10. fejezet

Dúló érzelmek éjszakája

Yasukazu gúnyos vigyorral hallgatta ki Tatsuro és Hatsuyo beszélgetését. Már rohant is, hogy elmondja Katayamának, amit megtudott. Nemsokára közeledett az őrségváltás, és nem késlekedhetett. Hamarosan meg is találta rokonát a Kiváló Sake nevű ivóban. Katayama embereivel üldögélt egy alacsony asztal mellett, és jókedvűen iszogatott. Előtte az asztalon legalább tíz korsó állt. Már mind üres volt.
-Még öt korsóval! –csettintett ujjaival a vendéglősnek. –Hayaku! (gyorsan)
A vendéglős alázatos hajlongások közepette teljesítette Nyugat második emberének óhaját. A körülötte ülők hangos kurjongatásba kezdtek. Yasukazu odasietett Katayama asztalához.
-Katayama! –mondta. –Beszélnem kell veled!
-Yasukazu, megbíztalak valamivel… -komolyodott el a vörös hajú férfi. –Majd holnap éjjel ihatsz velünk…
-Éppen a feladatról lenne szó! –szakította félbe rokonát Yasukazu. Katayama felemelkedett a helyéről, majd megkerülte embereit, és elindult kifelé az ivóból.
-Kövess. –szólt Yasukazunak, aki engedelmeskedett. Kimentek a kövezett utcára, majd megálltak egy fa alatt egy kis patak partján. Az utca üres volt, így nyugodtan tudtak beszélni.
-Tatsuro meg akarja szöktetni a nőt az őrségváltáskor. –súgta Yasukazu Katayama fülébe, amit hallott.
-Chikushou! (francba) –sziszegte Katayama mérgesen. –Odamegyek! Te szólj Sesshoumarunak! –adta ki a parancsot, és elviharzott. Yasukazu felkereste Sesshoumarut.

Sesshoumaru az erkélyen álldogált, és az éjszakai tájat szemlélte. Az utóbbi pár hétben ez az első éjjel, melyet a palotában tölt. Lelki szemei előtt az udvarház környéke lebegett. Maga előtt látta a virágok között fekvő Hatsuyot, amint éppen rá mosolyog. Hatsuyo illatát nem tudta kiverni a fejéből. Ökölbe szorult a keze, mikor arra gondolt, hogy Hatsuyo milyen kicsinyes színjátékot hajtott végre, eltávolítsa Nyugat trónjáról, és a helyébe léphessen. Eljátszotta azt is, hogy még nem volt férfival, de Katayamának felajánlkozott. Szerencse, hogy Katayama nem hagyta magát elcsábítani. Ezeken a dolgokon rágódott, mikor Jaken mellélépett, és közölte:
-Nagyuram, Yasukazu parancsnok szeretne veled beszélni…
Yasukazu már ott állt előtte, és mélyen meghajolt.
-Bocsáss meg, nagyuram, de fontos ügyben jöttem hozzád…
-Ajánlom is… -morogta Sesshoumaru, aki ma éjjel senkit nem óhajtott látni.
Yasukazu nagyot nyelt, majd folytatta:
-Katayama tábornok küldött.
Sesshoumaru közömbös arccal bólintott, hogy beszélhet.
-A nőről van szó…
-Távozz! –intett Nyugat ura. –Magam nézek utána.
Yasukazu meghajolt, majd egy kissé csalódottan elhagyta a szobát. Bántotta, hogy Sesshoumaru végig sem hallgatta, míg riválisát, Tatsurot, még sohasem zavarta el. Háborúk előtt is, mindig figyelmesen meghallgatta, hogy mit gondol Tatsuro, és eszerint egyeztették a terveket. Igaz, Yasukazunak sosem volt eredeti ötlete, így, ha sikerült kikémlelnie, mire készül riválisa, akkor ő állt elő az ötletekkel. Tatsuro sohasem árulta el, hogy ő ellopta a terveit. Lehet, hogy tartott Katayama bosszújától? Ki tudja… Egy baljóslatú esemény villant be Yasukazu agyába. Mikor a csapataival lerohanta Kamon városát, majdnem ott veszett mindenki. A rafinált kamoniak, kinyitották a városkaput, és ő szépen belesétált a csapdába, annak ellenére, hogy emberei figyelmeztették. Yasukazu nem hallgatott senkire, elvakította a siker, és katonáit a biztos halálba vezette. Mikor bevágtattak a városkapun, az hirtelen becsukódott mögöttük. Egy teremtetett lelket sem láttak, de érezték, hogy rengetegen vannak körülöttük. Nem is tévedtek. Egyik pillanatban több száz katona bújt elő mindenhonnan, és tüzes nyílzáporral köszöntötték a bent rekedt csapatot. Ekkor megjelent Tatsuro a saját egységeivel, és megmentette őket. A végén még a várost is sikerrel foglalták el. Tatsuro hősiességének a híre elterjedt, és mikor visszatértek Nyugatra, már mindenki őt ünnepelte. Sesshoumaru a Vörös Krizantém jelvénnyel tüntette ki Tatsurot, és megduplázta az évi jövedelmét. Yasukazuval elnéző volt a nagyúr, de ezt csak Katayamának köszönhette, aki elsimította az ügyet. Így csak Katayama szidta meg felelőtlenségért. Yasukazu a börtön felé menet ezeken rágódott gondterhelten, de hirtelen derűs lett a hangulata. Ha kiderül Tatsuro árulása, végleg megszabadulhat tőle, és ha Tatsuro halott, egyenes út áll előtte a tábornoki cím felé. Természetesen Katayama segítségével.

