Az öröklét rabjai

33. jelenet

H: Horatius

K: Kaylie

D: Daniel

*kezd alkonyodni, Horatius benyit Kaylie-hoz, közelebb megy hozzá, leül az ágyra Kaylie mellé, nem szeretné felkelteni, de nem várhat túl sokáig rá, mivel megint dolga lesz.*

*K felébred a mozgásra, és kinyitja a szemét.*

*H fölé hajol* Jó reggelt.

K: Szia… *nagyon álmos a hangja*

*H rámosolyog* Fel tudsz kelni, vagy egész nap ebben a „gyönyörű” szobában szeretnél  maradni?

*K felül.* Kösz, inkább felkelek…

H: Igyekezz *kacsint* Daniel már nagyon vár.

K: Jobban örültem volna, ha veled lehetek…

H: Nem tudom, meddig maradok el, de sietni fogok *rámosolyog*

K: Nagyon siess *megcsókolja és átöleli, legszívesebben el se engedné maga mellől.*

H: Látom, marasztalni akarsz *kacsint*

K: Még szép… Ha már te is itt marasztalsz, akkor legalább maradj mellettem.

*H megcsókolja, majd felkel* Időnk, mint a tenger *mosoly*, de más dolgom is van, mint egész nap randizgatni.

K: És miféle dolog?

*H nevet* Magánügy.

K: Utálom a titkokat *morog*

H: Neked is van egypár… *mosoly*

K: Ilyen körülmények között még csodálkozol rajta? *felkel.*

H: Talán nem tetszenek a körülmények? *ártatlan mosoly*

K: Egyedül te tetszel bennük. *megcsókolja.*

*H visszacsókol, és átkarolja Kaylie-t* Milyen megtisztelő. De most már tényleg induljunk.

*K nevet* Jó…

*H elengedi Kaylie-t, feltűnik mögöttük az ajtó, és elindulnak kifelé.*

*K szorosan Horatius mellett halad.*

*D meg halad velük szembe a folyosón*

*H meglátja Danielt és megáll, Kaylie-hoz fordul* Most meglátjuk mire mész a szabadsággal, a birtokra nem mehetsz ki, de a kastélyon belül bárhova. Természetesen csak akkor, ha Daniel elkísér.

*K elmosolyodik* Akkor felderítjük az egész kastélyt.

*H magához húzza és megcsókolja* Sok sikert. *megfordul és az ellenkező irányban távozik*

*K elég hosszan néz utána, és valahogy megmagyarázhatatlanul rossz érzése van. Aztán Danielhez fordul, és mosolyogva köszön neki.*

D: Szia Kaylie. *szintén mosolyog*

*K a többi "játékszerhez" képest szokatlanul jókedvű…* Van valami ötleted, hogy merre induljunk?

*Danielnek ez nagyon feltűnik, azt hinné Kaylie igézés miatt ilyen, de figyelembe veszi Horatius viselkedését, és bele se mer gondolni, az abszurd képzetbe* Nem kedvelem ezt az emeletet, menjünk feljebb. *mosoly*

K: Jó… nekem majdnem mindegy…

D: Mutathatok egy-két jó helyet *kacisnt*

K: Örülnék neki…

*D elindul előre a folyosón, majd fel a lépcsőn*

K: Horatiusnak feltett szándéka, hogy unatkozni hagy…

D: Ez most úgy hangzott, mintha nem neked kéne őt szórakoztatni, hanem neki téged. *nevet*

*K is nevet* Mert mit gondoltál?

*D két emelettel feljebb benyit egy szobába, tele van növényekkel, olyan az egész szoba mintha a szabadban lenne* Néhány dologba még belegondolni se merek… de mesélhetnél.

K: Ohh… el kell ismerni, van stílusa… Szerintem leszedi a fejem, ha mesélek.

D: Kérlek… *nekitámaszkodik egy fa törzsének* Ha nem gondolsz vissza arra, hogy bármit is elmondtál nem fogja észrevenni.

K: Ugyanazt mondom, amit te nekem néhány napja: még a nyakamon szeretném tudni a fejemet. Könnyű azt mondani…

D: Néhány napja még egészen mást mondtál. Kezdenek ezek a dolgok nagyon zavarosak lenni. Örülnék, ha valaki engem is beavatna… mi folyik itt.

