Az öröklét rabjai

F: Felicia

K: Kaylie

A: Arsenia

H: Horatius

R: Robert

32. jelenet

*F becsukja a szemét* Már megint…

R: Neh…

*A az ajkába harap.*

*F a földet nézi*

R: Ez nem lehet igaz…

*F felkel, és elmegy a szoba egyik végéből a másikba, majd vissza*

*R nem áll fel, de látszik rajta, hogy nagyon ideges.*

*A magában motyog valamit.*

*hosszú percek telnek el így*

*F megint kifújja magát, majd vesz egy nagy levegőt*

R: Hála az égnek…

*A elmosolyodik.*

*Feliciának elkerekedik a szeme* Mi a fene…

R: Megosztod velünk is?

*F habozik kicsit* Teljesen megerősödött az aurája…

*A felkacag*

*F Arseniára néz*

A: A drága mesterem megszegte a fogadalmát *még mindig nevet*

F: Fogadalmát?

A: Azt. Hogy nem osztja meg a vérét senkivel.

F: De mégis, hogy a… *nagyon rossz előérzete van*

A: Ajajj… Gondot okoz, ha a kiszabadító akción Kaylie nem akar velünk jönni?

*R a kezeibe temeti az arcát.*

*Felicián látszik, hogy le van döbbenve, habár nagyon titkolni akarja. Már csak azért is kérdez, ezt nem akarja elhinni.* Mégis, miért ne akarna?

A: Horatius nagyon elbűvölő tud lenni, ha akar… és… Ha Kaylie beleszeret, nem biztos, hogy ott akarja hagyni.

R: Ha Kaylie beleszeret, attól még Horatius nem fogja megosztani vele a vérét, úgyhogy szerintem inkább fordítva…

*A ismét nevet* Na neeeem… ez nem jellemző rá. Sőőőt…

F: Ha mindkettő, abba pedig már inkább bele se gondoljunk… *Arseniára néz* Mi nem jellemző rá?

A: Hogy beleszeretne az úgymond „játékszereibe” Nem hiszem, hogy valaha előfordult…

*F sóhajt* Remélem, igazad van Arsy.

R: Elég rossz előérzetem van…

F: Nem vagy vele egyedül.

A: Csatlakozom.

*H Kaylie mellett ALSZIK.*

*K felébred, amint lemegy a nap, és nem kicsit meglepődik, hogy Horatius ott van mellette…*

*H továbbra is alszik*

*K óvatosan kibújik a karjaiból, felkel, nagyon óvatos léptekkel kisétál a szobából. Átmegy a szomszéd szobába, ahol gyorsan magára kap valami ruhát, visszafelé jövet viszont észreveszi, hogy Horatius elfelejtette eltüntetni a lépcsőt… úgyhogy elindul arra. Felfelé tud menni, még emlékszik, hogy merre van a tető feljárata, úgyhogy megkeresi, és kimegy. Egész a párkányig sétál, és lenéz. Akárcsak első alkalommal, most is hihetetlen mélységet lát a lába alatt, és abban is biztos, hogy most nem lesznek teraszok… Vesz egy nagy levegőt. Tudja, hogy ha meg akar szökni, akkor ez az egyetlen lehetősége, úgyhogy leugrik, és a vártnál sokkal könnyebben érkezik meg – mert egy teraszra érkezett. Észreveszi a hibát. Megpördül, és meglátja Horatiust.*

*H a falnak támaszkodva figyeli Kaylie-t* Ki árul el Kit? Ki bízik kiben? *rámosolyog Kaylie-ra*

K: Hello. *megpróbálkozik egy mosollyal, de túlzottan zavarban van hozzá.*

*H várja a kérdésére a válaszokat*

K: Öhm… csak sétálni indultam *morogva hozzáteszi* Feliciához.

H: Most meg kéne lepődnöm?

K: Nem ártana.

*H körbenéz, hátha van háta mögött valaki, aki meglepődne helyette.*

K: Bíztam benned. Hogy tovább alszol.

H: Nem aludtam. Az egy dolog, hogy te úgy láttad. Próba volt, amin sikeresen megbuktál *mosoly*

K: Volt már olyan próba, amin átmentem?

H: Hát lássuk csak *úgy tesz, mintha tényleg nagyon a gondolataiba mélyedne* NEM *rámosolyog*

K: Na ugye. Tehát teljesen felesleges engem próbák elé állítani.

H: Kértél tőlem valamit, én pedig teljesítettem. Jobban teszed, ha nem kéred többször.

