudok meglepetést okozni. De amint látom te nem *végignéz Ezen a helyen*

F: Ha már ilyen kötetlen hangon társalgunk, megkérdezhetem jöveteled célját?

*H ránéz Feliciára* Veled akarok beszélni.

A: Talán zavarok?

H: Semmi baj, már hozzászoktam az életem során a zavaró tényezőkhöz.

A: Orrba vág ez a kedvesség.

F: És miről akarsz beszélni? *az utolsó szót picit megnyomja*

H: Szívesen orrba váglak a kedvesség helyett is. Talán nem is beszélni… csak mutatni akarok neked valamit. Egy emléket. Feltételezem, érdekelne.

F: Kíváncsivá tettél *nevet*

H: Úgy tűnik, nemcsak én tudok változni. Kíváncsi… *felnevet*

F: Miféle emléket akarsz mutatni?

*H közelebb lép Feliciához.*

*F áll egy helyben… neki nem szokása félni*

*H Felicia vállára teszi a kezét, közelről a szemébe néz, majd a sajátja fokozatosan elfehéredik, és átadja az emléket*

H: Miért akarsz magadba bolondítani? *Kaylie szemébe néz*

*K egy ideig nem válaszol, csak mosolyog rá* Elmondtam az álmomat, nem?

H: Álom, vágy, egyre megy… de engem a „miért” érdekel.

K: Nem rajtam múlik… Horatius, emlékszel, mit mondtam?

H: Emlékszem, de az okát nem közölted.

K: Azt, hogy ha belém szeretsz, nem fogom viszonozni… Akkor tévedtem legnagyobbat.

*H rámosolyog* Ezt értsem szó szerint?

*K bólint.*

*H befejezi, de nem távolodik el Feliciától*

*F néhány pillanatig csak hápog, aztán összeszedi magát* Ez… megigézted, ugye?

*A nagyon figyel.*

H: Nem. Ez teljesen „józan” állapotban történt.

F: Ez képtelenség.

*H harsányan felnevet* Úgyhogy édes kis cicám, kénytelen leszel lemondani róla.

F: Soha. Megtanulhattad volna már, hogy soha nem adom fel. *mosoly*

H: Ennyire szereted? *direkt így fogalmaz* Soha nem adod fel?! Feltéve, ha esélyt kapsz az „újrára”

F: Nem kell esélyt adnod, magamtól is találok.

H: Ha nem kaptál volna esélyt már nem élnél. *most Arsy-ra néz*

*A az ajkába harap, ő megmondta előre…*

H: Ez ugyanígy vonatkozik rád is.

A: Bántanád a kedves kis tanítványodat? *angyali arc*

*H rámosolyog* A kedves kis tanítványomat… bármikor.

A: Ettől tartottam…

*R is úgy dönt, hogy nem csak a lépcső tetejéről figyel, hanem most már lejön közéjük.*

F: Összegyűlt a vészmadár klub… remek…

H: Vészmadár? *nevet*

R: Már nem is mártírklub? Üdvözletem, Horatius…

H: Talán az „aljanép” találóbb. *gúnyosan néz* Szintúgy Üdvözlet… habár a mi fajtánk nem az üdvözülésről híres.

A: Semmit sem változtál…

*R inkább nem piszkálja Horatiust… Nem nagyon akar most meghalni.*

H: Változnom kellett volna?

*F elmosolyodik a kis „családi” vitán.*

A: Lehet, hogy végre nem ártana.

H: Mire gondolsz, drága kicsi Arseniám?

A: Mondjuk leszokhatnál végre arról, hogy vámpírok életével játszadozol…

H: Ezt pont te mondod? Aki vámpírokat öl… és még nem is személyes okból? *hideg mosoly*

A: Nagy tévedés… én vámpírokat menteni szoktam. Az tény, hogy általában nem személyes okból.

H: Más szennyesét érdemes egyáltalán takarítani? Ez olyan alantos munka…

A: Egyszer Jamest is megmentettem… sajnos te úgy döntöttél, hogy nem érdemes a további életre… kár érte. Nagyon tehetséges vámpír volt.