K: Nekem is… *letelepedik a fűbe.* Ne hidd, hogy én nem vagyok összezavarodva…

*D nagyon kérlelően néz*

K: Nagyon furcsa ez az egész… Ott voltam, amikor Horatius elküldte Christiant, hogy megölje Feliciát… de sikerült figyelmeztetni a mesteremet. Gyűlöltem, amikor megéreztem, hogy James halott… James nem csak a tanítványom volt – talán az volt legkevésbé. Sokkal inkább a társam… és szerettem őt… De mióta itt vagyok… minden annyira megváltozott. Attól féltem, hogy Horatius… szóval hogy kínozni fog. Ehelyett egészen máshogy történt. Azt hittem, megöl, amikor megtudja, hogy elárultam azzal az üzenettel - de nem bántott igazán. És… Beleszerettem.

*D megrázza magát, hogy biztos rosszul hallott* Ezt se mondta még senki.

K: Tehát most hallod először… *elmosolyodik* Még jobban meg foglak lepni: minden jel szerint ő is belém szeretett.

D: Képtelenség… bizonyára az mondatja ezt veled, hogy Te szereted. És tényleg most hallom először, minden „játékszere” úgy viselkedett, mint te az első napokban.

K: Szerinted adott volna a véréből, ha nem lenne igazam? Ha nem szeretne?

D: Na ne… ez nekem már sok…

*K felkacag*

D: Adott a véréből? Mégis mi a fenét csináltál vele? *már azt se tudja, hol van, és mi a neve a döbbenettől.* Nem, ilyen nincs…

K: Te akartad, hogy elmeséljem. Akkor most vállald a következményeit.

D: Lehet, hogy talán nem kellett volna. *nyel* Nem hiszem, hogy Horatius valaha is képes lett volna valakit szeretni.

K: Talán mégis. Ő nem képtelen a szeretetre.

D: Hát úgy tűnik, még négyezer év után is meg tudja dönteni a saját rekordjait.

K: Nagyon remélem.

D: Ezek szerint nem vagy biztos benne?

K: Csak amennyire bármiben biztos lehetek vele kapcsolatban.

D: Nem tanácsos megbízni benne… mindig tud meglepetéseket okozni.

K: Azért jó lenne, ha bízhatnék benne…

D: Nem ajánlom neked… kellemetlen lenne, ha a végén csalódnod kéne.

K: Azért fel vagyok készülve egész sok mindenre. Nem merem mondani, hogy mindenre.

*D bólint* Ezt akkor is nehéz megemészteni…

K: Neked nehéz megemészteni? Akkor én mit szóljak?

D: Talán neked mégis könnyebb, vagy ki tudja.

K: Tévedsz… egyáltalán nem könnyebb…

D: és ezt ő így megmondta neked, hogy: „szeret”?

K: Ha nem is ezekkel a szavakkal…

*D érdeklődve figyel*

K: Azt hiszem, az, ahogy viselkedik… és minden ezt tükrözi. *mosolyog*

D: Lehet, hogy én vagyok nagyon földhözragadt, de még mindig kételkedek benne.

K: Szerintem van még rá elég időnk, hogy biztosan tudjuk.

D: Milyen furcsa, hogy pár héttel ezelőtt, még lemondtad minden szörnyetegnek. Ne is tagadd. *mosoly*

*K nevet* Most már a szemébe is mondtam, hogy szörnyeteg.

D: Azt hiszem, ha én ilyet mondanék neki, rövid úton repülnék napozni.

K: Talán épp ezért szeretett belém *kacsint.* Nem hinném, hogy sokan mernek vele szemtelenkedni.

D: Épp ez az. Mindenki retteg tőle…

K: Én is rettegtem.

D: Láttam. De nincs mit ezen csodálkozni… tőled is rettegnének a négyezer-hétszázadik évedben.

K: Van egy olyan érzésem, hogy addig azért nem fogok eljutni.

D: Miért ne jutnál? Aki Horatius mellett kibírja az felér egy életbiztosítással.

K: Meglehet *nevet* De felvilágosított, hogy nem valószínű, hogy négyezer évig kibírja mellettem.

*D nevet*

K: Talán belátta, hogy elviselhetetlen vagyok.

D: Tényleg… a neveiről beszélt neked?

K: Neveiről? Nem…

*D egyre jobban nevet*

K: De most már tudom, hogy legközelebb miről faggassam.