Sesshoumaru megvárta, míg Yasukazu távozik, majd elindult kifelé a szobából. Jaken utána szólt:
-Mit szándékozol tenni, nagyuram?
-Megtudom, mi folyik itt. –visszanézett a kis szellemre. –Maradj itt. –mondta, és behúzta maga mögött a shoujit. Sietősen haladt a kastély alatt elterülő börtönökhöz. A hatalmas faajtónál, mely elzárta a külvilágtól a cellákat, Katayamába botlott.
-Felkeresett Yasukazu… -mondta Sesshoumaru a vörös hajú férfinak.
-Tatsuro meg akarja szöktetni a lányt. –foglalta össze Katayama tömören a lényeget.
-Honnan tudsz te erről?
-Yasukazut megkértem, hogy figyelje Tatsurot. Féltem, hogy az a nőszemély elcsábítja… -gonoszkodott Katayama. –Sikerült is neki…
-Az a nő… -morogta Sesshoumaru. –Úgy látszik mindegy neki, hogy melyik férfinak kínálja fel magát, hogy elérje a célját.
-Úgy bizony. –helyeselt Katayama. –Látod, én nem dőltem be neki…
-Elmehetsz. –jelentette ki a nagyúr. –Majd én kézbe veszem az ügyet.
-Hai. –bólintott Katayama. Megvárta, míg Sesshoumaru mögött becsukódik a hatalmas ajtó, majd elmosolyodott. –„Innen nem szöksz meg, onna (asszony)…”
Az egyik cellában, a fapadlón két fiatal ült egymással szemben. A fáklyák fénye táncolt az arcukon. A falnál ülő lány nyakig beburkolózott a férfi vörös köpenyébe. Tatsuro kérdő tekintettel nézett a nő kék szemeibe, válaszra várva. Mindenáron meg akarta szöktetni Hatsuyot. A lány arca gondterheltséget tükrözött. Őrségváltáskor elmenekülhetne, ám nem akarta bajba sodorni a fiút. Eszébe jutott a kis Yoko is. Nagyon aggódhat, hogy nem tért vissza még a kunyhóba. Ha ő elszökik, a kislányt biztosan megölik. Katayama gondoskodna róla. Most mit tegyen? Gondolataiból Tatsuro hangja rángatta vissza.
-Shimpai shinaide, kudasai. (ne aggódj, kérlek) –mondta a férfi. –Nem lesz semmi baj. Megszöktetlek, és eljutunk a kontinensre.
-Ha ez olyan egyszerű lenne… -sóhajtott Hatsuyo, majd hirtelen felkapta a fejét. –Sesshoumaru… -suttogta.
-Ez ő… - Tatsuro idegesen nézett az ajtó irányába. –„Minek jött ide? Máris megtudta, hogy mit tervezek?”
A nagyúr megállt a farácsos ajtó előtt, és hidegen bámult a bent lévőkre. Tekintete találkozott a Hatsuyoéval. A lány szomorúan tekintett a rideg, arany szemekbe, majd elfordult.
-Tatsuro! –dörrent Sesshoumaru hangja. –Beszélnem kell veled! –kérése parancs volt.
-Hai. –bólintott Tatsuro, és felemelkedett a helyéről. Sesshoumaru arrébb ment, hogy ne lássa Hatsuyot. Tatsuro követte. Hatsuyo aggódva figyelte Tatsurot, ahogy elhagyja a helyiséget, és eltűnik a fal mögött.