F: Az talán nem az, amit te művelsz? *felnevet*

H: A döntésem sajnos felülbírálja a tiédet…

A: Megjegyzem, a te szórakozásod, vagy munkád több mint alantas…

H: Felicia, azt kívánod talán, hogy itt helyben öljelek meg? Azt hittem ennél nagyobb  tisztességre vágysz. Nem munka, Arsenia. Ez kizárólag… szórakozás.

A: És mi a munka számodra?

H: Szerinted dolgoztam én valaha is? *mosoly*

*F felmordul* Te úgyis azt teszel, amit akarsz *nagyon gúnyos*

A: Tényleg, Horatius, nem akarsz egy kis jót tenni a világgal? Mondjuk elengedhetnéd Kaylie-t… kezdetnek.

H: Nem hiszem, hogy vissza akarna jönni hozzátok. Ee ezt Felicia már nagyon jól tudja, de ha nagyon szépen megkérsz, talán tőled sem tagadom meg, amit Neki megmutattam.

A: Szépen kérlek *kacsint*

*H most Arseniához lép közel, és figyel arra, hogy összeérjen az arcuk… majd neki is  megmutatja az emléket*

*A figyel, és egy „kissé” meglepődik.*

*H épphogy csak annyira távolodik el Arseniától, hogy a szemébe tudjon nézni…*

*A sem tud szólni egy-két pillanatra.* És… viszonzod?

H: Épp eléggé ismersz ahhoz, kicsi tanítványom, hogy tudd a választ a saját kérdésedre *a fülébe súgja*

A: Akkor miért adtál neki a véredből? Vagy ha csak önző érdek vezérelt, miért erősítetted meg ennyire?

H: Szerinted melyiknek nagyobb az esélye?* nevet*

A: Nem tenném meg a tippemet. *hátrál egy lépést, nagyon utálja Horatius közelségét.*

*H ezt észreveszi és alig bírja abbahagyni a nevetést* Imádom, amikor valaki félelemmel ad hatalmat, önszántából a kezembe.

A: Ahogy az emlékből láttam, Kaylie ugyanezt nem tette meg. *komolyan beszél.*

H: Úgy tűnik, mégiscsak el tudok bűvölni valakit… a saját hülyeségemmel *még mindig nevet* Vagy csak a kis lánykátok ilyen… gyenge idegzetű.

A: Aljasabb vagy, mint valaha voltál…

H: Néhány perce még azt mondtad semmit se változtam.

A: Csak rossz irányba.

H: Szerinted mikor adtam a véleményedre Arsenia?

A: Talán ideje lenne elkezdened…

H: Megérdemled?

A: Meg. Lassan kétezer éve életben vagyok. Ez már a részemről elég szép teljesítmény… Mennyi időt is jósoltál? Tíz napot, vagy tíz percet? Már nem emlékszem pontosan…

H: Még mindig nem előztél le… években. Tanítványként úgy gondoltam, talán egy kicsit tovább maradsz.

A: Egy kis matek, Horatius… Megelőzni nem foglak.

H: Te sem változtál.

A: Én egész jól érzem így magam.

*H egy pillanatra becsukja a szemét* További jó mulatást és züllést, most mennem kell.

*A figyel… ez nem sok jót jelenthet…* Nem mondom, hogy viszlát…

H: Én sem *lelép*

K: Nincs okom bízni Horatiusban… és rosszul tenném, ha bíznék benne.

D: ezt mondtam neked a beszélgetésünk kezdetén is.

*K nem válaszol, de tudja, hogy ki kell jutni innen. Daniel szemébe néz, és most nagyon erősen koncentrál. A szeme lassan elfehéredik* Vezess ki innen. Vigyél el az erdőig.

D: Kaylie, nem mehetünk ki a kapun… másfele nem jutsz ki innen.

K: Akkor vigyél fel a tetőre *nem hagy fel az igézéssel.*

*D önkívületi állapotban megfordul, és elindul végig a folyosón.*

K: Siess! *követi Danielt*

*D szaporázza a lépteit*

*már épp felérnének a tetőre vezető lépcsőhöz, amikor Daniel kezd magához térni*

*K már nagyon elfárad, a falnak dől, becsukja a szemét, és az ájulás kerülgeti.*

*D magához tér* Nem megmondtam, hogy ne csináld ezt többet? Mi a fenének jöttünk fel ide?