D: Van neki vagy 30. Akkor gondolom, azt sem tudod, hogy miért pont a Horatius-t használja.

K: Elárulod?

D: Befogtam. Ha ezt elmondaná, tényleg nem maradna a fejem a nyakamon.

K: Hé, szerintem már olyan mindegy, hogy mennyire beszéljük ki… Majd közbenjárok az érdekedben *kacsint*

D: Milyen kedves… és gondolom a származásáról sem tudsz *nevet*

K: Nem… de most már tényleg mesélhetnél…

D: Látod, azért megmutatkozik, hogy mégsem ismered annyira.

K: Még van rá időm… *eszébe jut valami. Daniel szemébe néz, és megpróbálkozik azzal, amit Horatius vére miatt tudja, hogyan kell… a szeme lassan elfehéredik.* Mesélj!

*D elmosolyodik* Horatius született vámpír, azért nem iszik embervért. Lenézi őket… *próbál észbe kapni, és kezd leesni neki, hogy Kaylie mit csinál, küzd ellene*

*K anélkül is eléggé belefárad, hogy ellenállásba ütközne. Becsukja a szemét.*

*D megrázza magát*

*K is.* Bocs…

D: Kaylie, te nem vagy normális! Ezt ne csináld még egyszer!

K: Ezt már sokan megmondták… Csak egy próba volt.

*D ideges* Próba, hogy a fejem milyen ívben fog lerepülni.

K: Ugyan már, én vagyok az egyetlen, akit ezért hibáztatni lehet. Egyébként kösz az infót *kacsint*

D: Nem szívesen *megborzong* Azt hiszem, tervezgethetem, miképp akarok meghalni. Főleg, ha tovább bírtad volna fenntartani…

K: Ne húzd az idegeimet ilyen utalásokkal, mert újrakezdem.

*D dühösen néz Kaylie-ra* Hogy a fenébe tud egy 10 éves vámpír igézni *miután kimondja, rögtön be is ugrik neki a válasz*

K: Horatius vére.

D: Kösz, utólag leesett.

K: Most próbáltam először… Nem hittem volna, hogy sikerülni fog.

D: Milyen kedves, hogy rajtam gyakorolsz. Tudtommal nem azért vagyok most veled, hogy új képességeket próbálj ki. *csendben hozzáteszi* Mi jöhet még…

K: Rajtad kívül csak Horatiusszal szoktam találkozni, és leszedné a fejemet, ha rajta gyakorolnék. Ezek után? Fogalmam sincs, de hamarosan úgyis ki fog derülni. Alakot váltani inkább nem próbálok meg… Az nem lehet túl egyszerű…

D: Akkor elég ügyesen elrejti előled a többieket, vagyunk egy páran. Alakot váltaniii? Úgy hallottam, arra az ezredik év alatt eddig senkise volt képes. Csak tönkretette magát, aki  megpróbálta, nem sikerült vissza, és sejtheted…

K: Ezért mondom, hogy inkább nem próbálkozom vele.

D: Na, ezt jól teszed. Már csak az hiányozna, hogy azért is én bűnhődjek.

K: Inkább ne beszéljünk róla… vagyok olyan hülye, hogy megpróbálom *nevet*

*D morog* Fékezd magad, kérlek. Ha meg ennyire tanulni akarsz miért nem kéred meg? Ha tényleg igazad van abban, hogy szeret téged, biztos nem fogja megtagadni.

K: Adtál egy jó ötletet. Még ha nem is lesz hajlandó tanítani, akkor is húzhatom vele az idegeit…

D: Most már, hogy ittál a véréből, Horatius akár azt is megteheti, hogy a mester-tanítvány kapcsolatot blokkolja, és elfogad sajátjaként… kevés az esély rá de megteheti. Lehet, hogy azért is én járom meg, ha húzod az idegeit…

*K szóhoz se jut egy ideig.* Ezt… ezt komolyan megteheti?

D: Megteheti. Feltéve, ha akarja.

K: Nagyon remélem, hogy nem is fog eszébe jutni.

*D kérdően néz* Az előbb még azt akartad hogy tanítson nem?

K: Igen, de… inkább a szeretője akarok lenni, nem pedig a tanítványa.