K: Dehogy kérem…

H: Ennek örülök. Meddig akarsz itt álldogálni? *rámosolyog*

K: Sokáig. Szeretem a friss levegőt. *a kezét nyújtja Horatius felé* Megmutatod a birtokot? Hátha legközelebb tovább jutok.

*H felnevet* Megint nagyon szemtelen vagy. *megfogja Kaylie kezét, és a fülébe súgja* Hát persze… *közben egy gúnyos mosoly*

K: A szemtelenségemmel eddig még nem ölettem meg magam. *kacsint*

*H ránéz Kaylie-ra*

*K közben hozzábújik.*

H: Kapaszkodj.

*K átöleli Horatiust.*

H: Amint leérünk még a vége előtt hajlítsd be a lábad, mert ha nem, fennáll a lehetősége, hogy netán eltörik.

K: Rendben… Megkérdezhetem, hogy hány méter magas az egész épület?

H: Jó kérdés. Olyan 1 km körül.

K: Az szép… Lehet, hogy nem éltem volna túl, ha nem vagy itt.

H: Gondolom, most repesel az örömtől.

K: Naná. Mindig időben ideérsz, hogy megmentsd az életem.

H: Micsoda mázlid van.

*a terasz eltűnik alattuk, de nem jelenik meg új*

*K készül, behajlítja a lábát.*

*H próbálja minél jobban megtartani Kaylie-t*

*K kapaszkodik zuhanás közben, és Horatius szemébe néz ­­– véletlenül se lefelé…*

*mielőtt leérnének, Horatius behajlítja a lábát, egy halk puffanást lehet hallani, majd leérve először alig látnak a portól*

K: Az ejtőernyőket hol tartod?

H: Nincs szükség rá.

K: De. Nekem van.

H: Be van építve? *felnevet*

K: Hülye. SZÜKSÉGEM van rá. *ismét nagyon szemtelen lett*

H: Ha én hülye, akkor te meg kurva *rámosolyog*

*K nagyon csúnyán néz rá.*

H: Én is tudok sértegetni, úgyhogy ne provokálj.

K: A sértegetést túlélem *sóhajt*

*H továbbra is csak nevet* Tán meglepett valami?

K: Dehooogy. *megcsókolja.*

*H is megcsókolja Kaylie-t* Most ezért kellett leugrani? *nagyon szépen néz*

K: Nem. Leugrani azért kellett, hogy körbevezess a birtokon *angyali arc*

H: Ha az egészet be akarod járni, akkor számolj „enyhe” égési sérülésekkel, mert egy egészen kicsit nagy kiterjedésű. *mosoly*

K: És ha csak sétálunk egyet?

*H nevet* Felőlem sétálhatunk.

K: Égési sérüléseket tapasztaltam idefelé jövet *mosoly*

H: Ohh… és hogy tetszett? Az az egyik kedvencem.

K: Őszintén? Egyáltalán nem tetszett.

H: Milyen kár…

K: Bár… Kifejezetten élveztem az utat. Főleg az erdőn keresztül… Összeakadtunk két vámpírral… de erről te is tudsz. Remélem, a farkasok nem nőttek a szívedhez…

H: A farkasokról is tudok. Azok már ki lettek cserélve vérfarkasokra… a hagyományos farkast túl egyszerű megölni.

*K morog* És merre lehet őket kikerülni?

H: De egyéb újdonságok is vannak, amiknek nem fogsz örülni a szökésnél. Merre is? Semerre *rámosolyog*

K: Az nem jó… És miféle újdonságok? Mesélj… *kacsint*

H: Talán nem szereted a meglepetéseket?

K: Dehogynem. Mondd el most, és majd meglepődök.

H: Ennyire azért ne nézz hülyének.

*K nevet* Csak kíváncsi voltam, mikor állítasz le.

H: Mindig időben.

K: Ez a baj…

*H nevet* És még valami.

K: Mi lenne az?

H: Minden egyes mozdulatodat észreveszem mostantól, mivel a saját véremmel nem tudsz megtéveszteni.

K: Fenébe…

H: Ha még ez sem tántorít el a szökéstől, akkor hát felőlem próbálkozhatsz. *felnevet*

K: Fogok is, ne aggódj. Ilyen egyszerűen nem adom fel.

H: E miatt nem aggódom. Hm, a kis lázadó…

K: Mindig is az voltam.

H: Vettem észre. Nos, akkor sétálni akarsz vagy továbbra is itt ácsorogjunk?

K: Inkább sétáljunk. *elengedi Horatiust, és kibontakozik az öleléséből.*

*H nem sokkal, miután elindultak elfordul balra, és menet közben Kaylie-hoz fordul*

*K ránéz.*

*H rámosolyog* Mutassak valami érdekeset?

