Az öröklét rabjai

31. jelenet

H: Horatius

K: Kaylie

D: Daniel

*H egyszer csak benyit a szobába és megáll az ajtóban*

*K egy pillanatra ránéz, aztán el is fordítja a tekintetét.*

*H szó nélkül továbbmegy és leül Kaylie mellé az ágyra*

*K tüntetően nem szólal meg, csak maga elé bámul.*

*H csak pár percig bírja ezt a kínos csöndet* Úgy csinálsz, mintha nem tudtad volna előre… *Kaylie pillantását keresi*

K: Te tudhattad volna előre, hogy így fogok reagálni.

H: Ott voltál, amikor elküldtem értük Christiant.

K: Ha nem lettem volna ott, akkor valószínűleg mindannyian meghalnak.

H: És még örülhetsz is, hogy a fő célpont még mindig életben van. Igen voltál olyan kedves, hogy elárulj, ezek után gondolom nem kéred többé, hogy bízzak meg benned.

K: Ki árult el kit? *a szemébe néz.*

H: Kettőnk közül nem én vagyok az, aki rá van utalva a másikra. És ennek ellenére úgy érzed, hogy én árultalak el?

K: Sokkal rosszabbat tettél annál. Megölted az egyetlen személyt, aki megértett engem.

H: Nem én öltem meg, nagyon tévedsz.

K: Ne tegyél úgy, mintha semmi közöd nem lenne hozzá!

H: Megölettem, nem megöltem.

K: Az teljesen ugyanaz. Öless vagy ölj meg engem is.

H: Miért? *látszik rajta, hogy ideges*

K: Mert már semmi értelme nincs annak, hogy életben vagyok.

H: De élsz! Ez nem elég értelem?

K: Nem! Szerinted ezt életnek lehet nevezni? Be vagyok zárva az mellé, aki megölte az egyetlen vámpírt, aki szeretett!

H: Tudod, hogy nem őt akartam! Csak azért halt meg, mert rosszkor volt rossz helyen.

K: Ne keress hülye kifogásokat, nem tudsz meghatni vele! Egyáltalán, miért kellek neked? Miért hagysz életben?

*H nem válaszol rögtön*

K: Miért?

H: Túlságosan fontosnak tartod magad Kaylie.

K: Kezdem azt hinni, hogy nem én tartom fontosnak magamat.

H: És szerinted mi érdekemben állna ennyire fontosnak tartani téged? *a szemébe néz*

K: Erre a kérdésre csak te tudsz válaszolni.

H: Gondolod te.

K: Ezek szerint te sem tudod a választ?

H: Ne forgasd ki a szavaimat! *látszik rajta, hogy egyre idegesebb*

K: Akkor végre mondd ki egyenesen az igazat! Miért nem ölsz meg?

*H nem válaszol, de továbbra is Kaylie szemébe néz. Érzelmek nem látszódnak az arcán*

*K nem fordítja el a tekintetét, a választ várja, de azt se bánná, ha Horatius megigézné.*

*H továbbra is mozdulatlanul ül, most már csak bámul maga elé*

K: Kérlek, Horatius… *sokkal halkabban beszél, mint az előbb.*

H: Mégis mit akarnál hallani?

K: Az igazat, akkor is, ha fájdalmat okoz.

H: És szerinted tartozok neked az igazsággal?

K: Azok után, amit velem tettél, igen.

H: Főleg miután ilyen sikeresen elárultál. *mosolyra húzódik a szája, de semmi érzelem sincs ebben a mosolyban*

K: Mondtam, hogy erősebb vagyok, mint amilyennek hiszel. Túlságosan lebecsültél.

H: Ne oktass ki!

K: Akkor válaszolj. *csendesen teszi hozzá* Kérlek.

H: Nem megy! *hirtelen felkel, hátat fordít Kaylie-nak, és így áll egyhelyben*

*K becsukja a szemét, és egy könnycsepp végiggördül az arcán.* Értem.