K: Majd később elmondom… *nem sok ereje van beszélni.* Gyerünk fel a tetőre… *nyögi.*

D: A tetőre? Mégis, minek? Kaylie, ha azt tervezgeted hogy meg akarsz szökni… *ideges*

*K összeszedi magát, és ismét Daniel szemébe néz. Még annyi erejét fordítja az igézésre, amennyit elégnek ítél.* Maradj itt.

*D megáll egyhelyben és leül *

*K felhagy az igézéssel, de közben már indul is. Nagyon gyorsan mozog, és eléri a létrát, és villámgyorsan felmászik rajta.*

*D felkel és indul utána* KAYLIE!

*K addigra már a tető szélén van. Csak egy pillanatra néz vissza, Danielre, és leugrik.*

*K behajlítja a térdét, és földet éréskor gurul egy kicsit, hogy ezzel is tompítsa az esést. Egy pillanatig habozik, nagyon kimerítette az igézés, aztán felkel, és közben átkozza magát, hogy fegyvertelenül indult el.*

*a parkban, akárcsak Kaylie érkezésénél, most sincs egy árva lélek sem.*

*K gyors léptekkel megindul az erdő felé, nagyjából ugyanabba az irányba, amerről annak idején jött. Aggódik a Horatius által említett új akadályok miatt. Beér az erdőbe.*

*az erdőben a megszokottnál is nagyobb csend van… indák kúsznak Kaylie lábai felé, és rátekerednek a lábára*

*K még időben észreveszi őket, és kirántva a lábát az indák szorításából, rohanni kezd.*

*K még észre se vette, de egyenesen a „napfényfoltok” területéhez ért.*

*K bőrét égetni kezdi a naphoz hasonló fény. Becsukja a szemét, mert úgysem lát semmit, ez a fény túlságosan elvakítja, és rohan tovább, jóformán azt sem tudva, hogy merre.*

*halk zúgás hallatszik, ami egyre erősödik… fülsüketítő zajjá*

*K kiér a napfényről, de már nem tud talpon maradni, ahhoz túlságosan összeégett. Elveti magát a földön, és regenerálja magát, közben igyekszik nem törődni a zajjal.*

*4 vérfarkas közeledik csendesen Kaylie felé, még emberi alakban*

*K megérzi őket, és villámgyorsan felpattan. Valahogy nagyon rosszat sejt ezekről az emberekről…

*közelednek folyamatos, lassú léptekkel Kaylie felé*

*K hátrálna, de mögötte egy méterrel már napfényfolt van, úgyhogy egy helyben áll.*

*az egyik átalakul… emberi alakban egy olyan 30 éves nőnek néz ki, ő lehet a vezető, sorra utána a többi is*

*K-nak ismét eszébe jut az igézés, de most hiába próbálkozik vele… túlságosan legyengült hozzá.*

*az első két farkas, amint elég közelségbe ért, ráveti magát Kaylie-ra és marcangolni kezdik*

*K hanyatt esik, felsikít, segítségért kiált, és közben próbálja lehajítani magáról a farkasokat, nem sok sikerrel.*

*a farkasok hirtelen felnéznek, majd visszaállva a másik kettőhöz, hihetetlen gyorsasággal távoznak. A közelben egy alak körvonalai rajzolódnak ki, határozott megjelenést sugall, egyhelyben mereven áll, és Kaylie felé néz*

*K zihál és becsukja a szemét. Nem akarja látni, hogy mi - vagyishogy ki - üldözte el a vérfarkasokat.*

*az alak lassú, határozott léptekkel közeledni kezd*

*K regenerálja a sebeket, ezzel is elterelve a saját figyelmét… nagyon nem akarja kinyitni a szemét.*

*H megáll pár méterre Kaylie-tól, a szemében nyoma sincs kedvességnek, szeretetnek, inkább csak harag és undorodás tükröződik benne*