D: Pedig lehet, hogy a második lehetőséggel jobban járnál *mosoly*

K: Van saját mesterem *nyelvet nyújt*

D: Úgy tudom, Arsenia pont azért hagyta el, mert Horatius nem elégedett meg a csak  „tanítványi” viszonnyal. Ezt ne hangoztasd előtte, mert még képes, és megöli.

K: Néhány nappal azelőtt, hogy eljöttem, találkoztam Arseniával… És elmesélte a történetet…

D: Vele én is szívesen találkoznék. És mi jót mesélt?

K: Jót? Jót még csak véletlen se.

*D nevet* Akkor? *elvárja, hogy ha már ő is bizalmas dolgokat elmondott, akkor viszont is lehetne.*

K: Elmesélte, hogy hogyan szökött meg.

D: Erről nem tudok. Nekem Feliciát mesélték, de akkor épp nem voltam itt.

K: Kössünk alkut… Én elmondom Arsy szökésének történetét, te pedig elmeséled nekem, hogy Feliciának hogyan sikerült.

D: Én csak azt tudom elmesélni, amit hallottam.

K: Az is elég… Mivel én is csak hallottam…

D: Hogy mi igaz belőle, arról fogalmam sincs.

K: Ki kezdi?

D: Aki kérdezte *kacsint*

K: Na jó… Ahogy hallottam, Horatius két évig itatta Arseniát a vérével… Gyanítom, köztük is több volt puszta szexnél. Csak egyszer Arsynak sikerült felhúznia, és Horatius elfelejtette rázárni az ajtót. Úgyhogy hajnalban Arsy megszökött… hogy pontosan hogyan, azt nem tudom… Ezt az épületet látva nem lehetett egyszerű dolga… De ez már kétezer éve volt. Akkoriban Horatiusnak még szokása volt aludni is… legalábbis a hírek szerint, és ezért nem ment egyből a tanítványa után.

D: Én csak azon gondolkozom, hogy miért nem ölte meg utána.

K: Egyszer megkérdezem tőle. Arseniára elvileg Matthew talált rá… úgyhogy csatlakozott hozzájuk. Valószínű, hogy egész szép védelmet élvezett.

D: Matthew nem a vámpírgyilkossági ügyeket intézi?

K: De igen…

D: Akkor tudom, ki az, bár személyesen nem ismerem.

K: Nekem volt már alkalmam találkozni vele… kétszer is.

*D elmosolyodik*

*K viszont elkomorodik az első találkozás emlékétől. Megrázza magát, és újra Daniel szemébe néz, de most nem próbálja meg megigézni.* Én elmeséltem… most te jössz.

*D is a szemébe néz* Valami baj van?

K: Erről nem szeretnék beszélni.

D: Értem… hát… na jó. De ez tényleg csak pletyka.

K: Attól még érdekel.

D: Ugyanúgy csalta ide, mint téged. Azt mondják először nagyon sokáig bírta (élve), nem tudom miért meg hogyan de nem tudta „betörni”. Napokon keresztül csak párbajoztak… persze elég egyoldalú volt egy idő után. Aztán szokása szerint ráunt, hogy nem kaphatja meg és bezárta… Felicia pedig elvileg rájött arra, hogy hogyan parancsol az ajtóknak. Mert amint már magad is láttad, előszeretettel tűnteti el őket olykor…

*K bólint*

D: Hogy a nagykapun hogy ment ki, azt senki se tudja…

K: Ez engem is érdekelne *morog*

D: Valószínűleg nem is ott.

K: Van másik kijárat?

D: Nem tudok róla, de Horatius biztos benne, hogy nem ott ment ki.

K: Gondolom, sejted, hogy miért érdekel ez ennyire *kacsint*

D: És ennek tetejébe még bejutott a központi terembe is… az előbb még azt mondtad szereted. Akkor miért akarod itt hagyni?

*K sóhajt.* Ez egy jó kérdés…

D: Miért?

K: Szeretem, de… nem bízom benne.

D: Szerintem ő se benned. Addig, amíg te nem bízol benne, biztos lehetsz abban, hogy fordítva se fog működni.

*K bólint.* Ezen nem is csodálkozom… *hirtelen felkapja a fejét.*

*D kérdő tekintettel néz Kaylie-ra* Valami rosszat láttál?

*K tekintete egy pillanatra elsötétül.* Nincs okom bízni Horatiusban… és rosszul tenném, ha bíznék benne.