*H kimegy a szobából, nem néz vissza, nem is köszön*

*K teljesen össze van zavarodva.*

*H lesiet a lépcsőn, ami el is tűnik utána, besiet az egyik terembe, ahol szembe találja magát Daniellel*

*D egy kicsit meglepődik, hogy Horatius ilyen ideges. Köszön.*

*H leül és eléggé megkésve köszön*

*D látja, hogy óvatosnak kell lennie, ha életben akar maradni…*

*H szerint is* Haladtál valamit az utóbbi napokban?

D: Igen… Haladtam valamennyit.

H: Előre figyelmeztetlek… még egy hibát nem élsz túl!

D: Nem fogok hibázni.

H: Merem remélni. A te érdeked.

*D bólint, most már egyre kíváncsibb, hogy Horatius miért húzta fel magát ennyire…*

*H elbambul egy pár pillanatra, csak maga elé néz üresen*

D: Öhm… most egyedül hagytad Kaylie-t?

*H felnéz* Egyedül

D: Nem kellene valakinek vigyáznia rá?

H: Gondolod tán, hogy csak úgy meglép innen? *felnevet*

D: Biztosan nem… csak aggódom érte.

H: Miért?

D: Nagyon összetört lelkileg.

H: Ennyire jóban vagytok? *Daniel szemébe néz*

D: Igen, egész jóban… *tudja, hogy úgysem lenne értelme hazudni.*

*H ebben a pillanatban legszívesebben még azt is megölné, aki valaha is csak ránézett Kaylie-ra* Remélem, emlékszel a szabályra Daniel.

*D határozottan bólint.* Egy ujjal sem érnék hozzá.

H: Ajánlom is.

D: Ezen a téren nem kell csalódnod bennem.

H: Ha mégis… azt nagyon megbánod *a hangja fenyegetően cseng*

*D bólint, hogy érti.* Nem lesz rá alkalom…

*H elmosolyodik*

*D elég furcsának találja a helyzetet, főleg, hogy Horatiusnak ennyire fontos Kaylie… nem említi meg, de valószínűleg Horatius meghallja a gondolataiból*

*H szúrós szemmel néz Daniel-re*

*D lesüti a szemét, ő nem mondott semmit*

H: Feleslegesen vacillálsz olyan dolgokhoz, amikhez semmi közöd.

D: Ő… tudja…?

H: Mit?

D: Nem szóltam…

*H felpattan a székből, és közelebb lép Danielhez, a szemei szikrákat szórnak*

*D szeretné túlélni ezt a találkozást, úgyhogy inkább nem szólal meg… a kérdés az, hogy ezzel használ vagy árt a saját egészségének.*

*H próbál lenyugodni, tudja, hogy Daniel nem tehet semmiről, vesz egy nagyobb levegőt és visszaül a helyére*

D: Bocsáss meg…

*H nem válaszol, Danielre néz, és a szemével üzen neki, hogy inkább fogja be.*

*D befogja, és elfordul.*

*H a folyosóról nyíló utolsó szobában üldögél és egy könyv fölé hajol*

*K nem bír tovább egyedül maradni, ezért úgy dönt, hogy átmegy Horatius-hoz.*

*H nem veszi észre, hogy Kaylie közeledik, túlságosan el van foglalva a saját gondolataival, a hangot se hallja, mert csukva van az ajtó*

K: Szia.

*H felnéz egy pillanatra, amint észreveszi Kaylie-t* Mit akarsz?

K: Nem bírok egyedül ülni. Mivel épp elérhető közelségben vagy, gondoltam, átjövök.

H: Milyen kedves.

K: Beszélhetnénk róla, hogy kinek van több oka gyűlölni a másikat…

H: Valóban? Megengeded? *kicsit gúnyos*

*K szeme összeszűkül.* Meg.

*H nem válaszol, a fejével int Kaylie-nak, hogy üljön le*

*K egy kicsit vár, és csak utána engedelmeskedik.*

*H továbbra sem szól semmit, ha Kaylie majd akar valamit mondani, akkor úgyis elmondja.*

K: Miért csinálod ezt még mindig? Kiengedhetnél… semmit sem tudnék tenni ellened. Vagy ha félsz, hogy mégis, akkor ölj meg.