K: Miért ne? *kacsint*

*H biccent és továbbmegy… egy tágasabb füves rész felé tart.*

*K mellette halad.*

*H megáll*

*K is, és körülnéz.* Mit akarsz mutatni?

*H elmosolyodik* Csukd be a szemed.

*K engedelmeskedik.*

*H valami halk morgás-szerű folyamatos hangot ad ki, majd hirtelen abbahagyja* Kinyithatod.

*K kinyitja a szemét.*

*esik az eső, felettük egy hatalmas szivárvány van, de ami a legfontosabb hogy úgy néz ki mintha nappal lenne, azaz mindenhol fény //ami valójában nem fény csak egy aranyos trükk//

*K meglepetésében felkiált, nem ijedten.* Ez csodálatos!

*H rámosolyog* Érdekes… vajon miért nem égünk szénné…

K: Jó kérdés.

H: Látom, szerinted is. Gondolom ilyet nem láttál már… jó ideje…

K: Már tíz éve… Az aztán sok idő *nyelvet nyújt*

H: Lehet, hogy neked soknak tűnik… de nekem a világért sem.

*K hozzábújik.* Jellemző. Mennyi idő tűnik neked soknak? Ötezer év?

*H átöleli Kaylie-t* Ha belegondolok, egész gyorsan eltelt, de hogy az ötezredik év után mit fogok gondolni, arról előre fogalmam sincs *kacsint*

*K rámosolyog* Majd meglátjuk. Nem unatkoztál túl sokat eddig?

H: Lehet, hogy pont az unatkozással telik az idő…

*nagyon kezdenek ázni*

K: És most is unatkozol?

H: Tudtam, hogy ezt megkérdezed… vagy inkább hallottam, de olyan mindegy. Most? Csak egy egészen kicsit.

K: Nem akarlak untatni. Felvilágosítottak, hogy mi lesz a sorsom, miután lecserélsz…

H: A közelemben miért jön rá mindenkire a szófosás?! És ki volt ilyen kedves? *tudja, de azért hallani akarja. Kérdő tekintettel néz Kaylie-ra*

K: Ne bántsd… *szépen néz rá.*

H: Miért ne? *átöleli Kaylie-t*

K: Mert semmi rosszat nem csinált. És semmit sem változtat, hogy elmondta…

H: Változtatnia kellett volna?

K: Nem… De már kezdek beletörődni két szökési kísérlet-terv között.

H: Nem mondom, hogy sok sikert hozzá, mert ilyen téren a sikernek igencsak híján vagy.

*K nevet* Úgyse adom fel.

H: Nem lepsz meg. De egy valamit árulj el… *mosoly*

K: Mit?

H: Miért akarsz magadba bolondítani? *Kaylie szemébe néz*

*K egy ideig nem válaszol, csak mosolyog rá* Elmondtam az álmomat, nem?

H: Álom, vágy, egyre megy… de engem a „miért” érdekel.

K: Nem rajtam múlik… Horatius, emlékszel, mit mondtam?

H: Emlékszem, de az okát nem közölted.

K: Azt, hogy ha belém szeretsz, nem fogom viszonozni… Akkor tévedtem legnagyobbat.

*H rámosolyog* Ezt értsem szó szerint?

*K bólint.*

H: Akkor miért akarsz megszökni?

*K sóhajt* Talán azért, mert nem bírom ezt a bezártságot…

H: Nem bírsz követni, igaz? Mit gondolsz, miért vetettelek alá annak a bizonyos próbának…

K: A legutóbbinak?

H: Igen.

K: Hogy megtudd, hogy mennyire vagyok hűséges?

*H felnevet* Kérdezed vagy mondod? *mosoly*

K: Mondom *vállat von.* 10ből hány pontot kaptam erre a válaszra?

*H vállat von* Egyet se *kacsint*

K: És akkor mi a helyes válasz?

H: Nem mondtam hogy nem helyes a válasz, csak azt, hogy nem kapsz rá pontot.

*K elmosolyodik* Még a pontokat is megtagadod tőlem?

H: Meg, mivel lényegtelenek.

K: Akkor ne csodálkozz, ha meg akarok szökni.

H: Ha például feltenném neked ugyanezt a lehetőséget, mondjuk azzal a különbséggel, hogy a kérdés az lenne, hogy engem hányra pontoznál… tudom, hogy ugyanezt a választ kapnám, mint most te. *kacsint*

*K felnevet* Lehet…

H: Csodálkozok én már valamin is veled kapcsolatban?! Nem lehet. Biztos.