*K most már kinyitja a szemét, és Horatiusra néz. Alig észrevehetően remeg.*

*H még közelebb lép hozzá, megáll közvetlenül Kaylie mellett*

*K egy pillanatig arra gondol, hogy szívesebben lett volna a vérfarkasok vacsorája…*

*H unott, monoton hangon beszél a mögötte levő 3 vámpírhoz, akik most jelentek meg. Átlépi Kaylie-t és megindul előre, szétoszlanak előtte a napfényfoltok.*

*V1, V2 felhúzza Kaylie-t, és elindul vele*

*K-nak semmi ereje tiltakozni, úgyhogy jobb híján megy a vámpírokkal.*

*H úgy 5 méterre halad előttük, az útjából az összes csapda eltűnik*

*K túlzottan ki van merülve ehhez… gondolatban üzenve próbál bocsánatot kérni Horatius-tól.*

*H úgy tesz, mintha fel se venné… pedig hallotta, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekli. Közelednek a kapuhoz ami kinyílik előttük. Elfordul balra, a vámpírok pedig a jobboldali  folyosó felé vezetik Kaylie-t*

*K nagyon fél, nem tudja, hogy Horatius mit akar tenni vele, de gyanítja, hogy ezért a húzásért semmi jóra nem számíthat - és még az az egyetlen mázlija, hogy életben van…*

*V1, V2, V3 a szobája felé vezetik Kaylie-t, V3 kinyitja az ajtót, a másik kettő pedig belöki rajta, majd rázárják az ajtót*

*K a padlóra esik, és nagyon sokáig nem mozdul. Le van gyengülve, valószínű, hogy nem is nagyon bírna mozogni, vagy akár elmászni az ágyig.*

*két teljes napig senki se látogatja meg Kaylie-t, a házban egy pisszenést se hall, mintha minden kihalt volna*(vér nincs a szobában, szóval Kaylie éhezik)

*K ideje nagy részét az ágyon fekve tölti, már összeszedte magát annyira, hogy legalább oda feküdjön le, és iszonyúan érzi magát, egyrészt a bűntudat miatt – hiszen érzi, hogy Feliciának semmi baja, és még határozottan érzékeli őt (tehát H nem bontotta fel ezt a kapcsolatot) – másrészt, mert egyedül van.*

*a második nap éjjelén egyszer csak elfordul a kilincs és Daniel jelenik meg az ajtóban, egy pohár vérrel a kezében*

*K lassan felemeli a fejét, és meglátja Danielt.* Meg tudsz bocsátani?

*D közelebb lép, és átnyújtja a poharat Kaylie-nak, megállapítja, hogy szörnyen néz ki, megint látszik az arcán, hogy volt egy kisebb vitája* Azt hiszem, először nem tőlem kéne bocsánatot kérned…

*K azonnal felhajtja a pohár tartalmát, ahogy Daniel a kezébe nyomja.*

K: Megpróbáltam… de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

D: Ha nem szólok neki, talán hetekig itt „aszalódsz.” És csodálkozol ezen? *nagyon komolyan néz, ő is megkapta a magáét*

*K elfordul, és nem néz Daniel szemébe.* Sajnálom. Komolyan…

D: Többet nem „vigyázhatok rád”, csak maximum inni hozhatok neked. Pedig úgy vettem észre mintha köztünk kialakulhatott volna, egy nagyon mély barátság… de úgy tűnik, neked ez valamiért nem felelt meg.

*K lehajtja a fejét, nem tud mit mondani erre, és látszik, hogy mindjárt elsírja magát.*

D: Nem maradhatok tovább, mert ezt is ellenőrzik. Szia.