Tatsuro bátran állt Sesshoumaru elé. A két férfi hosszú pillanatokig farkasszemet nézett egymással. A kínos csendet Sesshoumaru hangja törte meg.
-Ostoba vagy, Tatsuro! –a nagyúr hangja megvetően csengett. –Elcsábított egy hazug, gyilkos szuka! Te pedig levágtad a láncról, és ráterítetted a köpenyed! Szánalmas!
-Sesshoumaru-sa…
-Urusei! (kuss, pofa be) –szakította félbe a kutyaszellem. –Nem engedtem meg, hogy beszélj!
-Hai. –bólintott Tatsuro, de magában dühöngött.
-Tudom, hogy el akarod szöktetni. Talán neked is felkínálta magát, ne?
-Nem.
-A börtön elé állítom Katayama tábornokot, és ha próbálkoztok, meghaltok! Wakarimasu, ka?! (érted?)
-Hai. –felelte Tatsuro. –„Nem félek Katayamától…”
-És, még valami…
-Hai?
-Ha egy ujjal is hozzáérsz a nőhöz, magam darabollak fel, és a fejedet kitűzöm a kapura, míg a tested odavetem a kutyáknak… -Sesshoumaru szemei összeszűkültek.
-Wakarimasu. (értem) –mondta Tatsuro. Sesshoumaru hátat fordított neki, és elment. Tatsuro meglepetten bámult utána. –„Ha egy ujjal is hozzáérsz… Féltékeny? Vagy akit ő érintett, ahhoz nem érhet senki?”

Hatsuyo mindent hallott. Sesshoumaru szavaira szomorúan lehajtotta a fejét.
-„Nem Tatsuro az ostoba, hanem én…” –gondolta magában. –„Nem mondtam neki egyből nemet, ezt ő biztatásnak vette, hogy elfogadom a segítségét… Hogy lehettem ennyire önző?! Miért kellett nekem a legkegyetlenebb férfiba beleszeretni?”
Tatsuro belépett, és leült vele szemben.
-Mehetünk? –kérdezte a lányt.
-Nem megyek sehova. –rázta a fejét Hatsuyo. –Nem akarom, hogy bajod essen…
-Ugyan! –legyintett a férfi.
-Iderendelte Katayamát. –tekintett fel Hatsuyo a férfira. –Már érzem is az auráját.
-Nem érdekel Katayama. –Tatsuro kérlelhetetlen volt. –Megígértem, hogy megmentelek.
-Figyelj rám, Tatsuro. –váltott erélyesebb hangra a lány. –Ez az én karmám. Sesshoumaru joggal dühös rám. A bátyám megölte az apját, és én végig hazudoztam neki, azért, hogy mentsem az életem. Játszadoztam az érzéseivel, noha én őszintén kedvelem őt…
-Sesshoumarunak nincsenek érzései. –szakította félbe Tatsuro a nőt. Rosszul esett neki, hogy Hatsuyo csak úgy eldobná az életét.
-Hazudtam neki, így nem csodálkozom, hogy Katayama rágalmainak hisz. –mondta Hatsuyo, figyelembe sem véve, amit a férfi mondott neki az imént. –Beletörődtem a halálba, és nem akarok másokat is magammal rántani.
-Nem akarom, hogy meghalj…
-Valóban akarsz segíteni?
-Hai. –bólintott a férfi.
-A földműves negyed szélén, egy rozoga kunyhóban, él egy kislány. Yoko a neve. Kérlek, vedd őt magadhoz! Nem akarom, hogy a rizsföldeken élje le az egész életét.
-Megteszem, amit kérsz. –sóhajtott szomorúan a férfi.
-Van itt a közelben, egy lakatlan udvarház. –magyarázta a nő. –Az alá rejtettem el az összes vagyonom. Fogd ezt a két kulcsot. –Hatsuyo a férfi tenyerébe nyomta a pincék kulcsait. –Ez a vagyon még arra is elég, hogy egy várost vegyél magadnak. Ebből váltsd ki a kislányt, és vigyázz rá.
-Rendben. –felelte a férfi. –Nemes lelkű vagy Hatsuyo. Még a halál előtt is csak másokkal törődsz…