*H megvonja a vállát* Ne hidd, hogy kényszeríthetsz bármire is.

K: Úgy viselkedsz, mint egy duzzogó gyerek.

*H felpattan a székből*

*K egy pillanatra megrémül.*

*H megáll Kaylie előtt és próbálja visszafogni magát*

K: Ismét kezded a játszadozást?

*H szinte kirántja Kaylie-t a székből, közel húzza magához és mélyen a szemébe néz* Miért ne… ha te a türelmemmel játszol…

*K viszonozza a pillantását* Azt mondod, hogy hatalmamban áll a türelmeddel játszani?

*H megint pofon vágja Kaylie-t* Itt neked semmihez sincs hatalmad!

*K elfordul, és regenerálja a sebet az arcán.* Nekem nem úgy tűnik, Horatius.

H: Látom, készülsz ellenem fordulni… szóval így állunk *a szemében egy érzés látszódik, a harag*

K: Soha nem álltam a te oldaladon.

*H felnevet*

*K a szemébe néz.* Nem félek tőled. Melletted csak olyanok vannak, akik felett hatalmad van… felettem nincs, amíg nem adom meg magam.

*H képtelen már bármire figyelni, szinte teljesen átadja magát az ösztöneinek, nem foglalkozik a külvilággal, nagyon durván Kaylie nyakába harap, lefogja és szívni kezd.*

*K röviden felsikolt ijedtében, aztán teljesen elengedi magát, mert úgysincs esélye védekezni.*

*H egészen a halálig folytatja… képtelen abbahagyni*

*K szíve előbb csak egyre lassul, aztán megáll.*

*H elengedi Kaylie élettelen testét, majd lerogy mellé a földre. Fogalma sincs mit tegyen, az a lehetőség is felvillan a fejében, hogy hagyni fogja Kaylie-t meghalni. Ezen vacillál hosszú percekig, majd az asztalról leemeli a kést, felvágja Kaylie mellkasát és elindítja a szívét. Szinte maga sem tudja mit csinál, de a késsel most a saját csuklóján ejt sebet, majd Kaylie szájához tartja*

*K éledni kezd, nyelni kezdi a szájába csöpögő vért, és lassan kinyitja a szemét.*

*H még mindig hagyja*

*K a vér forrása után kap, és mohón nyelni kezdi.*

*H eközben érzelemmentes arccal néz Kaylie szemébe*

*K érzi, hogy nagyon szédül, elhúzódik Horatius kezétől. A mellkasán magától gyógyul be a seb.*

*H arrébb húzódik*

*K becsukja a szemét, forog körülötte a világ.*

*H felkel, leül egy székre, és Kaylie-t figyeli*

*K nem mozdul, várja hogy ez a részegséghez hasonló érzés elmúljon, de csak nem akar alábbhagyni. Ismét kinyitja a szemét, és megkeresi Horatius tekintetét. Rámosolyog.*

*H is megereszt felé egy halvány mosolyt*

K: Köszönöm…

*H nem válaszol, és egy pillanatra lecsukja a szemét*

*K felül, de nem próbálkozik meg vele, hogy lábra álljon, inkább négykézláb odamászik Horatius-hoz (elég furcsa látvány lehet).* Igazad volt: nem akarok meghalni.

*H felkel és Kaylie-t is felsegíti, a szemébe néz*

*K rátámaszkodik Horatiusra, nélküle valószínűleg elesne…*

*H közelebb hajol Kaylie-hoz, az arcuk szinte összeér. Továbbra is csak néz Kaylie szemeibe*

*K nem sokáig bírja ezt a közelséget, inkább megcsókolja Horatiust.*

*H hosszan visszacsókol, az egyik kezével átkarolja Kaylie derekát, a másikat Kaylie vállára teszi*

*K is átöleli, és ahogy a szédülés lassan múlik, rájön, hogy mit csinál, de nem érdekli. Nem engedi el Horatiust.*