K: Megint túlteng az önbizalmad.

H: Azt ne mond, hogy csodálkozol rajta…

K: Csak mellékesen megjegyeztem. *kacsint* Jelzem, én is egész szépen elértem a célomat. Sikerült bejutnom a kastélyba… Elérnem, hogy ne legyen rajtam seb… Már csak ki kéne jutni. Nem volt tervbe véve, hogy magamba bolondítlak *kacsint*

H: Nem fogom engedni, nehogy még Felicia megdicsérjen, hogy milyen jól tudsz parancsot teljesíteni. És az is tervbe volt hogy beleszeretsz a házigazdába?

K: Szerintem meg fog őrülni, ha megtudja, hogy beléd szerettem… Ez is terven kívül történt. Gondolom, sejted, hogy mennyire rettegtem tőled…

H: Azt láttam. Mit csodálkozol? Tudod, hogy milyen szörnyeteg vagyok.

K: Az… egy ős öreg szörnyeteg. Én pedig egy szegény ártatlan kislány.

H: Vagy egy ős öreg ribanc? *gúnyolódik* Persze szegényen és ártatlanul…

K: Ribanc? *játékosan felpofozza Horatiust.*

*H lefogja Kaylie kezeit*

*K ártatlanul pislog rá* Minél többet mutatsz a hatalmadból, annál kevésbé félek tőled…

H: A hatalmamból? Abból még nem láttál semmit.

K: Még nem? *mosoly* És van rá esélyem, hogy láthatom?

H: Kb annyi, mint ahhoz, hogy magadba bolondíts és belém szeress.

*K nevet* Erre sem sok esély volt…

*H is nevet* Szerintem se.

K: Neked mik voltak a terveid velem?

H: Hogy mik? Mint az összes többivel.

K: Akkor ügyesen keresztülhúztam a számításaidat. Most már belátod, hogy lebecsültél?

H: A sajátodét sem kevésbé.

*K nyelvet nyújt*

H: Már megbocsáss, de most is lebecsüllek *a hangneme rácáfol a szavaira*

*K nevet, és megcsókolja*

*H becsukja a szemeit, és csak Kaylie-ra figyel (a fény megszűnik… Horatius nem szeret egyszerre több helyre figyelni)

*K észreveszi, hogy megszűnt a fény, abbahagyja a csókot.* No lám… a férfiak még négyezer-hétszáz évesen sem tudják megosztani a figyelmüket ?

H: Meg tudják… csak a férfiak már nagyon áztak…

*K nevet* Megölsz ha bevallom, hogy így tudtam megmenteni a mesteremet? *ártatlan arc.*

H: Ha esetleg nem jöttem volna rá már rég, talán megölnélek… talán *kacsint*

K: És ugyanannyi esély van rá, hogy vissza is hoznál.

H: Az értelmi szinted tényleg fejlődött. De aztán el ne bízd magad…

*K kacag* Eddig egyetlen játékszered sem játszott az idegeiddel ennyire, mint én, igaz?

H: Szerinted vannak nekem idegeim? *ártatlan vigyor*

K: Hogyne lennének… láttalak már idegesnek…

H: Látod, ha ezt nem fejezed be, akkor hamarosan tényleg nem lesznek. Azt állítod, láttál már idegesnek? Érdekes… akkor hogyhogy egybe van a ház!?

K: Nagyon úgy tűnt… Jujj… tényleg összedöntöd néha?

H: Nem olyan néha. Legalábbis az én mércém szerint…

K: Vajon egyben marad, ha megszökök? *kíváncsian néz rá*

H: Nem hinném, hogy akkor a világon valami is egyben maradna, ami a közelembe kerül.

K: Khm… Ha legközelebb azzal oltasz, hogy túl fontosnak érzem magam, legalább lesz mivel visszavágnom. Az egész világot érem számodra.

H: Inkább arra légy büszke, hogy az aljasságot tőlem tanultad.

K: Mindig tanulok valami újat. Nem is olyan rég még "senkinek" tartottál… Tíz éves vámpír vagyok… a te szemedben halandó.

H: És még az is maradsz egy darabig.

K: Egy senkiért egy egész világot?

H: Egyre szemtelenebb leszel… szörnyű. A saját senkimet pedig nem adom senkinek.

K: Úgyse tudsz leszoktatni a szemtelenségről *kacag*

H: Szerinted nem áll módomban bármiről is leszoktatni, vagy uralkodni feletted?

K: De… módodban áll, csak nem akarod megtenni *kacsint.*

H: Oh, most azt hiszed, kiismertél?