A vékony holdsarló csodálkozva bámulta az ezüsthajú férfi homlokán díszelgő képmását. Sesshoumaru már úgy érezte, megfullad a kastélyban, ezért inkább Nyugat határain belül kóborolt. Rettentően dühös volt a lányra, amiért elcsábította Tatsurot. Éppen Tatsurot, aki arról volt híres, hogy milyen közömbösen viselkedik. Mintha unná az egész világot… És, most? Az a furcsa csillogás a szemeiben… Kedveli Hatsuyot. Sesshoumarura rátört a vágy. A vágy, hogy gyilkoljon. Vérszagot hozott a szél. Vért és füstöt. Üvöltések zengték be az éjszakát.
-„Egy falu van a közelben.” –gondolta. –„Banditák támadták meg.” –futni kezdett, hogy minél előbb odaérjen.
Mikor megérkezett, látta, hogy a haramiák mészárolják a falusiakat. Ha nem Nyugat határain belül lenne, végignézte volna a mészárlást, és a győztesekkel végzett volna. Ám ezek az emberek az ő alattvalói. Neki adóznak. Berontott a félig lerombolt faluba, és energia ostorával rögtön széttépett három rablót. Megállt a harc. Mindenki a szellemet bámulta.
-Minek avatkozol bele, oni? –harsant egy nagydarab haramia hangja, aki nyilván a főnök volt. Fején szamuráj sisakot viselt, és peckesen ülte meg barna hátasát. –Hagyjátok a parasztokat, végezzetek az onival! –adta ki a parancsot a főnök, mire az összes bandita rárontott.
-Baka! (ostoba) –hörögte Sesshoumaru. –Velem, a nagy Sesshoumaruval, nem beszélhet így egy ilyen szánalmas emberi féreg! –az arany szemek most vörösen izzottak. Sesshoumaru zölden világító karmaival rátámadt a legközelebb lévő rablóra, aki három darabban esett a földre. Szökőkútként spriccelő vére rázúdult a démon arcára, és hófehér ruházatára. Sesshoumaru nem várta meg a többiek reakcióját, hanem lecsapott a sárga energia ostorral. A fénynyaláb folyamatosan csavarodott előtte, szétszabdalva a meglepett banditákat, akiknek ez volt életük utolsó élménye. Az előbb még harsányan ordító rablóvezér bátorsága, most az inába szállt, és menekülni próbált. De hiába, aki sértegeti a nagyurat, az ne is reméljen kegyelmet. Az energia ostor a nyaka köré fonódott, lerántva őt, az ijedten ágaskodó lóról. Sesshoumaru a lábai elé húzta a vergődő vezért.
-Ne ölj meg… -nyögte a földön fekvő, nagydarab férfi. Szemeiben félelem tükröződött.
-Szánalmas… -mondta közömbösen a nagyúr, akinek szemei ismét aranyszínben pompáztak, ám nem ígértek könyörületet. Hátra lendítette jobb kezét, és a férfi nyakára tekeredett ostor összeszorult, leszelve a bandita fejét. Sesshoumaru eltűntette az ostort, és a lábai előtt heverő halottat bámulta.
-Arigatou gozaimashita, Sesshoumaru-sama! –szólalt meg egy öreg hang oldalról. Sesshoumaru odanézett. A túlélő falusiak, egy emberként borultak térdre előtte, és mondtak neki köszönetet. Sesshoumaru hátat fordított nekik, majd lassú, méltóságteljes léptekkel elhagyta a falut. Pirkadatig bolyongott, azon gondolkodva, hogy megölje-e Hatsuyot. Mikor felragyogtak a nap első, vörös sugarai, már tudta, hogy mit tegyen.
-„Megvan a megoldás…” –gondolta. Visszament a kastélyba, egyenesen a börtönbe. A hatalmas faajtó mellett Katayama álldogált.
-Doshita, Sesshoumaru? (mi történt?) –kérdezte a csodálkozva a véres ruhájú kutyaszellemet, hiszen még messze volt a ló órája. Ám Sesshoumaru válaszra sem méltatta, bement az ajtón, le a lépcsőn, a cellákhoz. Katayama kíváncsi volt, hogy mik Sesshoumaru szándékai, ezért követte őt.