K: Szia *nagyon halkan köszön.*

*a folyosóról Horatius és Daniel hangját lehet hallani, de Kaylie nem értheti, miről beszélnek, a csukott ajtó miatt*

*K felismeri Horatius hangját, és legszívesebben kimenne hozzá.*

*H nem megy be Kaylie-hoz, a hangok alapján fokozatosan távolodnak el a folyosón*

*K szeme megtelik könnyekkel, és némán sírni kezd.*

*1 hét telik el így, csak Daniel néz be néha, egy pohár vérrel*

*megint lenyílik az ajtó, de most nem Daniel lép be, hanem egy Kaylie számára teljesen idegen, szőke hajú férfi*

*K az ágyon ül. Nagyon rosszul néz ki, a szökési kísérlet után nem is öltözött át, mivel a ruhák is a másik szobában vannak. Halkan köszön.*

*I közelebb megy, köszön.* Ivan vagyok. Horatius beszélni akar veled *fagyos hangon beszél, majd odadob Kaylie-nak egy ruhát* Öltözz fel. *unottan elfordul*

*K felsóhajt, és lassú mozdulatokkal kezd felöltözni.*

*I hozzáteszi* Igyekezz.

K: Nem tusolhatnék le?

I: Nem.

K: Miért nem Daniel jött?

I: Ne kérdezősködj.

*K végez az öltözéssel.*

I: Vagy jössz velem, MOST, vagy le kell kísérjelek az alsó szintre.

*K ezt nem igazán érti.* Az alsó szintre? Hogyan?

I: Mondtam már, hogy ne kérdezősködj. *nagyon unott hangnemben beszél*

K: Mehetünk. *ezt inkább dacosan mondja.*

*I elindul, elvezeti Kaylie-t Horatius szobájába, ahol még Kaylie nem is járt*

*I kinyitja előtte az ajtót, majd távozik*

*K megáll Horatius előtt, de nem köszön neki. Csak némán áll.*

*H az asztalánál ül, és írogat valamit, úgy tesz, mintha észre se vette volna, hogy Kaylie bejött.*

K: Miért jutottam eszedbe újra?

*H felnéz és leteszi a tollat* Nem eszembe jutottál, csak foglalod a helyet. *most végignéz Kaylie-n a tekintetéből sugárzik a tömény undor*

K: Ezt értsem úgy, hogy lecserélsz? *érzelemmentes hangon próbál beszélni, de nem megy neki. A hangja tele van szomorúsággal, de nem dühös.*

H: Szerinted megérdemelnéd, hogy ne tegyem?

K: Ha csak egy kicsit szerettél, csak egy pillanatra, akkor talán megérdemlem, hogy ne a „selejt” közé kerüljek.

*H felkel, és betolja maga után a széket* Ha szerettelek VOLNA! Mondák az emberek: „tévedni emberi dolog.” Emlékezz: a szememben még csak halandó vagy.

K: Tudom. Egy senki vagyok a szemedben, vagy még az sem. De kérlek, Horatius…

H: Mit kérsz? Engedjelek el? Hát menj.

*K megkövülten mered rá.*

*H arcán megjelenik valami csalódottság-féle, ezt továbbra is undorral akarja elrejteni*

K: El… elengednél? És ha azt mondom, hogy én veled szeretnék maradni?

*H sietve válaszol* El. Velem szeretnél maradni… *felhorkan*

K: Ha eldobsz magadtól… *a torkában gombócot érez* akkor elmegyek.

H: Legyen szép utad. *komoran néz*

*K elfordul, és kimegy, de az ajtóból visszafordul.* Lehet, hogy te hazudtál, de én igazat mondtam neked. Szerettelek, Horatius. *elindul kifelé.*

*H-nak végigfolyik egy könnycsepp az arcán, de félúton meg is szárad. Ezt még Kaylie látja*

*K legszívesebben visszafordulna, de nem teszi.*

*kifelé menet minden ajtó kinyílik Kaylie-nak, a bejárati nagykapu is*

*K nem fordul vissza, nem néz hátra. Egyenesen előre tart, az erdő felé.*

*az erdő most hívogatóan szépnek tűnik, nem olyan sötétnek és ijesztőnek, mint szokott lenni.*

*K szinte nem is látja maga előtt… csak Horatiusra tud gondolni, és eszébe sem jutnak a veszélyek, amelyeket az erdő rejt.*

*az erdő most semmilyen veszélyt nem tartogat, a csapdáknak nyoma sincs*

*K pedig átmegy rajta, és csak utólag néz vissza, amikor kilépett az erdőből, de már nem látja a kastélyt, és ezek a fák is teljesen átlagosnak tűnnek… Mintha egy álom ért volna véget.*