K: Még nem… Csak már haladok vele.

H: És szerinted én már kiismertelek?

K: Dehogyis. Arra még neked is várnod kell.

H: Nekem már nem sokat számít az idő, de bizonyára kevesebb választ el a kiismeréstől irányodba… mint viszont *mosoly*

K: A helyedben nem lennék biztos benne *nyelvet nyújt* Tudok még meglepő dolgokat művelni.

H: És milyen meglepetéseget szánsz nekem? Mesélj.

K: Te sem vagy hajlandó elmesélni a meglepetéseidet, úgyhogy ne várd el tőlem se.

H: Már megbocsáss, de ezen tekintetben már megegyeztünk, hogy rangban hogy állunk.

*K felnevet* Talán nem szereted a meglepetéseket? *angyali arc*

H: Most mit tagadjam…

K: Úgyse szeded ki belőlem.

H: Ha nagyon akarnám, nem jelentene kihívást *kacsint*

K: Akkor bízok benne, hogy nem akarod nagyon.

H: És van valami okom tiszteletben tartani a gondolataidat? *felnevet*

K: Ha szeretsz egy kicsit, akkor van.

*H közelebb húzódik Kaylie-hoz és a fülébe súgja* És ha nagyon, akkor nincs?

*K hozzábújik.* De, akkor is van *megcsókolja.*

*H elengedi Kaylie-t és egy kis komorsággal a hangjában szól neki* Ideje lenne  visszamennünk. Dolgom van.

K: Megint? Reméltem, hogy ma csak az enyém vagy…

*H rámosolyog* Nem tudsz kisajátítani.

K: Pedig próbálkozom vele.

H: Akkor elég ügyetlenek a próbálkozásaid *rámosolyog és elindul visszafelé*

*K megy vele ugyebár…* Az erőviszonyokhoz képest szerintem egész jók.

H: Netán ennyire hiányzom, ha nem vagyok veled?

K: Kettőt találhatsz.

H: Nem találgatok. Hallani akarom.

K: Gonosz… Igen, hiányzol, ha nem vagy mellettem. Most elégedett vagy?

H: Mondhatnám hogy igen, de nem növelem feleslegesen azt a túlfejlett önbizalmadat. *rámosolyog*

*K nevet*

*közben odaérnek a kapuhoz ami magától kinyílik előttük*

K: Az enyém fejlett túl???

H: A korodhoz képest. Majd meglátjuk mi lesz belőled négyezer évesen. Sok szerencsét annak, aki majd el tud viselni.

K: Reményeim szerint sok szerencsét neked. Tudom, hogy nem egyszerű engem elviselni, de majd belejössz *kacsint.*

*H nevet* Szerinted én el tudlak viselni négyezer évig? Vannak kételyeim *kacsint*

K: Négyezer év… Lehet, hogy az tényleg sok egy kicsit belőlem. De ne ess kétségbe, annyi már belőled is sok lenne *nyelvet nyújt*

H: Eddig átlag két napig bírtam ki valakit. Pedig azt hittem nem tudsz betelni velem…

K: Két napig??? Majd szólj, mikor megdöntöm a rekordot. Az egoizmus csak úgy sugárzik belőled, azzal fogok betelni…

H: A rekord eddig két hét volt előtted. Áh, szóval belőlem ragadt rád?! Értem már.

K: Jujj… két hét… Igen belőled. Meg a mesteremből.

H: Égoizmusban ő is eléggé az élmezőnyben van.

K: Hozzátok képest én nagyon szerény vagyok.

H: Látod, van mit eltanulnod. *benyit egy szobába, elég kicsi, ablakok nincsenek, a bútorok sötét színűek, és régimódiak*

K: Van hát. *körülnéz* Mi ez, kínzókamra?

*H nevet* Ennyire nem vagyok engedékeny, még feléd nézve sem.

K: Pedig igazán lehetnél.

H: De ha az megnyugtat, csak ma éjjel kell itt maradnod. Mennyi engedményt akarsz még? *felnevet*

K: Nélküled? *úgy tesz, mintha nagyon kétségbe lenne esve* Sokat!

H: Igen, nélkülem. Hm, fordított esetben mennyi esélye lenne annak, hogy a mestered egy ilyen húzás után megöljön?

K: Öhm… azt hiszem, elég sok esély lenne rá.

H: Akkor meg ne panaszkodj.

K: Már azt sem szabad?

*H odafordul Kaylie-hoz, és megcsókolja* Nem, nem szabad. *lelép*

*Az ajtó eltűnik*

*K csak néz utána…*